14. oldal In memoriam
De Nardini Terézia emlékére
De Nardini Terézia (1915-2006) Pilisvörösvár sváb közössége egyik legismertebb és legelismertebb tagja volt. Teljes élete a szolgálat és a szeretet útja volt, családja, rokonai, a vörösvári egyházközség és jó vörös-vári ismerősei iránt. Ennek sok lemondás volt az ára, de szívesen megtette.
 |
Fiatalkori arcképe |
Fetter Terézia néven született, ő is, mint sok más Fetter és nem Fetter nevezetű pilisvörösvári lakos, a jól ismert és hirdetett Fetter Krisztián leszármazottja volt, aki már 1689-ben vörösvári gazda és földműves volt. Leánykorában, sőt még fiatal házastárs és anya korában, nagyon sokan a falusiak közül őt „Jáki Rézi”-nek hívták. Ez azért volt, mert ő is a Vetter Krisztián négy fia közül a Jakab utódai közé tartozott.
Terézia hét gyermekes, aránylag jómódú családban nőtt fel, mert édesapja Mátyás, nem csak hentes és földműves volt, hanem húsbolttulajdonos is.
A boltot viszont felesége Ziegler Terézia vezette, mert ő értett jobban az üzleteléshez. ő is nagyon jó családból jött, mert szülei, Ziegler Mátyás és Iflinger Borbála mélyen hívő, jómódú, de egyszerű beállítottságú és jóindulatú emberek voltak.
De Nardini Terézia hosszú és termékeny élete megpróbáltatások és lemondásokkal volt tele. Már 8 éves korában lemondtak életéről, egy különleges tüdőbetegség miatt, melynek nyomai egész életén át kísérték, és később majdnem megakadályozták, hogy ő és családja Amerikába menekülhessenek. Így tehát 8 éves korában a Ziegler nagyszülők, Mátyás és Borbála, magukhoz vették egy évre, hogy teljes odaadással ápolhassák és neveljék. Nagyon jól megtanult imádkozni ez idő alatt a gyengéden szerető és nagylelkű Borbála nagymamájától.
Átvészelte a betegséget, és már serdülő korában észrevehető volt, hogy nyílt eszű és tehetséges. Édesanyja így elhatározta, hogy iskoláztatja. 14 éves korában a Salvátor Nővérekhez íratta be Budapesten, ahol 1934-ben, 19 éves korában sikeresen el is végezte a tanítóképzőt. Nagyon szeretett volna akkor ő is a szerzetesrendbe lépni, de édesanyja úgy vélekedett, hogy a világi életben jobban tudja érvényesíteni tudását és tehetségét. Szomorúan fordult akkor Ohmüllner atyához, aki megnyugtatta, hogy a világban is lehet szent életet élni. Ez kihívás maradt számára élete végéig.
Bevetette magát a közösségi életbe. Sok falusi színdarabban ő lett a főszereplők egyike. Ebből az időszakból jó néhány csoportkép megmaradt, melyek felnagyítva és bekeretezve a pilisvörösvári falumúzeumban megtekinthetők. Ugyanezen időben egyházi egyesületekben is nagyon tevékeny volt, hittant is tanított. Nagy érdeme, hogy hittanórákon az alapimákat (Grundgebete) német nyelven is tanította, melyért tanítványai a mai napig is hálásak. (Miatyánk, Üdvözlégy, Hiszekegy, Úrangyala).
A második világháború kezdetével, 1940-ben férjhez ment De Nardini Tituszhoz, aki szintén Pilisvörösváron nőtt fel, bár Solymáron született. Titusz édesapja észak-olasz volt, de édesanyja Beatrix az erdélyi Dévay-Szennyes kisnemes családnak a tagja volt. ők még jóval az első világháború előtt Solymárra költöztek, ahol Beatrix édesapja, Antal körzeti orvosként dolgozott.
Terézia és Titusz házassága nehéz időkben kezdődött és folytatódott. A világháborút követő rendszerben munkaügyi nehézségek és elbocsátások voltak, utána pedig letartóztatás a „fekete kocsi”-val, 1956. április 16-a hajnalán. Hónapokig nem tudta a családja, hogy él-e még? Augusztus közepe felé értesítést kapott Terézia, hogy mehet a tárgyalásra. Ott sem engedték, hogy férjével beszélhessen, de később megtudta, hogy 2 és fél évi büntetést kapott.
