7. oldal Mesterségek
Bányászsorsok III.
Három idős bányásszal ülünk a Rotburger söröző fedett kerthelyiségében. Hármójuk összéletkora 270 év: a legidősebb Pálmai Vince, aki 92 éves, de Tagscherer Márton és Krivinger József is betöltötte a 89. életévét. Zelenai István bányamérnök invitálta őket ide, hogy az egykori bányászéletről, sorsuk alakulásáról kérdezze őket. Az emlékezet szövete olykor már hiányos az idős bányászoknál, igyekeztünk azt tisztelettel és beleérzéssel kipótolni.
Pálmai Vince bácsi talán az egyetlen ma élő bányász, aki még a vörösvári Lipót-aknában is dolgozott. A vörösvári bányaüzemet közel 70 éve zárták be (1940. december 1-jén), az egykori mérnökök, bányászok, alkalmazottak a föld mélye helyett már az égbolt magasát járják.
 |
Pálmai Vince, Tagscherer Márton és
Krivinger József |
– Vince bácsi, emlékszik a bányászsztrájkra is? – kérdezi Zelenai István.
– Emlékszem. Én akkor 12 éves lehettem. Magam is ott voltam a menetben apám mellett. A menet az ürömi állomásig jutott el. Ott azután megállították a lovas rendőrök. Csak a küldöttség mehetett to-vább. Én hazajöttem, mert cudar hideg volt.
– Mikor kezdett dolgozni a bányában?
– 1930-ban, 14 évesen kezdtem dolgozni a Lipót-aknán, apám ott volt bányász. De még a bánya bezárása előtt kiléptem. Gyenge fizikumú voltam, inkább a fővárosban vállaltam könnyebb munkát.
– Imádkoztak-e leszálláskor annak idején a bányászok, s ha igen, milyen nyelven?
– A nagyteremben, ahol elosztottak minket a munkára, volt egy Borbála-szobor, az előtt imádkoztunk minden leszállás előtt. Magyar nyelven mondtunk imát a bányászok védőszentjéhez, hogy segítsen minket…
– Mikor kezdett ismét a bányában dolgozni?
– 1947-ben augusztusában, amikor az orosz fogságból hazatértem, Pilisszent-ivánon kaptam munkát az ottani bányaüzemben. Kezdetben az osztályozó és az István-akna közötti kisvasútvonal építésében vettem részt, később az altáróban dolgoztam. 1968-ban, közvetlenül a bánya bezárása előtt mentem nyugdíjba.
Tagscherer Mártonnak szinte az egész családja a bányászathoz kötődik: édesapja, bátyja, két öccse és a sógora is bányászként kereste a kenyerét. ő maga kiváló vájár lett, a csapata mindig élen járt a munkában.
– Marci bácsi, mikor kezdett dolgozni?
– 1936-ban, két hónappal 18 éves korom betöltése előtt kezdtem dolgozni a Solymár aknában. 1939-ben elúszott a bánya, akkor fölhelyeztek Csolnokra, a II-es aknába. Akkor jött a háború. A háborús évek alatt egészségügyisként szolgáltam, a Don-kanyarban is jártam. Sebesülteket láttunk el, szállítottunk. Kurszknál magam is megsebesültem. A háború vége Németországban ért.
– Mikor ment vissza a bányába?
 |
A vörösvári Lipót-ikerakna. Itt kezdett el dolgozni
78 évvel ezelőtt Pálmai Vince bácsi |
– 1950-ben Gödrös Sándor üzemvezető hívott a szentiváni bányába. Az altáróban dolgoztam, az északi mezőben, de később dolgoztam a déli, a béta, a delta mezőben és az István-aknában is. Mindegyiket végigjártam. Letettem a vájárvizsgát és a bánya bezárásáig, 1969-ig mint vájár dolgoztam. Az én csapatom mindig az átlagon felüli teljesítményt ért el.
– Hol dolgozott azután?
– Sárisápra helyeztek, ott is az egyik legerősebb csapat volt az enyém.
