3. oldal Köszöntő
Március 14-én kínai barátunk, Csün hívott minket Ansanból, Kína egyik „közepes méretű”, néhány milliós városából. „Vásárol, holnap ünnep, bolt zárva – mondja feleségem egyszerű szavakkal, tagoltan. „Van húsvét?” – kérdez vissza rövid gondolkodás után Csün, aki évekig élt Magyarországon, de csak törve beszél magyarul, durván ácsolva a szavakat.
– Nem húsvét, március tizenötödike! – mondja feleségem –, mire zavart csend válaszol a sok ezer kilométernyi távolból.
Csün csak nagyobb egyházi ünnepeinket – és főleg az ahhoz kacsolódó családi szokásokat ismeri, ám a magyar történelem útvesztőiben bizony eltévedne, s nem ismeri az olyan hívószavainkat sem, mint ‘Petőfi’, ‘Nemzeti dal’, ‘a múzeum lépcsője’, ‘kokárda’, ‘márciusi ifjak’, ‘Pilvax’, ‘Tizenkét pont’, ‘Mit kíván a magyar nemzet?’, ‘cenzúra eltörlése’, ‘szabad sajtó’, ‘Unió’, ‘Landerer’, ‘Táncsics börtöne’, ‘Szabadság, szerelem’...
Azazhogy mégis: Petőfit és jelszónyi, híres versét jól ismeri, hiszen tananyag az ő hatalmas országában (vajon a tibetiek is tanulhatják?), ő is tudja kívülről, amikor egyszer nálunk járt, leírta a verset a furcsa ákombákom kínai rajzírással...
Mégis, feleségem, aki történelemtanár és emberöltőnyi idő alatt regimentnyi gyermeket tanított már a 160 évvel ezelőtti dicső eseményekre és nevelt törhetetlen hazaszeretetre, most bajban van, amikor el akarja magyarázni, hogy mit is ünnepelünk, mi, maroknyi magyarok holnap...
– Csün! Van elnyomás, nép akar szabadság, nem tud élni, emberek, katonák harcolnak, sok vér, de szabadság nincs...
Egy ‘ezredévi szenvedés’ egy töredezett mondatban...
Megértette-e végül barátunk a lényeget abban a távoli, számunkra szinte végtelennyi országban, ahol oly mások a léptékek, szokások, érzetek, gondolatok?
Nem tudom, másról, asszonyi dolgokról, családról, mindennapi történésekről kezdtek beszélgetni. Aztán Csün elbúcsúzott – legközelebb majd szkájpon (internet-telefonon) hív – ígérte –, csak el ne felejtsünk mikrofont is kapcsolni a laptophoz.
Aztán a kagyló némasága. Kontinensek, lelkek, sorsok közt elszakadt cérnaszál...
Itt maradunk magunkra meghitt kicsinységünkben, megszenvedett, megvérzett hívószavainkkal, tizenkétpontjainkkal, viharban született történelmünkkel...
Holnap ‘március 15’!
‘TALPRA, MAGYAR!’
Fogarasy Attila
Petőfi Sándor
Jőj el végre, valahára...
(részlet)
Jőj el végre, valahára,
Te határzó, te nagy óra,
Melyben e hon sorsa fordul
Akár roszra, akár jóra.
Folyamodjunk ahhoz, ami
Hozzánk illik, merészséghez,
Dobjuk el már azt a kockát,
Ha fekete, ha fehér lesz!
Várjatok. Még csak néhány perc,
És kockánk eldobva lészen,
S vagy olajág vagy pedig kard
Lesz a magyar nép kezében.
Kardot és nem olajágat,
Kardot a nemzet kezébe!
Legyen szabadság először,
És azután legyen béke.
Vedd elő és köszörüld ki,
Magyar nemzet, régi kardod,
Melyet eddig a zsarnokság
Veled együtt fogva tartott;
Vedd elő, és mosd le róla
A szennyet hír- dicsőséggel,
Mosd le róla hevenyén a
Vörös rozsdát vörös vérrel!
Mily szent, édes és erôs öröm tölti el az embert húsvétkor! Ez az a gyôzelmes megnyugvás a nagy csata után; ez az a mindent átkaroló s kiengesztelô szeretet a hôsies áldozat után s a belôle fakadó édes béke. ,,Pax et gaudium in spiritu sancto”: béke a harc után s öröm a hosszas kínszenvedés után, s mindez abban a gyôzelmes, hatalmas Szentlélekben!
Ez a béke s ez az öröm áradt ki a föltámadott Krisztusból!
 |
Kolozsvári Tamás: Feltámadás |
Ilyesmit még nem látott s nem élt meg a világ. Nem hogy nem élt meg, de el sem gondolt s el sem képzelt volna soha! A föltámadt Krisztus valami hallatlan nagy újság s elképzelhetetlen újdonság s hihetetlen szenzáció, milyet Isten készített a kíváncsi világnak. Nem kellettek ahhoz apostolok, hogy vigyék szerte hírét; hanem elég volt ahhoz a szenzáció-éhes város és falu és tanya, a piacon találkozó nénik, a sírhoz szaladó tanítványok, a lelkendezve siető asszonyok, a feldúlt jóindulatú emberek, kik a város izgalmát ki sem bírják, hanem Emmausba, a ,,zöldbe” rándulnak. Egész Jeruzsálem fölkavart hangyaboly volt; a kő pedig, mely a hangyabolyba esett, Krisztus sírköve volt; az a lepecsételt, de fölpattant kő. A föltámadás angyala kapta föl s dobta bele e követ, s attól kavarodott föl a világ.
Igen, valami hallatlan s páratlan esemény a húsvét. Mély lélegzetvétele az elalélt s hervadó világnak. Titkosan, a halál s a pokol mélyéből indult ki ez az új erő s diadalmas érzés. Föllélegzett a világ, mint ahogy a tenger szokott, melynek tükrét nem a szél veri habbá, hanem a magasságok vonzása diktálja lélegzetét. Lélegzett, szívta magába az Isten kegyelmét s az új élet reményét, melyet a kereszt s az üres sír, ott a szenvedő s itt a föltámadt Krisztus hirdetett.
Valami hallatlan s páratlan izgalom volt az az első, az az igazi s egyetlen húsvét. Úgy nyilallt végig a bűnös világon, mint lélekoldó sóhajtás, mely nemcsak megkívánja, de le is foglalja magának a megsóhajtott üdvöt. És jött s kiáradt a földre, mint aranyat hordó s szétömlő áradat, mely más virágzást akar a lelkekbe varázsolni, – mást, nem amilyen eddig fakadt a földből, testből s erőből, hanem amely elüt mindattól, mi eddig volt s egészen újat hoz.
Új tavaszt, új magokkal; új növekvést, új illatokkal. Ezeknek nincs nevük, mert semmihez sem hasonlítanak. Nincs alakjuk, mert nem voltak itt még soha. Nincs hangjuk, mert azt nem lehet megmondani, hogy mi az a föltámadt új élet. Arról fölösleges is beszélni. Mert akiben megvan, az tudja, hogy az micsoda; míg ellenben, akiben nincs, annak hiába beszélnek róla. A beszédből meg nem érti, mert az élet olyasmi, amit élni s nem elgondolni kell.
Prohászka Ottokár
