7. oldal Múltidéző
Gyermekkorom
Szemelvények Fogarasy-Fetter Mihály önéletrajzából. I.
A ház, amelyben laktunk, a Kis új utcában (Klá nee Kózn = Kleine neue Gasse) húzódott meg 466-os számmal az utca felsõ negyedében. Akkor még a község házait a Fõ út 1-tõl a Csabai út végéig folyamatos számozással látták el (1935-ig). Alattunk a Murnerék, felettünk Schranz néni háza állt, benne három lány és egy fiú növekedett.
 |
A kép 1926 tavaszán, harmadik osztályos koromban készült Újpesten |
Kis házunk udvarán pince állt. Benne egy-két hordó bort, egy dézsa savanyú káposztát, néhány ötliteres uborkát, paprikát, köralakban fehér- és sárgarépát láttam. A pince mögött fából épült árnyékszék állt, mögötte pedig egy nagyon szegényes kert húzódott. Néhány szilvafa, ringlófa, satnya körtefa próbált gyümölcsöt hozni. Az alsó szomszéd kertje mögött keskeny út vezetett a láncos kúthoz. Jó víz volt benne, de amikor a kutyánk megpróbált átugorni rajta, beleesett a kútba. Sokáig nem ittunk a kút vizébõl (a kutyát végül is kihúzták).
A szemben levõ telek kerítés nélküli volt, és mi ezen a „szabad földön” játszóteret alakítottunk ki. A telek túlsó végén kis szalmatetõs házacska bújt meg, ahol a „Maara Mial” (Mauterer Mária) lakott. Gyakran ijesztgettek bennünket vele, mert kissé furcsa teremtés volt.
Ezen a „játszótéren” az iskolás korom kezdetén már én is részt vettem a közös játékokban és egyéb huncutságokban. A „játszótér” melletti porta Peller bácsié volt. A kertjében gyönyörű diófák s körtefák álltak. „Mia haum a lóga kmocht = Wir haben ein Lager gemacht”. Ezért gyakran meglátogattuk a körte- és diófákat. Peller bácsi azonban egy alkalommal elkapott és alaposan elnadrágolt minket.
Az utca felsõ végén Strack bácsi kertje volt. Miután szódát árult, a kertje a mi utcánk felé is nyitva állt. Itt jártunk át az 1911/12. évben épült elemi iskolába. A kert végén hatalmas szalmakazal állt. Itt próbáltuk ki az elsõ cigarettát. Hogy ne lássanak, a szalmakazal alá bújtunk. A füstöt Strack bácsi észrevette, s emiatt jól elverte a fenekünket.
Nyáron általában golyókkal, fa- és vaskarikával játszottunk, fogót vagy bújócskát játszottunk, vagy éppen fürödni mentünk a Cigány-tóba, vagy a Szent János-tóba. A Cigány-tó a jelenlegi Fürdõ utcában volt (a helyén épült a strand). Azért hívták Cigány-tónak, mert mellette lakott a cigány Jóska bácsi. (Lehet, hogy régebben több cigány család lakott ezen a helyen). A strandot egy Adelmann nevű vállalkozó hozta létre, és kb. 10 évig működött 50 kabinnal és 25x10 méteres medencével. Nekem 15-16 éves koromban még bérletem is volt a nyári szezonban. Miután a vízpótlás komoly probléma volt, működését beszüntette.
A fent említett tavakban aztán megtanultam úszni, ha ugyan a „kutyaúszást” úszásnak lehet nevezni. A Szent János tóban már elég jól úsztam. Sajnos a fürdõzésünket a fuvarosok nem nagyon tisztelték, mert a lovaikat (kocsival együtt) bevezették a tóba, és ott mosták le róluk a port és piszkot. A tavat azért hívták Szent János-tónak, mert mellette állt a Nepo-muki Szent János-szobor. (A felújított szobor ma Siklósi Mátyás autószerelõ kertjében áll.)