Krivinger József magas képesítést szerzett bányászként. Elvégezte a bányaipari technikumot és aknász képesítést szerzett. Bányamentői képesítése is volt.
– Józsi bácsi, mikor lett bányász?
– A háború után nem tudtam elhelyezkedni sehol sem Budapesten, ezért 1946-ban jelentkeztem Dorogon munkára. Apám haragudott, amiért bányásznak mentem. – Hát maga miért ment annak? – kérdeztem vissza, mert hiszen ő is bányász volt.
– Melyik üzemben dolgozott?
– Csolnokon, a Reimann-aknában dolgoztam csapatcsillésként. Nagyon nehéz, megerőltető munka volt, igen meleg volt a munkahely, félmeztelenül dolgoztunk, s úgy néztünk ki mindig, mint a négerek. De pénz is volt: havi 1500-1600 forintot kerestem. Akkoriban 400 forintért lehetett venni egy egész disznót. A kérésemre több rokonomat is odavették dolgozni.
– Hol dolgozott még?
– A dorogi tröszt több bányájában is dolgoztam, Pilisszentivánon is. Többször cseréltem helyet. A hatvanas évek elején elvégeztem az aknászképzőt és aknászként dolgoztam. Végül Dorog II-es aknától mentem nyugdíjba.
Három sors egy órában. Bölcs-röviden. – Kevés volt az idő összeszedni a gondolatokat, történéseket, annyi mindent tudtunk volna még mesélni! – mondják ők a végén.
A lényeget azonban így is átadták nekünk: „Dolgozz tehetséged és erőd szerint, állj helyt és légy hű magadhoz mindig, minden körülményben!”
F. A.
Akiről a „Sanyi-boltot” elnevezték
Nemrégiben azt találtam mondani az Árpád hídi autóbuszállomás pénztáros kisasszonyának, hogy: „Kérek egy jegyet Vörös-váron a Büféig…” Amikor a fiatal hölgy furcsán nézett rám, rögtön kapcsoltam és kijavítottam magam: „Elnézést, a Városházáig…” Idősebbek valószínűleg így korrigáltak volna: „A Tanácsig…”
„Büfé, Lányok, Fetter, Szaam, Sanyi-bolt” – fiatalkoromban, nem kellett magyarázni, hogy hova is kell mennem, hol kell találkoznom barátaimmal, ha a helyi elnevezéseket közölték velem. Mára jó részük megkopott, elfelejtődött. Talán a leginkább ismert városzszerte továbbra is a „Sanyi bolt” elnevezés, amely a Sikari patika és a Modern presszó között lévő élelmiszerüzletet jelöli. Azt már kevesebben tudják, kiről kapta „népi nevét” a bolt. Nos, nem másról, mint egykori boltvezetőjéről, idősebb Metzger Sándorról… ő olyan kiváló ember, olyan ragyogó kereskedő volt, hogy bár közel négy évtizede már nem ő igazgatja a boltot, mégis így hívják azt a helyiek. S ezt a mostani tulajdonosok sem bánják…
 |
Idősebb Metzger Sándor,
a „Sanyi bolt” névadója |
Érdemes hát róla szót ejteni, életével megismerkedni. Ebben unokája, a Gold vendéglő egyik tulajdonosa, Krammerné Metzger Zsuzsanna volt segítségemre.
– A nagypapa 1913-ban született Csillaghegyen, ahol az édesapja, aki korábban bányászként dolgozott, szolgálati lakást kapott a gázművektől – meséli Zsuzsanna. – A család maga a bajorországi Parthen-steinből származik. Ezt Gromon Mici nénitől tudom, akinek az édesanyja a nagyapám egyik nővére volt (Manhertz Jakabné, szül. Metzger Mária). A nagypapa a polgári elvégzése után bőráru- és gyarmatáru-kereskedőnek tanult a Mester utcában. Miután felszabadult, segédként dolgozott Újpesten egy üzletben. A család a 30-as években átköltözött Vörösvárra. Nagyapám nem sokra rá megnősült, s fia született: az én édesapám, ifjabb Metzger Sándor. Ekkor már a Puskin utcában éltek. Nagyapám a családot eltartandó saját üzletet nyitott a Baross (ma Szent Erzsébet) utca 12. sz. alatt. A cégtáblán ez állt: „Metzger Sándor bőr- és cipészkellék-kereskedő”. Szorgalmát és tehetségét bizonyítja, hogy később egy másik üzletet is nyitott a Petőfi utca és a Fő utca sarkán. (Az én fiatalkoromban egy trafik működött már ennek a helyén.)
