13. oldal Hetedhét ország
A Jaszukuni-dzsindzsa
Részlet Papp János útinaplójából
 |
Papp János a Japán Alpokban
(Fotók: Tóth Zsuzsanna) |
Papp János „vándor színész” a szó szoros értelmében: minden évben feleségével együtt egy-egy hosszabb túrát tesznek a nagyvilágban. Végigjárták már az El Caminót, hosszú túrát tettek Lappföldön, a Japán Alpokban, idén nyáron az Országos Kéktúra útvonalát tervezik végigjárni. Útjaikról a pilisborosjenõn élõ színész útinaplót ír, amelybõl mindig egy-egy nagy sikerű elõadóest születik. (Az El Caminóról született „Az úton menni kell – Zarándoknapló” című elõadóestjét tavaly a Mű-hely Galériában élvezhette a vörösvári közönség.)
Tavaly nyáron a távoli Japánban túráztak egy hónapon át, ebbõl egy újabb útinapló és elõadás született, amely a színész nevébõl ötletesen szõtt anagrammával a „Japppános” címet kapta.
Papp János elõadóestje ismét nagy hatással volt rám (január 7-én az Óbudai Társaskörben), különösen humánuma, pacifizmusa, megengesztelõdõ-ironikus humora ragad meg. Ezért is választottam útinaplójából az alábbi idézetet, amelyet tisztelettel ajánlok olvasóink figyelmébe.
– a szerk.
A Jaszukuni-dzsindzsát, ezt a sintó szentélyt 1869-ben építették, a Meidzsi restauráció, vagyis a modern japán állam megalapítását követõen, azoknak a tiszteletére, akik életüket adták hazájukért. A kínaiaknak, koreaiaknak az a gondjuk, hogy azoknak a neve is föl van vésve, akiket a II. világháború után, mint háborús bűnösöket kivégeztek, és a japánok nem hajlandók törölni õket a névsorból, sõt, kicsit provokatívan, meg-meglátogatják a szentélyt magas rangú japán politikusok, mindig alkalmat adva a diplomáciai tiltakozásra. – Nem keresem, kinek van igaza. Mint megrögzött pacifistát, inkább az dühít fel megint és újra, hogy képmutató gyõztesek és vesztesek politikai purparléval takarják el a valódi bajt: azért vannak tele a temetõk háborús áldozatokkal, mert háború volt! – És a borzalmas emberi természet újra és újra csataterekre küld bennünket! És remény sincs arra, hogy ennek egyszer vége szakad! A gyõztesek táncolnak a vesztesek sírján, a vesztesek az égre kiáltanak bosszúért, és a szerepek felcserélõdnek, és nincs, aki „megállj!-t” kiáltana; ha mégis van, elnyomja a hangját a rohamra indulók hurrája.
 |
A Jaszukuni-dzsindzsa |
Ez a baj. És a hazugság: hogy hiszünk benne: lesz idõ, amikor nem öli meg egyik ember a másikat a nagyobb falat kenyérért. Folyik a háború, kicsiben és nagyban, megállás nélkül. Reménytelen. Azért reménytelen, mert mindig a másikra fogjuk: õ kezdte! Magunkkal pedig elnézõek vagyunk. Elmélkedhetnék arról, hogy a nagy világégéseket okozó szikra miért pattant ki, Helené elrablásától, a szarajevói pisztolygolyón át, a fogytán lévõ olajig. Nem teszem. Nem tisztem, nem szakmám. – Egyébként is, okosabb lenne a saját hétköznapi háborúimat sorra venni és lejjebb srófolni a gyakran fölgerjedõ, sokszor gyilkos indulataim dühét, több megértést tanúsítani szűkebb és tágabb környezetem gyengeségei, gyarlóságai láttán. Magamon kellene kezdeni a megtisztulást. Nem holnap! Ma! – Hogy ennyi keserűség ellenére, mi segít mégis felkelni reggel és nekivágni egy új napnak? Az, hogy élni jó! Amíg hagyom hatni magamra a világ gyönyörűségét, ami segít elviselni a világ rútságát. A világét, aki (sic!) a maga képére formált, formál. Nyitottnak lenni a jóra, a szépre, de leginkább a másik emberre. És kiélvezni minden pillanatot, ha lehet úgy, hogy közben még valami alkotás is születik. Építeni egy hidat, egy házat, valami szépet gondolni, rámosolyogni valakire, vagy csak megvakarni, ahol viszket. Ennyi. És ez nem kevés.
Papp János legközelebbi elõadóestjei:
Február 5. Japppános
Február 19. El Camino
Helyszín: Imladris Kulturális Központ
Budapest, Váci utca 65.
Márai Sándor
Arról, hogy az ember része a világnak
Az ember, mérhetetlen gõgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következõ pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kõ, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erõsebb és maradandóbb, mint a kõ és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erõ, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erõ az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.
Részlet a „Füves könyv”-bõl
Puszta Sándor
Halhatatlanság
A Pilisaljból, egészen föl-ig,
Bűvölõ kakukkszó kísért.
Dalukban, lehet bűn vagy babona
Mégis az öröklét kísért.
Lent még kötõdtem. De kezdem
Megszokni, itt fönt, a csúcson állva.
Csupán az elsõ öt-hat perc
Szokatlan a halhatatlanságba...
25 évvel ezelõtt halt meg Puszta (Katona) Sándor egykori pilis-vörösvári káplán, 1937-tõl leányfalui plébános. Életében számos verseskötete jelent meg. Vörösváron is sok verse született. (Jó barátja volt dr. Réthy Zoltán orvosnak és Vass Márton kántornak.)
Lásd bõvebben: http://www.fogarasy.hu/Hires vorosvariak.htm
