10. oldal Nemzetiség
Svábnak lenni ma már nem adottság, hanem választott identitás
Beszélgetés dr. Váradi Monika Mária szociológussal pályaválasztásról, Vörösvár társadalmáról és a sváb identitásról
– Hogyan lesz valaki szociológus?
– Azt, hogy szociológus lettem, szinte a véletlennek köszönhetem. Szegeden jártam magyar–német szakra, de nem éreztem jól magam a gimnáziumi katedrán, ezért másfelé kezdtem orientálódni. Rájöttem, hogy szeretek emberekkel beszélgetni, érdekel más emberek sorsa, az, hogy az enyémtől teljesen eltérő élethelyzeteket, problémákat megismerjem. Részt vettem szociológiai kutatásokban és a szegedi egyetem elvégzése után beiratkoztam az ELTE szociológia szakára. Kisebb-nagyobb kitérők után sikerült a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjának egy budapesti osztályán elhelyezkednem és azóta is ott dolgozom.
– Kandidátusi disszertációját Pilisvörösvár társadalmi struktúrájáról írta [Pilisvörösvár. Egy német telepesfalu polgárosulása a huszadik század első felében. Társadalomtörténeti monográfia]. Mi motiválta, hogy Vörösvárt válassza értekezésének témájául?
– Kézenfekvő volt, hiszen én akkoriban – talán kicsit még jobban, mint ma, mert mostanában sokat utazom – beágyazódva éltem a faluban, a közvetlen kapcsolat a szomszédokkal, ismerősökkel de még a nem ismerős vörösváriakkal is segített abban, hogy megírjam a dolgozatot. Az is fontos volt, hogy a kutatásomnak köszönhetően a saját családomról is többet tudtam meg. Sokaktól hallottam már, hogy jó lenne ezt a monográfiát továbbírni, de nehezebb lenne a háború végétől máig ívelő időszakot feldolgozni. Rengeteget levéltári kutatásra lenne szükség, sokat kellene interjúzni, tehát nagyon sok időbe és energiába telne. Az sem biztos, hogy egyetlen embernek való lenne ez a téma, mert azért az utóbbi 63 évben benne van a szocializmus, a rendszerváltás, illetve a köztársaság időszaka. De ez lehet a következő nemzedékek feladata.
– A munkahelyén milyen jellegű kutatásokat végez?
– 2005-től mostanáig az aprófalvakkal, illetve fejlesztési lehetőségeikkel foglalkoztunk. Ebből a témából sok minden elágazott, mert az aprófalvak kapcsán felmerült pl. a szegénység problémája vagy a kisiskolák helyzete. Ezen kívül benne vagyok egy nemzetközi projektben, ami a határ menti problémákkal foglalkozik. A télen Szentgotthárdon és Ausztriában interjúztam, ahol mostanában a környezetvédelmi problémák borzolják a kedélyeket. A munkahelyi kutatások jellegét az is meghatározza, hogy milyen szervezettől jön megrendelés. Volt, hogy egy Budapest környéki település önkormányzata kért tanulmányt, kvázi „forgatókönyveket” tőlünk ahhoz, hogy hogyan, merre fejlődjön a falu.
– Vörösvárnak milyen a helyzete?
– Vörösvár az élet napos oldalán van. A településnek sikerült megőriznie viszonylagos egyensúlyát. Bár bővül a lakosság száma, de nem olyan elképesztő ütemben, mint mondjuk Telkiben. Vörösvárnak is megvoltak a maga növekedési hullámai, gondoljunk csak a bányanyitásra, aztán az 1950-60-as években a Karátsonyi-liget kiépülésére, de soha nem terhelték a növekedést elviselhetetlen konfliktusok. Vörösvár „szordínós” politikát folytat, azaz visszafogottan viszonyul például a telekparcellázáshoz. A felparcellázott területeken ráadásul sok vörösvári építkezik, így nem alakult ki egyetlen egy olyan könnyen körülhatárolható területe sem a városnak, ahol kizárólag olyan családok laknának, akik az utóbbi években költöztek Vörösvárra. Bár mindig vannak emberek, akik elmennek Vörösvárról, úgy vélem, a többség helyben marad, és Vörösvár az ideköltöző családokat is meg tudja Budapest közelségével tartani. Nem bővül városunk lakossága olyan hirtelen, mint pl. Piliscsabáé a lakóparkjai által, illetve nem cserélődik a lakossága olyan kíméletlenül gyorsan, mint pl. Telkié, ahol szinte teljesen eltűnt az ősi falumag. Ezen felül Vörösvárnak mindig is volt a régióban egy relatív központi helyzete.