A sors azonban derékba törte a szépen induló kereskedői karriert. Kitört a háború, nagyapámat besorozták a német hadseregbe. Amerikai hadifogságba esett. Onnan tért viszsza a háború után. Üres üzletek fogadták. Az oroszok – miután 1944 karácsonyán kiverték a német csapatokat Vörösvárról – mindkét üzletét kifosztották.
 |
Idősebb Metzger Sándor feleségével és fiával,
ifjabb Metzger Sándorral |
A háború után nulláról kellett ismét indulnia. Először a Posta melletti népboltban, majd a Büfében dolgozott. (A bolt onnan kapta a nevét, hogy volt benne egy kis büfé is. – a Szerk.) Az 1950-es évek elején nevezték ki a NYÉKV (Nyugat Élelmezésügyi Kereskedelmi Vállalat) 102-es számú népboltja (a Sanyi-bolt) vezetőjévé. Ez volt Vörösváron az első önkiszolgáló bolt. A nagypapa két évtizeden át, 1972-ig volt a bolt vezetője, majd nyugdíj mellett az Ásványboltban dolgozott. 1989-ben hunyt el.
– A nagyapám becsületes, korrekt ember volt – mondja büszkén Zsuzsa. – Mindent megtett a vevőkért. Emlékszem egy esetre, amikor zárás előtt egy vevő friss kenyeret keresett, ő képes volt felpattanni Simson motorkerékpárjára, és kimotorozni a bányatelepi Sütőházba. Tíz percen belül meg is fordult, hátizsákjában friss vekni kenyereket hozva… „A vevő az első: az a lényeg, hogy máskor is bejöjjön!” – mondogatta nekem mindig. Én sokat tanultam tőle. Bizonyára büszke lenne rám, ha látná, hogy nekem is saját üzletem van…
Ennyi dióhéjban idősebb Metzger Sándor története. Ilyen és ehhez hasonló történetek alkotják Vörösvár újkori és legújabb kori történelmének szövetét, amelyek tartást és büszkeséget adnak az itt lakó embereknek. Az elődök példája, hite, szorgalma, mesterségbeli tudása, erkölcsi tartása sok nemzedékre nyúlóan is mintaképül szolgálhat a számunkra. Ahogy idősebb Metzger Sándoré, Sanyi bácsié, a Sanyi-bolt „névadójáé” is…
Fogarasy Attila
A Muttnyánszky-kereszt
 |
A felújított kereszt felirata:
„Jézusom az én segítségemre siess!” |
Június 27-én Solymáron a Vasút utca 35. számú telken felszentelték a felújított Muttnyánszky-keresztet.
A kereszt – amelyet a Solymári Iparos Egylet újított fel – ifj. Muttnyánszky Ádám egyik diákkori történetéhez kapcsolódik. A fiatal mérnök-hallgató egyszer egy késői vonattal utazott haza, Solymárra, ahol akkor a szülei laktak. Miközben az állomásról hazafelé tartott, megkergette néhány ember, akik meg akarták verni. Mivel nem érkezett időben haza, az édesapja a keresésére indult. ő szabadította ki a fiát szorult helyzetéből, és annak örömére, hogy megtalálta, azon a helyen egy keresztet állíttatott, amelyet a solymáriak Muttnyánszky-keresztnek neveztek el.
Muttnyánszky Ádám 1920-tól 1938-ig bányagépészmérnökként dolgozott Pilis-vörösváron. 1942-től a Műegyetem Műszaki-Mechanikai Tanszékének vezető professzora volt. 1976-ban hunyt el. A solymári temetőben helyezték örök nyugalomra.
