9. oldal Múltidéző
Emlékeim Schreck nagyapámról
Szemelvények Fogarasy-Fetter Mihály önéletrajzából. II.
Schreck Mihály, anyai nagyapám zsellér-ember s kitűnő zenész volt. Kőporbányába is járt (az őr-hegy alatt), s a gazdagabb kőporszállítóknak dolgozott. Tanítóképzős koromban elvitt egyszer a munkahelyére. Ez az egy alkalom elég volt, hogy elegem legyen a kőporrostálásból. Ez nagyon nehéz kenyérkereset volt, s bizony nagyon sajnáltam nagyapámat.
 |
Zenészek körében. Az x-szel jelzett
zenész a nagyapám |
Nagyapám már kora ifjúságától tagja volt a Mauterer-zenekarnak. Csak nyugdíjas koromban tudtam meg, hogy a zenekarban azért ült mindig Mauterer János – a zenekar vezetője – mellett, mert sógorok voltak. (Nagyanyám János bácsi húga volt.) Hol szárnykürtön, hol nagybőgőn játszott. Esküvőkön az volt a szokás, hogy éjfélig a Bläserek, éjfél után a Streicherek játszottak (fúvósok, ill. vonósok).
Nagyapám nagy zenei tehetség volt. Egyszer a Zeneakadémiáról látogatták meg. Mivel nem volt otthon, valaki elszaladt érte a „Sóderbányába”. Úgy ahogy volt, hosszú kötényben (Maschviada) improvizált a nagybőgőn. Nagyapám nagyon szerette volna, ha én is megtanulok nagybőgőzni. Ezért a cigány Oláh Jóska bácsihoz jártam tanulni, ill. gyakorolni. Ez a nekibuzdulás azonban nem tartott sokáig. Nem voltam zenei tehetség, s ezt Jóska bácsi bizonyára közölte nagyapámmal is.
A kukoricafosztás és a tollfosztás mindig nagy öröm volt. Ilyenkor sok érdekes történetet és dalt hallhattam. Akkor még németül daloltak és németül (im Mundart) meséltek. A szép csöveket nagyapám mindjárt fel is fonta, s másnap az eresz aljára felakasztotta. Majdnem minden évben volt disznónk, s a tél eleji disznóvágás mindig nagy öröm volt számomra. De sohasem tudtak rávenni arra, hogy a disznó végperceit végignézzem. Még a Kápolna utcai házunkban is iszonyodva vettem részt a „szertartásban”.
 |
Schreck nagypapa egy sérült családi fotón. Baloldalt Mária leánya, az én édesanyám |
Mikor még a nagypapával egy ágyban aludtunk, gyakran megtörtént, hogy még 9 óra tájban sem tudtam elaludni, s ilyenkor a mennyezeten vonuló fényeket figyeltem. A bányászok indultak a 10 órási schichtre (műszakra), az ő lámpáik fénye játszadozott a mennyezeten.
Mikor nagyobbacska lettem, nagyapám elvitt a csobánkai úttól jobbra eső földekre ürgét fogni. Olyan ügyesen csinálta, hogy mindig eredményesen mentünk haza. Otthon nagyapa lehúzta az ürge bőrét, és finom pecsenyét csinált belőle. A húsa hasonlított a nyúl húsához.
Nagyapám egyszer elvitt a Fehér-hegyre, s megmutatta Vörösvár gyönyörű tájait, s hegyeit. A hegy aljától a Dögtemetőtől (Aasplatz) a hegy tetejéig nyúlt az egyik szőlőnk, a másik szőlőnk az őr-hegy másik oldalán, a „Grüne Graben”-ben (Krigróm) szerénykedett. Gyönyörű cseresznye és málna (Himbeere) termett itt. A Fehér-hegy tetején árvalányhaj nőtt; cserkészkoromban ide jártunk árvalányhajat szedni a cserkészkalapunk mellé.
