17. oldal Jegyzet
Vörösvári színesek II.
A fodrásznál
Vörösváron van két „Béke szigete”. Egyik a mi házunk, otthonunk. Mi mindig is tudtuk, de azóta még bizonyosabb, amióta a két gyerek, akik tanulni jönnek ide – ők is így érzik. S persze Lucifer, a cica is tudja.
A másik „Béke-sziget” Fodrász Gyurinál van. Remélem, mindenki ismeri őt, de nem biztos, hogy a „rezidenciában” is jártak.
Már a kertajtónál megáll egy pillanatra az ember (ha van idő, mert ide illik pontosan jönni); minden évszakban, napszakban színes, hangulatos a kert.
A fodrász-kozmetikus házaspár a nem létező szabadidejében botanikus? Gyerekparadicsomkert-építő? Színes forgók, kedves kőállatkák s a mindig valahol nyíló, illatozó kis virágok kísérik föl a vendéget a bejárathoz. A fodrászüzletbe. A fodrász-szalonba. Egyik sem. Nem „adok-veszek” bolt, és nem gőgös-hideg szalon. A „Béke szigete”. Finom, tiszta illatok, friss virág a márványpulton, halk zene, meleg, derűs világ.
Tömeg soha nincs (ezért fontos a pontosság), hisz Fodrász Gyuri – ahogy a telefonban is jelentkezik – percre számolja ki, mikor érdemes jönni, hogy a várakozásit lerövidítse. Bár arra ott a sok képes újság, kávéautomata, s megvásárolható illatszerújdonságok, szükséges apróságok.
Jó itt lenni. Minden menetrendszerű kiszámítottsággal megy, készülnek a szép frizurák, duruzsolnak a gépek, s persze, duruzsolnak az asszonyok is.
– Hallotta, Gyuri? Képzelje! Hát igen, ő is… És megszületett a kicsi! Már a szőlő is érik. Megy az idő, hiába…
Megy az idő, S mire megszépülve, hajam befonva az utcára lépek, úgy érzem, mintha nagyot pihentem volna Fodrász Gyuri „Béke-szigetén”.
A hentesnél
Mi is szeretjük a csirkenyakat. Ízes levesben puhára főzve, leszedegetni a pici húsdarabkákat. De Lucifer is szereti. ő nyersen. Mert ő cica.
Több mint húsz éve lakunk Pilisvörös-váron, s több mint tíz évig a lábamat sem tettem be a hentesboltba, ott a sarkon.
– Kérek harminc deka darált húst és két csirkecombot – mondtam valamikor régen, mire kivártam a soromat.
– Mennyit??? – kérdezte a hentes. Jól megnézett, zacskóba csapta a maroknyi darált húst, két kis combot is megmért, s szinte lenézően számolt: – 260 Ft. Mást?
Nem kellett. Elég ennyi kettőnknek, meg a Cicának. Persze, láttam, öt-tízezer forintokért is vásárolnak húst, hisz hallom is: – Az uram csak húst eszik hússal!
De a hentes mogorvaságától nem jött kedvem ahhoz, hogy ezreket költsek húsra.
Pár hónapja, mert akkor derült ki, hogy mindhárman szeretjük a csirkenyakat, bementem a hentesboltba, hátha van, talán olcsóbb is, mint az előcsomagolt a hipermarketben.
Fiatal, gyors mozgású hentes kérdezett:
– Mit szeretne?
– Csirkenyak van?
– Mennyit adjak?
Mérte, adta, fizettem, köszöntem.
Hetek teltek el, rendszeres lett a látogatásom, persze vettem néha mást is.
Jólesett, mikor a napokban a fiatal hentes rám nézett, s kedvesen kérdezte:
– Mennyi csirkenyakat szeretne?
Nem grimaszolt, nem csodálkozott. Talán azt is tudta, hogy mindhárman szeretjük?
Persze, megyek máskor is!
A könyvesboltban
Nagyon régen bejárok ide, pedig Pesten máig vannak könyvesboltok, antikvárium, ahonnan telefonálnak, ha megérkezik az a könyv, amit keresek.
Ez a bolt más volt. Idős, elegáns hölgy ült a pénztárgépnél, mellette idős, szelíd-kedves kutyája feküdt békésen. S a könyv, amit kerestem, ott volt, vagy meg lehetett rendelni.
