8. oldal Kultúra
Az elmúlástól tettenérve
Hannu Mäkelä: Anya
(Ford.: Fehérvári Győző, Polar Könyvek, 2008.)
Az író, Hannu Mäkelä: A mai finn irodalom egyik kiemelkedő alakja. Munkássága sokszínű, szinte minden műfajban alkot. Számtalan irodalmi díjjal kitüntették, többek között a Finnországban legnagyobb elismerésnek számító Finlandia-díjjal.
A mű: Milyen is végigkísérni valakit utolsó hónapjaiban? Elmúlás, leépülés, elvesztés; szembenézés a másikkal, önmagunkkal: számvetés. Ajánljuk a könyvet mindenkinek, aki már valakit elkísért ezen az úton, s aki még csak eztán fog.
A fordító, Fehérvári Győző: Az ELTE/ BTK magyar-történelem szakán tanult, de ezen kívül észt és finn nyelvet és irodalmat is hallgatott. Több mint húsz esztendőn át dolgozott a Magyar Rádió Irodalmi osztályán. Főbb tevékenységei közt említhető az észt és finn irodalom bemutatása és népszerűsítése. 1968 óta foglalkozik műfordítással. Munkásságát sok díjjal elismerték, mint pl. a Finn Pokala Alapítvány fordítói nagydíjával.
Fehérvári Győző ma Pilisvörösváron él. A Vörösvári Újság 2004. áprilisi lapszámában mutattuk be őt. (A cikk interneten elérhető: www.pilisvorosvar.hu/vorosvariujsag/2004/ aprilis/9.htm)
Mintha babona áldozata volnék. Ez év eleje óta, bármerre nézek, szinte mindenhol a halállal kapcsolatos könyvek, filmek, előadások köszönnek vissza. Így már meg sem lepődtem, mikor felelős szerkesztőnk kezembe adta Hannu Mäkelä Anya című könyvét.
Kezdődött ez a sorozat a Polcz Alaine utolsó hónapjait megörökítő interjú-könyvvel. (Singer Magdolna: Partitúra. Utolsó beszélgetés Polcz Alainnel, Jaffa Kiadó, 2007.), melyet még Karácsonyra kaptam. A neves pszichológusnő, aki szinte egész életében haldoklókat kísért utolsó idejükben, könyvében saját halálával néz szembe. Ahogy ő mondta, mert volt szerencsém utolsó évében találkozni vele: „Akasztják a hóhért!” – Nehéz meghalni. Még nehezebb szépen meghalni. Öregjeink még hitték és tudták, hogy a halál az élet folytatása, s ahogy éltél, úgy halsz meg. Ahogy öregszünk, egyre lassulunk, s ezt a lassulást csak úgy lehet megemészteni, ha elengedjük a dolgokat. Elengedjük, hogy egységnyi idő alatt nem lehet annyit megcsinálni, mint annak előtte. Elengedjük, hogy nem hajlik a derekunk, a térdünk. Elengedjük, hogy nem sima a bőrünk, hogy nem tudunk fölszállni a biciklire, hogy nem tudunk beszállni a kádba, s hogy nem tudunk kiszállni az ágyból. És ez az elengedés átsegít egy olyan létformába, ahol már nem én vagyok a fontos: nem az én erőm, nem az én fiatalságom, nem az én sebességem, nem az én teljesítményem és sikerem. De mindezt, persze, nehéz elfogadni.
Hogy milyen nehéz, azt például az Edith Piafról szóló filmből (Piaf – 2007. rendező: Olivier Dahan) tudhatjuk meg. A siker olyan, mint a drog. Egyre több kell belőle. S nem mindenkinek adatik meg, hogy a siker csúcsán haljon meg. Edith Piafnak megadatott. Mégis szívszorító látvány volt az élethez való görcsös ragaszkodása, a mindent felülmúló élni akarása. Talán neki megérte. Piaf hangja örök.
Máshonnan közelít Mohi Sándor „Imádság” című dokumentumfilmje. Mintha a túloldalról néznénk a két kis öreget, a film szereplőit, akik elindultak már a halál ösvényén, és tudják, hogy a másik életben vár rájuk valaki. A költői képekkel, a valóságtól elemelt szép-halál egy idős erdélyi házaspár utolsó éveit örökíti meg. (A film hét (!) éven keresztül követi az öregek életét). S amikor már az ember nem tudja az ekét az ökörre rákötni, akkor csak annyit mond: „Elgyengültél…” – Hogy magának vagy az asszonynak, azt nem lehet tudni.
