15. oldal Történelem
A múlt üzenete
– egy tanulmányút különös élményei. 1. rész
2008. április 7-től április 12-ig Jeskó Rita és Szeitz Teodóra, a Schiller Gimnázium tanárai hatnapos ausztriai és németországi tanulmányúton jártak, melynek során II. világháborús emlékhelyeket kerestek fel. A tanulmányutat pályázaton nyerték, amelyet a Holokauszt Emlékközpont hirdetett meg. Az út célja az volt, hogy a résztvevők megismerkedjenek a magyar állampolgárok történetével az SS-táborokban a vészkorszak idején (Mauthausen, Dachau), valamint Németország történetével a náci birodalom idején (Nürnberg, München). Szeitz Teodóra a tanulmányúton szerzett élményeit papírra vetette, amelynek rövidített változatát három részben az olvasókkal is megosztjuk.
 |
Emlékmű a mauthauseni fogolytáborban
Fotók: Szeitz Teodóra |
Ausztria, Mauthausen
Röviddel az Anschluss után kezdődött meg a mauthauseni fogolytábor építése. A kis község feletti hegyen létrehozott hatalmas monstrumban 1945. május 5-ig összesen mintegy 200.000 fogoly szenvedte el Európa és a világ számos országából az SS embertelen fogva tartási viszonyait és kínzásmódszereit. A tábor idővel olyan központi tábor lett, ahonnan külső munkatáborok egész hálózata épült ki. Az itteni foglyok a környék kőbányáiban dolgoztak, kitermelve az építőanyagot a birodalom monumentális építkezéseihez.
Ottlétünkkor – április 7-én – borzalmas időjárás fogadott bennünket. A hirtelen jött hóvihar jeges szelet fújt az arcunkba, a ruhánk csatakos, vizes volt a ránk zúduló havas esőtől. Így vergődtünk fel a hegyre, hogy tiszteletünket tegyük a magyar foglyok emlékművénél. Közben dr. Szita Szabolcs történész megmutatta azokat a futballpályányi területeket, ahol a felszabadításkor barakkok álltak, bennük az odahordott, egymásra dobált halottakkal és haldoklókkal. Fáztunk, nagyon. Pedig volt rajtunk meleg ruha, cipő. És nem kellett követ se fejtenünk ilyen viharban. Csak menni és fejet hajtani.
 |
Jeskó Rita és Szeitz Teodóra
a müncheni Königplatzon |
Ausztria, Hartheim
A kastély különös példája annak, amit az egész út során tapasztaltunk: az épület, ami nem az, aminek látszik. Eredetileg egy osztrák család tulajdonában állt. Az idősödő házaspár felajánlotta az államnak, hogy ott ideggyógyintézetet alapítsanak. A II. világháborúig működött is az intézet, de a háború miatt be kellett zárni, a betegeket pedig vissza kellett küldeniük a családjaikhoz.
Később azonban a Német Birodalomban a vezéri Kancellária II. osztálya külön szervezetet állított föl az eutanázia-program lebonyolítására, ennek az „Elmegyógyintézetek Országos Szövetsége” nevet adták. A program célja, hogy kiirtsák a német fajból a gyengeelméjűeket, alkoholistákat, mániákus depressziósokat, ezzel is erősítve az árja fajt. Kb. 65-70 ezer elmebeteget terveztek megölni.
A Hartheim kastély is újra benépesült… A régebben ott ápolt betegek családjait értesítették, hogy újra lehetőségük van hozzátartozóikat elhelyezni az intézetben. Természetesen az ápoltak is örömmel tértek vissza a kastélyba. Külön buszokkal szállították őket ide más-más elmegyógyintézetekből, hogy a kapun belépve a halálra ítélt elmebetegeket – nőket, férfiakat, gyerekeket – fürdőteremnek álcázott gázkamrákban öljék meg, a hulláikat pedig krematóriumokban égessék el.
 |
Semmi sem az, mint aminek látszik:
A hartheimi kastély |
Gondosan válogatták ki a programban résztvevő orvosokat, ápolókat, akiket külön foglalkozásokon „edzettek” tömeggyilkos tevékenységükre. Az eutanázia-program viszonylag rövid idő alatt „nyílt titokká” vált, részben a bürokratikus szervezet működése során előforduló adminisztratív hibák miatt is. Voltak családok, akik két urnát is kaptak, pedig csak egyetlen elmebeteg rokonuk volt. Volt, akinek a kórházi zárójelentésében a halál okaként perforálódott vakbélgyulladást jelöltek meg, a hozzátartozók viszont tudták, hogy rokonuknak már évekkel korábban kivették a vakbelét. A gyilkoló személyzet tagjai közül sokan esténként a kocsmákban leitták magukat és fecsegtek. A társadalmi felháborodás egyre nőtt, a rokonok papokat, ügyészeket kerestek meg, kérve, követelve az elmebetegek gyilkolásának leállítását.
Limburg püspöke, dr. Hilfrich életét és hivatalát kockáztatva az igazságügy-miniszternek írt tiltakozó levelet.
Hitler 1941. augusztus 24-én leállította az eutanázia programot. Döntésének legalább két oka lehetett. Talán hatott rá a széles körű hazai és nemzetközi tiltakozás. Fontosabb lehetett azonban számára az a tény, hogy az eredetileg meggyilkolni tervezett 65-70 ezer főt ekkorra már túlteljesítették.
 |
Kőbe vésett röplapok az egyetem előtti téren |
Németország, München
Feledhetetlen városnézés – gyalogtúra – részesei voltunk, az eltűnt idő nyomában. Idegenvezetőnk megmutatta nekünk München nevezetességeit. Megint olyan épületeket láttunk, amik nem azok voltak, amelyek ma – egészen másként funkcionálnak, mint a II. világháború idején.