– Az Ön monográfiája a települést a két világháború közötti időszakban vizsgálta. Hogyan változott Vörösvár társadalmi rétegződése a második világháború óta?
– Annyira átalakult a helyi társadalom, hogy nem lehet összehasonlítani a második világháború előtti és a mai társadalmi helyzetet. A két háború között a földbirtok, a szőlőkert jelentette az emberek számára az önállóságot. A mezőgazdaság kollektivizálásával a vörösváriak többsége vagy a téeszben vagy Budapesten, bérmunkássá, illetve alkalmazottá vált. Gazdasági önállóságukat szinte teljesen elvesztették az emberek, talán csak az iparosok rétege tudta a relatív önállóságát átmenteni, ugyanis az 1970-es, 1980-as években a politikai lazulás miatt ők tudtak belépni az állam által szervezett gazdaság réseibe. A rendszerváltás azután ismét átformálta a helyi társadalmat, ma már több a – meglehet, kényszerből vállalt – önálló egzisztencia, jóllehet alapvetően megmaradt a bérmunka, az alkalmazotti lét jelentősége. Kétségtelenül megfigyelhető a családok szintjén az a tendencia, hogy a szülők a gyerekeket taníttatni próbálják, ebből következően a korábbi évtizedekhez viszonyítva szélesebbé vált az értelmiségi réteg Vörösváron. Érdekes lenne egy kutatással utánajárni annak, hogy Vörösváron az emberek kit és miért tartanak a politikai és/vagy a gazdasági elithez tartozónak, azaz olyan valakinek, aki befolyással van, lehet a helyi közélet döntéseire és/vagy módos annyira, hogy anyagilag támogasson egy intézményt vagy programot, s akit megbecsüléssel övez a helybeliek többsége.
– Szociológusként mi a véleménye a magyarországi svábok identitásáról?
– Azt szokták ugye mondani, hogy a svábok szorgalmas, törekvő emberek. Ezt a kijelentést mindenki, aki sváb származású, tagadhatatlanul szívesen hallja, de hát mindig eszembe jutnak a személyes kivételek is. Kétségtelen, hogy történelmi, néprajzi, szociológiai tanulmányok sora bizonyítja, hogy milyen gazdálkodási, mentalitásbeli különbségek voltak a magyar, illetve a sváb paraszti közösségek között, pl. a svábok az önellátásról hamarabb rátértek az árutermelő gazdálkodásra, bekapcsolódtak az ország agrárpiacába. A vörösvári svábok zömére jellemző volt a múltban és talán a jelenben is, egyfajta szorgalom, amely mögött véleményem szerint az önállóságra, az autonómia megteremtésére való törekvés fedezhető fel. Minden lehetőséget megpróbáltak kiaknázni, hogy anyagi biztonságukat, és ezáltal relatív függetlenségüket megteremtsék: földet és szőlőt műveltek, ipart űztek, kereskedtek, vagy szolgálni mentek Budapestre. A gazdasági sikernek azonban ára is van: bizonyos fokú – a politikai közélet által már a 19. század végétől kezdve is erősen támogatott – asszimiláció nélkül nem lehetett egyről a kettőre jutni. Az érvényesülés iránti vágy a svábság szempontjából nem ritkán kontraproduktív: ahhoz, hogy valaki a falu határán kívül is előrébb tudjon jutni, bizonyos, a sváb származásához és/vagy sváb kultúrájához kapcsolódó szokásokat, viselkedési módokat le kellett tenni. Másfelől mára a mindennapi életünk is annyira megváltozott már, hogy számos, 100 évvel ezelőtt még svábnak mondott szokást elhagyunk. Lehet kötődni értékekhez, de a beolvadást nem lehet, talán nem is kell visszafordítani. Svábnak lenni ma már nem természetes, magától értetődően adott, hanem választott identitás. Lehet a gyerekeinknek nemzetiségi oktatást adni, de alig van család, amely maga is hangsúlyt fektet arra, hogy a hagyományokat, kötődést továbbadja, az identitást átörökítse a következő nemzedéknek. És annyi más benyomás éri őket a tágassá vált világban, hogy végső soron ő dönt majd, hogy majd mit fog szeretni felnőttkorában: a sváb muzsikát, a nem sváb muzsikát, vagy mindkettőt.