Hannu Mäkelä nemrégiben magyarul is megjelent könyve naplószerűen rögzíti saját édesanyja halálának közeledtét. A test és a szellem elhalványuló jelenlétét rövid epizódok közvetítik. Számadás ez anya és gyermek kapcsolatáról, ahol már az anya nem fogja fel, hogy ki ül mellette. Számára már csak a másik világ látomásai léteznek és az evilági fájdalmak:
„Most jönnek a fájdalmak. És most olyannak látom anyát, amilyennek itt még sohasem láttam, az arca eltorzul, tele van dühvel, valami egészen felfoghatatlan haraggal, és nem csupán a fájdalomtól. …
A hangja megváltozik, és jajgatni kezd: Segíts… segíts… – mondja rövid idő múltán halkabban: – Nem bírom… – De bírnia kell, és én sem tudok többet tenni érte, mint hogy a karomban tartom.”
Hidas Ildikó
Részlet a műből:
Tizenegy nap telt el azóta, hogy jelezték, anyánál közeleg a vég. Indulóban voltam a kórházba, és ezeken a napokon töprengtem, melyek összességében hosszabbnak tűntek, mint amilyenek valójában voltak. Az idő múlt, és egyéb teendőim ott tornyosultak előttem, a sorukra várva. De hát meg tudtam én szervezni a munkámat és a tennivalóimat; semmi sem maradhatott elvégzetlenül. Efféle gondolatok jártak a fejemben, sőt az is megfordult benne, hogy már temettem anyát, kiválasztottam a koporsót is, persze képzeletben. Nem döbbentem meg, nem szégyenkeztem, mivel anya ágya szélén ülve ismét ráébredtem, mit is teszek, és ezt helyénvalónak találtam. Ott lenni a közelében, meghallgatni az utolsó szavait és mondatait. Minden eszembe jutott a régi időkből, anyának az akkori tekintete is, amikor bevittem az ambulanciára, amellyel kezdetét vette az utolsó útja a saját otthonából. Akár egy apró állatka, olyan volt akkor, a maga ijedtségével és nyugtalanságával – mindamellett különös nyugalommal állt a sorsa előtt. Belátta: bármi történt is, ő maga már aligha tehet ellene.
Anya a virágot nézegette, a cikláment, amit a másik párjául hoztam. Ezúttal fehéret, jóllehet a fehér alighanem a halál színe. De erre a vásárlás pillanatában nem gondoltam. Anya csendben feküdt, majd megkérdezte: – Szabad téged Hannunak nevezni? – Rábólintottam, és megérintettem a kezét. Amikor másnap megérkeztem hozzá, ugyanazzal kezdte, azt mondta, várta, hogy meglátogassam, és rögtön ez után megkérdezte: – Hannu nem jön be? – Mondtam neki, hogy Hannu jön, hogyne jönne; Hannu nagyon szereti az anyját. Ez felvidította, félénk mosoly suhant át lesoványodott arcán, amiből csupán az orra emelkedett ki egyre hegyesebben. S minthogy már fogai sem voltak, az arcából alig maradt más, mint a szemei, mélyen a gödrében ülve. Elnéztem anyát, és hirtelen tollat ragadtam, és elkezdtem rajzolni a papírra, amit láttam. Ez nehezebb volt az élő modell alapján, mint emlékezetből, a tollvonásaim nem Puskin tollvonásai voltak, de folytattam a munkát. Éreztem, anyát ez nem zavarta, igaz, nem is érdekelte. A mennyezetet nézte, közbe-közbe megemelte a kezét, mintha ily módon akarná elcsípni szótlan gondolataimat; legalábbis ujjai olyanformán mozogtak.
Mire gondoltam én? Az ember életére, ami bármilyen is, mindig ezzel az egy és ugyanazon lehetőséggel, a halállal végződik. Nincs különbség, hogy hogyan éltél és miért, meghalsz. De fiatalabb korban erre nem gondol az ember, nem is akar, akkor az élet legyőzése és birtokba vétele a cél, ennek érdekében munkálkodik.