Aztán a változás ezt a boltot is elérte. Egyszer együtt kerestünk egy könyvet a párommal. Hiányzott valami. Nem a könyv, a kutya!
– Meghalt, elütötte egy autó – mondta csendes méltósággal az asszony...
Sokáig nem láttam. A boltot is átalakították, nagyon szép lett. Új eladónő ült az új pénztár mögött. Új és idegen volt minden, pedig bármit kerestem, kértem, megkaptam.
Egy szombat délelőtt találkoztunk újra. Megörültem a látásának. Elegáns, mértéktartó, udvarias.
– Olvasni szeretnék megtanítani egy kisleányt a nyáron. Eddig csak nagyokat tanítottam, kell a könyves segítség.
– Hány éves? Ilyen sürgős? Bukott talán? – nem értette.
– Nem magyar, vagyis csak az anyukája. Külföldön élnek, itt fog nyaralni a nagymamánál – magyaráztam.
Már kezemben is volt a könyv, munkafüzet, Arany ABC. Még akkor is nekem keresgélt, amikor csilingelt az ajtó, új vevő jött.
Nézelődtem, s mert jobbat én sem találtam, megköszöntem és fizettem.
Négy hétig tanultunk. Használtunk betűjátékot, színes ceruzát, firkafüzetet, könyvet. Amit a boltban az idős hölgytől kaptam.
Hana tud olvasni! A szünidő végén úgy repült vissza az ő másik hazájába.
Köszönöm!
Jankó Cecília
Országjáró anekdoták
Az arrébb tolt templom
A nagykovácsiak szűknek tartották a templomterüket. Meglepő módon a templom volt a gátja a tér bővítésének. Csak néhány méterrel állt volna arrébb, és egy nagy, szép, formás tér alakulhatott volna ki. Mit tegyünk, mit tegyünk, törte fejét a falu apraja-nagyja. A bírójuk hirtelen felkapta a fejét, és elrikkantotta magát: „Sou vü Meintsch, kau neid nue ti Kieche weikschiem, ti Wödj kaunes im Stéh pring’.” / „So viel Mensch kann nicht nur die Kirche wegschieben, die Welt können sie zum Stehen bringen.” / „Ennyi ember nemcsak a templomot tudja eltolni, de a földgolyót is képes megállítani.”
A szót tett követte, a bíró kabátjával megjelölte a helyet, ameddig tolni kell a templomot. Ezután nekigyürkőzött a falu népe, és egymás hegyén-hátán nekiláttak a feladatnak. Arra járt egy idegen, aki egy ideig nézte az erőlködőket, majd továbbmenve felkapta a földön heverő kabátot, és eltűnt. A bíró nemsokára kíváncsi volt, menynyit haladtak. Megdöbbenve vette észre, hogy nincs meg a kabátja. Fel is ordított. Ho’dj! Wie haum’ ti Kieche aow mei Mauntl ‘schaum.” / „Halt! Wir haben die Kirche auf meinem Mantel geschoben.” / „Állj! Rátoltuk a templomot a kabátomra.”
(Megjegyzés: lehet, hogy ezt a történetet dolgozták be „A legényanya” című filmbe.)
Enczmann László közlése a Solymári Hírmondóban. Fotó: jelenet a Legényanyából.
A torony eltolása
Tordán történt, hogy a híres református templom tornyát el akarták tolni, mert nem jutott be a templomba elég világosság. Az eltolatás mestersége akkor még a borsószemen való gurításnál állott, hát hoztak is borsószemet a torony mellé bőségesen, hogy azon továbbgurítsák a tornyot. A módja megvolt, de mértékre is szükség vala. Mert a tornyot csak a templom elől akarták eltolni, de féltek attól, hogy a nekibuzdulásban továbbgurul a borsószemen.
Végre egy ködmönt tettek a megjelölt helyre, hogy azon túl ne tolják. De nekifeküdtek, de tolták, amíg az erőlködésben mind hanyatt vágódtak a borsószemek miatt, melyen elcsúszott a lábuk. Mikor föltápászkodtak, hát eljöttek megnézni a munka sikerét. A ködmönt a góbék tolási erőlködése közben ellopta egy cigány. A kifáradt góbék már nem találták a mértékjelzés helyén. Aztán belenyugodtak abba, hogy a tornyot rátolták a ködmönre.
A „Székely góbéságok” című kötetből (Tevan Kiadó, 1990)