Müller Márta
„Wie ein Blitz ist das Leben vergangen”
Gespräch mit Frau Theresia Manhertz geb. Müller (Rézi néni)
Über die am 9. Mai 95 Jahre alt gewordene Rézi néni weiß jeder, der sie kennt, dass, falls sie nicht einen Kochlöffel oder eine Hacke in der Hand hat, sie dann den Rosenkranz betet. Wir haben die alte Dame, die ihr ganzes Leben dem Motto „Ora et labora! – Bete und arbeite!” entsprechend geführt hat, über vergangene Zeiten befragt.
Ich habe 1935 geheiratet und habe vier Kinder, Mátyás (1936), István (1938), József (1942) und Mária (1945) großgezogen. Unser Leben war von ständigen Neuanfängen ge-zeichnet, aber mit Gottes Gnade, Fleiß und Arbeit haben wir auch die düsteren Perioden des 20. Jahrhunderts überwinden können. Während des Zweiten Weltkrieges, wo die Front in Werischwar den ganzen Winter über gehalten hat, haben wir eine Bombardierung, von welcher auch unser Haus in der heutigen Puskin Straße und der Stall betroffen war, mit viel Glück überlebt. Ich erinnere mich noch, dass die Kinder in unserem Garten gespielt hatten, als ich sie – ich weiß nicht mehr aus welchem Grund – in das Haus gerufen habe, und nur einige Minuten später schlugen in den hinteren Trakt des Hauses drei Bomben ein. Wären die Kinder noch im Garten gewesen, wären sie von den Bomben totgeschlagen worden.
Als ich noch ein Kind war, habe ich meine Mutter verwundert gefragt: „Wie konntest du während des Krieges auf den Feldern arbeiten? Hast du keine Angst gehabt?” Als ich aber selbst Mutter geworden bin, habe ich verstanden, dass man vieles aushalten kann, wenn man für die Kinder sorgen will.
 |
Teri néni és családja |
Nach der Bombardierung mussten wir also unser Haus wieder aufbauen und zwar zu einer Zeit, die von allgemeiner Not geprägt war, man denke nur an die sowjeti-sche Besatzung, an die Verschleppungen zur Zwangsarbeit („Malenkij Robot”), an die Vertreibung der Ungarndeutschen oder aber an die Pflichteinlieferungen von Schwei-nefett, Getreide und Eier. Kaum konnte man sich von den physischen und psychischen Traumata des Weltkrieges und seiner Folgen erholen, ist die Ära der Zwangsrekrutierung der LPG-Mitglieder (LPG: landwirtschaft-liche Produktionsgenossenschaft, auf ung. „téesz” – M.M.) eingebrochen. Man hat wieder alles verloren: Felder, Weingärten, Nutztiere.
Ich habe mit meinem Mann begonnen, in der hiesigen LPG zu arbeiten, denn durch unsere Mitgliedschaft haben wir uns zumin-dest einen bescheidenen Lebensunterhalt und später dann eine noch bescheidenere Rente sichern können. Unser Haus ist im Jahre 1956, gerade um den Ausbruch der Revo-lution herum, fertig gestellt worden.
Ach – dachte ich mir – wir sollen jetzt schnell in das neue Haus einziehen, damit wir eine Weile darin leben können, denn wer weiß, was auf uns während und nach der Revolution zukommt… Man hat in ständiger Angst gelebt, aber am meisten Angst habe ich um meine Kinder gehabt, davor, dass ihnen was zustößt. Als mein ältester Sohn, Mátyás in der Grube gearbeitet hat, habe ich jeden Tag gebetet, dass er heil nach Hause kommt.
Würde man mich fragen, was die größte Freude meines Lebens gewesen war, hätte ich keine Antwort darauf. Ich habe viele kleine Freuden im Leben gehabt und ich danke Gott, dass ich eine große Familie habe, in der es jedem gut geht. Man muss die Arbeit, die man gerade macht, gewissenhaft und mit Liebe verrichten. Man darf niemandem etwas nachtragen, und man soll sich um jedes Kind auf die gleiche Weise kümmern und für jeden beten.
Trotz der 95 Jahre hinter meinem Rücken habe ich das Gefühl, dass das Leben wie ein Blitz vergangen ist. Ich bin in Gottes Hand und ich wünschte, er gibt mir, wenn es soweit sein wird, einen schönen Tod.”
Müller Márta