Sokszor gyönyörködtem innen a vörös-vári völgyet körülölelő hegyekben. Most, öregkoromban sajnálom igazán, hogy csak néhányat jártam be közülük. Így a Pilist, a Dobogókőt, a Kevélyeket, a Nagy-Szénást, a Zsíros-hegyet, a Ziribárt, a Hosszú-hegyet és a Garancsot.
A Schreck nagyszüleim nagyon szegények voltak. A ház, ahol éltek, egy szobából és egy konyhából állt. Hogy mikor költöztek ide, a zsidó templom melletti kanyargós (a Fő útra kígyózó) utcarészről, azt nem sikerült megtudnom. Marlok István plébános erről így ír: „A feltüntetett házszám 190. Térképem szerint ez most a Fő úton a Manhertz Sándorral szemben levő rész” (a Fő út 96-tal szemben).
Amíg anyám nem keresett, a szobában mestergerenda volt, a konyha pedig egészen különleges építésű volt. A kéményseprő a konyhából mászott fel a mennyezet alatt készített üregbe és innen tisztította a kéményeket. Már tanítóképzős voltam, amikor a konyha és a szoba „stukatúros” mennyezetet kapott.
1926-ban új fizetőeszköz került forgalomban: a pengő. Nem voltunk gazdagok, de nem is nyomorogtunk. Hogy akkor, 9 éves koromban mit jelentett a korona megszűnte és a pengő bevezetése, nem tudom, nincsenek róla emlékeim. De annyit tudok, hogy a pengős világban már nem jártam Új évet köszönteni és a nagyhéten kerepelni. Anyám akkor már jól keresett: a bányászasszonyok szülése után 20 pengő járt a Budapestvidéki Kőszénbánya Részvénytársaságtól. Ez akkor kb. egy pár cipő ára volt. Anyámnak komoly elképzései voltak a jövőmre vonatkozóan, s ezért takarékos háztartást vezetett.
Nagyapám ekkor 66 éves volt, de még rendszeresen részt vett a Mauterer-zenekar szereplésein. Akkor még szokás volt, hogy a módosabb családok halottait zenekar kísérte a háztól a temetőig. 1923-tól az új (Csobánkai úti) temetőbe temették a halottakat. (A házban való ravatalozás 1945-ben szűnt meg.) Nagyapám ilyenkor a szárnykürtöt vitte magával (Fliegerhorn). A nagybőgőt bálokra és búcsúkra vitte magával. De nemcsak itthon zenéltek, hanem távolabbi községekben, sőt egyszer Bécsbe is meghívták őket. Vidám társaság, igazi deutsche Musikkapelle volt.
Egyszer valahol Süttő táján voltak esküvőn. Másnap kanyarogtak kocsikon haza. Útközben földön dolgozó asszonyokat, lányokat és férfiakat láttak. Ezek integettek nekik. Erre leszálltak, és néhány talp alá való számot játszottak nekik.
Gyakran megtörtént, hogy nagyapám süteménnyel tért haza, így aztán az ebédhez sütemény is jutott. Mikor 82 éves lett, szürkehályog nőtt a szemén. Hogy elolvashassa a mindennapi újságját, a Volksblat-tot, megoperáltatta a szemét. Mikor este lefekvés előtt még meglátogatta az árnyékszéket az udvaron, akkor így szólt: „Na, wéa ma schaan, wosvia Zeed kummt moang.” („Na, megnézzük, milyen idő lesz holnap.”) Az időjárást is a ‘Zeit’ szóval és nem ‘Wetter’ szóval fejezték ki akkoriban. Ha Budapest felől jött a vihar, akkor így szólt: „Wán áz Weitta vom Auwinkl kummt, kummt 's fünfmói zruck.” (Wenn das Gewitter vom Auwinckel kommt, kommt es fünfmal zurück). Schreck nagyapa keveset beszélt és sokat pipázott.
(Folytatjuk)