Boldogan fényképezkedtünk kolléganőmmel az I. Lajos idejében épített Königplatzon. Később tudtuk meg, hogy ez a tér a legfontosabb felvonulási területe volt a nemzeti szocialistáknak. Itt szónokolt Hitler a tömegekhez, itt temették újra a sörpuccsban elesett nácikat, és itt – a hátunk mögötti zöld területen – voltak a legnagyobb könyvégetések.
A német fiatalok ma minden évben egyszer kivonulnak erre a térre. Évek óta felégetik a gyepet, emlékezve a szörnyűséges időkre, és azoktól a szerzőktől olvasnak fel, akiknek a könyvei annak idején a máglyákra kerültek: így például Erich Kästnertől.
A tér sarkánál szimmetrikusan két épület áll. Meglátogattuk mindkettőt. Az egyik a Müncheni Zeneművészeti Konzervatórium. A kapun belépve az első, amit láttunk: „botlókövek”. Ezek olyan kis fémből készült kockakövek, amelyeken azoknak a nevei olvashatók, akiket az adott környékről hurcoltak el a nácik koncentrációs táborokba. (Ha a Rádai utcában járnak, találhatnak ilyen követ az egyik kapu előtt.)
 |
A Zeneművészeti Konzervatórium lépcsőcsarnoka. Az emeleten Hitler egykori dolgozószobája ma kamaraterem |
Majd az előcsarnokba lépve több szintes, lépcsősoros, tiszteletet parancsoló épület fogad. Fiatal zenészpalánták mindenütt, a termekből kiszűrődő zeneszó és dallamfoszlányok. Szép és pezseg az élettől… Ez volt a Führerbau, Hitler rezidenciája. Ebben az épületben volt az 1938-as müncheni konferencia, ahol eldőlt, hogy a szabad világ sorsára hagyja Csehszlovákiát. A führer dolgozószobája ma koncertterem, ahol éppen házi koncertet adott egy kamarazenekar. A diákok jó része pedig nem is tudja, hol zenél (ami szerintem nem is baj).
A tér másik oldalán, szimmetrikusan a konzervatóriummal, a Müncheni Képzőművészeti Akadémia épülete áll. Nagyon hasonlít az előbbi épülethez. Belső tere azonban még látványosabb, üvegtetős megoldásával impozáns hely az itt álló szobormásolatok számára. Az új művésznemzedék központja valamikor a náci párt, az NSDAP központi épülete volt. Itt is jól sikerült az „újrahasznosítás”.
Kisétáltunk az egyetem épületéhez is, ahol Sophie Scholl tanult a hitleri érában. Diáktársaival lázadást terveztek. Összesen hat náciellenes röplapot készítettek és terjesztettek német egyetemeken és városokban 1942 és 1943 között – akkor, amikor még professzorok sem merték nyíltan feszegetni a kérdést, hogy mi is valójában a nemzetiszocializmus.
A röplapok elsősorban a Bibliából, valamint Arisztotelész, illetve Goethe, Schiller és Novalis szövegeiből, azaz a görög és a német értelmiségtől vett idézetekkel támasztják alá mondandójukat: sem Isten, sem a kultúra magas művelői nem értenek egyet a zsarnokság eszméivel. Szimbólumuk a „Fehér Rózsa” volt.
Sophie-t az egyik röpiratszórási akció során a Gestapo elkapja, kínvallatásnak veti alá. Testvérével és egyik segítőjükkel együtt hazaárulás vádjával halálra ítélik, és 1943-ban kivégzik. Lázadásuk elkeseredett és reménytelen harc volt, a szabad kultúra harca a diktatórikus hatalommal szemben. Emléküket őrzi az egyetem előtti tér, ahol kőbe faragva fekszenek Sophie röplapjai.
(Folytatjuk)
Szeitz Teodóra
Versről versre
Dr. Réthy Zoltán
Új Miatyánk
Tiéd az ország, a Mennyország,
A miénket lopva elorozták.
Tied a dicsőség, miénk az alázat,
A hitünk térdel, agyunk se lázad.
Miénk a múlt, tiéd a hatalom,
Nincs kettős kereszt, három halom.
Tiéd a hatalom, legyen, ki értse, –
És ne vígy minket a kisértésbe.
Önéletrajz
Az írógépem gépszalagja
Már nagyon-nagyon megkopott,
Rövid leszek, talán elbír még
Néhány lekoppant szótagot.
Kapitalizmusban születtem,
Szocializmusban meghalok,
A pártos földről mennybe visznek
Pártonkívüli angyalok.
Picasso galambja
Picasso galambja balra tekint,
Ezzel is bölcsebbek lettünk megint.
Reményik Sándor
Elvégeztetett?
Elvégeztetett? – Nem.
Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel, véreim!
Ledőlt a kas.
A méhraj szertenéz,
Az új kas körül új munkába fog,
De régi lesz a méz,
Amit készit, s amit örökbehagy.
Mert a virágot, melyre szállni kész,
A virágot nem vette meg a fagy.
Mert ezer évig nőtt az a virág
Amelynek kelyhe
Kifogyhatatlan virágporral telve
A méhet szent találkozóra várja.
A léleknek a lélek a hazája.
A magyar lélek dús virágpora
Sírok felett illatoz, lengedez.
A méz a régi lesz,
Amely a lélek szent porából készül.
Mi továbbadjuk drága örökségül.