Az úgynevezett „Lámkruam”-ba (Lehmgrube) nem jártunk, mert az nekünk már messze volt. Azóta feltöltötték ezt a területet, úgyhogy a Cigány-tóhoz hasonlóan ez a tó is eltűnt. (A Petõfi S. u. 46. utáni terület). Télen a tavak jegére jártunk csúszkálni. Késõbb itt tanultunk meg korcsolyázni, a Kálvária oldalában pedig szánkózni. Volt, aki meghajlított vastag dróton próbálta a korcsolyázást. (A drótok két felsõ végét kézben tartották).
Egyébként az agyaggödörnél kezdõdött a kiserdõ, ahol iskolás korunkban a „Madarak és fák” ünnepét tartottuk minden május 1-jén.
Kicsi korunkban „lovacskát” játszottunk. A kötelet, vagy spárgát a „lovacska” nyakába, illetve hónaljába tettük; egyikünk volt a „ló”, a „hajtó” pedig a kötél, illetve a spárga két végét fogva, kis ostorral hajtotta a „lovat”.
Mikor már nagyobbak voltunk, pénzzel is játszottunk. Húztunk egy vonalat, s kb. három méterrõl a krajcárral a vonalra kellett dobni. Akinek a pénze legközelebb ért a vonalhoz, azé volt az összes kidobott pénz. Húsvét alkalmával úgy módosult ez a játék, hogy tojásra dobtunk krajcárral. Akinek a pénze beleállt a keménytojásba, illetve piros tojásba, azé lett a tojás.
Kezdetben németül folytak a játékok, sõt még a társalgás is. Engem gyermekkoromban így csúfoltak: „Michl, Sichl Raalkaas, kéd in Koatn, schlogt ti Kaas, Kaas lost an Schaaß, Michl fliagt ins Kfraas.”
Az iskolában nem nézték jó szemmel, ha valamelyikünk németül kezdett beszélni. Késõbb aztán az otthoniak németül beszéltek, s én magyarul válaszoltam. Akkor még nem értettem, mit jelent az anyanyelv tisztelete és megõrzésének a fontossága, így aztán hovatovább már csak magyarul beszélgettünk.
Mikor az elsõ osztályba kerültem, azt kérdezte anyám: „Na, mein Sohn, wie war es in der Schule?” Én büszkélkedni akartam magyar tudásommal, s így válaszoltam: „Semmi különös.” Anyám nem szólt egy szót sem, de szeme sarkán könnyet láttam megjelenni. Talán elõre látta már a német nemzetiség jövõjét? Mint anya aztán beletörõdött az új helyzetbe. Ennek súlyát én akkoriban még nem értettem.
A játékok késõbb a vallási ünnepekhez is alkalmazkodtak. Nagycsütörtökön és Nagypénteken, amikor a harangok „elszálltak Rómába”, kereplõvel jártuk az utcákat (Mia rácsn, mia rácsn…) A csobánkai búcsú alkalmával, valamint a Máriaremetei búcsún legtöbbnyire mi, gyerekek is ott voltunk (akkor még gyalog, zászlókkal jártuk a zarándokutat). Mikulás napján még ablakba raktuk cipõinket, és reggel nagyon örültünk, ha virgács helyett ajándék volt bennük.
A Karácsony ünnepe különösen szép volt. Nem tudom, hogy más házaknál hogy volt, de nálunk minden évben megjelentek a betlehemesek. A fenyõt az „angyalok” hozták be s állították az asztalra. A fenyõn alma, dió, szaloncukor és csokoládéfigurák voltak. Hangosan kellett imádkozni, s az asztalra tett ajándékot úgy kellett elvennünk, hogy a virgács el ne találjon. Mindig csodálkoztam, hogy a virgács sohasem talált el. Vízkereszt után a karácsonyfa ajándékait egyformán osztottuk el. Csodálatos, hogy a nagypapa még Húsvétig is megõrizte a maga részét, de mindig örültem, hogy nem ette meg, hanem nekem adta.
(Folytatjuk)
Fogarasy-Fetter Mihály önéletrajzának (szemelvényes) elsõ része elérhetõ a következõ internetcímen:
http://www.fogarasy.hu/Oneletrajz.pdf