Az 1956-os forradalom nagyot változtatott a családi helyzetén. Október 25-26. táján három fiatal forradalmár komoly tisztelettel és becsülettel visszahozta Tituszt a családjának. Azonban az októberi felkelés leverése után, november közepe táján, már nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet a szeretett haza földjén maradni.
November 20-a hajnalán, gyalog útra kelt a két szülő és három gyermek, csupán egy kis batyuval Terézia kezében. Sok szorongás és bizonytalanság után, másnap reggel 8 órakor lépték át az osztrák határt.
Az Amerikai Egyesült Államokba 1957. március 16-án érkeztek, az utolsó előtti menekült csoporttal, melyet akkor Amerika befogadott.
Nagyon sok megpróbáltatás várt Teréziára és családjára itt is. Sok volt a hurcolkodás, munkakeresés, kezdeti nyelvi nehézségek, a nagycsaládi és baráti kör utáni hiányérzés, de tovább kellett vinni az életet.
Az idézet: „Ember küzdj és bízva bízzál” gyakran hangzott el. Besegített az összes családtag a saját módján, de István, a legkisebbik különösképpen igyekezett segíteni. Már 12 éves korában kezdte kihordani az újságokat magánházakhoz. Hajnali 4 órakor kelt, hogy elkezdje a csomagolást, összehajtást. Ebben Terézia is segített neki, ettől kezdve mindig jó munkakapcsolat alakult ki közöttük. A keresetet mindig a család javára fordította.
Alig szokták meg az új országot, mikor Titusz korai halálával 1965-ben, megint újonnan kellett kezdeni sok mindent.
Terézia először tovább dolgozott a denveri csokoládégyárban, de egy év múlva elment rokonához, Manhertz Erzsébet nővérhez, hogy az ottani Szent Erzsébet otthonban segítse munkáját, Hamiltonban, Torontó környékén. Be is lépett ekkor a Magyar Néplányok szerzetesrendjébe és ott tartózkodott 10 évig, 1976-ig. Ekkor felismerte, hogy saját gyermekeinek, unokáinak is szükségük van segítségére Denverben. Először csak egy pár évre gondolt, de be kellett látnia, hogy nélkülözhetetlen a család számára.
Megtartotta szerzetesi fogadalmait, de ezután leginkább saját családját, pilisvörösvári rokonait és nagymértékben a pilisvörösvári egyházközséget támogatta rendszeresen. A falumúzeumot és hagyományápolást nemcsak anyagilag támogatta több ízben, hanem erkölcsileg is, biztatással, imával. Részt vett az erdei kápolnában tartott német nyelvű szentmiséken és bekapcsolódott a papi hivatásokért végzett imákba is.
Minden hazalátogatás alkalmával, jelentős összeggel támogatta az egyházközséget és a mindenkori plébánost évtizedeken át.
Mindhárom vörösvári templomban a Szent Rita szobrok az ő adakozásából készültek. Mindhárom templom rendszeres és jelentős anyagi támogatásra számíthatott. A Szent Flórián kápolna felújításához is nagymértékben hozzájárult Tony fiával együtt. Ezenkívül a Szabadságligeti Szent Család templom tornyának elkészítésére több mint egy millió forint értékben küldött pénzt Amerikából. Nem engedte azonban, hogy családja ezt bárhol is szóvá tegye. István fia szüntelen jóakarattal állt mellette ezekben az ügyekben. Jó érzés volt számukra, hogy támogathatták a szülőfalut, melyhez életük végéig hűségesek voltak.
Terézia utolsó leheletéig mások javával foglalkozott. Halála előtt szinte minden világi dologtól megfosztotta magát. Utolsó kívánsága volt, hogy régi szerzetesi ruhájában legyen eltemetve férje mellett, Boulder Coloradóban a sziklás hegység tövében.
Terézia 2006. június 16-án, pénteken éjszaka, mindhárom gyermeke jelenlétében 11 óra 26 perckor adta vissza lelkét Teremtőjének, Denver Coloradónak Centennial külvárosában.
Talán érdemes megemlíteni, hogy fiatalkori barátnője és színdarab társnője, Peller Erzsébet (id. Rubányi Istvánné), akihez rokoni kapcsolat is fűzte, szinten ugyanabban az órában halt meg itt Magyarországon, Esztergom környékén.
Gromon Andrásné
