3. oldal Köszöntő
Szeretem a temetőket. Szeretek sétálni a néma sír-utcasorokban, a csendes, szomorú fák alatt, betűzgetni az elhunytak kopó neveit, nézegetni halványodó portréikat az idővel elszántan dacoló köveken; szeretek lépegetni múlt és jelen vékony szalagján ide és tova, s elmélkedni létünk értelmén, egyszeri és megismételhetetlen tűnő csodáján.
„Egy életünk van – és ez már az!” – mondta nekem valaki a múltkorjában, s a mondás tömörsége, cinikus könyörtelensége mellbe vágott. Talán többet kellene erre gondolnunk a mindennapok kuszaságában, rohanó zűrzavarában. Talán akkor jobban meggondolnánk minden egyes lépést, szót, gesztust. Talán akkor kevesebb lenne a sallang, az üresjárat, a haszontalanság, a giccs az életünkben.
Minden kiejtett szavunkkal, minden munkás mozdulatunkkal, minden szemrebbenésünkkel értékeset, maradandót alkotni, létezésünk minden pillanatával az örökkévalóságot szolgálni – az lenne az igazi.
ők, akik itt nyugszanak a sírkert sétálóútjai mentén, már mind tudják, hogy mennyi adatott meg ebből az embernek, aki a földre születik égig érő vágyakkal és irigy gondolatokkal.
„Kit anya szült, mind csalódik végül” – keserűdött ki József Attila tollából élete végefelé a mondat. De éppen az a szép, hogy csalódásaink, tévedéseink, sokszori szánalmas vergődéseink ellenére is akadnak pillanataink, amikor úgy érezzük, kicseleztük az elmúlást, megragadtuk az időt, legyőztük a zsarnok gravitációt, mert értékeset, hasznosat, szépet: valami maradandót hoztunk létre. Amikor azt mondanánk szívünk szerint: „Állj meg szárnyas idő, ne menj tovább!”
Most, hogy apám és anyám is itt nyugszik a temető rögös földjében, egyre inkább kényszerét érzem annak, hogy jobban, értelmesebben, gazdagabban éljek. Hogy ne fecséreljem el a tőlük kapott javakat. Most, hogy már nincsenek, erősebben alakítják sorsomat, mint korábban... Eltéphetetlen kötelék ez, amit viselnem kell. Nem gúzs, de köldökzsinór.
Szeretem a temetőket. Csendjüket, nyugalmukat, virágzó és hervadó növényeiket, őszülő levelekkel suttogó fáikat, köveik megrendült magányát.
Október vége van, Mindenszentek és Halottak napja közeleg. Ilyenkor benépesülnek a sírok közötti ösvények, meleg színű, életillatú virágok, vérszínű mécsesek borítják be a hideg hantokat s köveket.
Ezekben a napokban gyönyörű a temető, és az elmúlás sem tűnik olyan félelmetesnek és közelinek...
Meggyújtjuk a mécseseket, pici lángjuk a csillagok távoli rokonai. Már nincs messzeség és nincs idő, csak valami nyugodt, végtelen ragyogás...
Fogarasy Attila
Gérecz Attila
1955. Halottak napján
A földön járt,
és nem volt magányosabb nála;
volt olyan, ki
csillagot fűzött homlokára,
felhőkben járt,
cimborált az égiekkel,
s ki a halál
hűvössége mögé ijedt el
(de a szívét
úgy rázta, mint egy csörgődobot!)
ő fölnézett,
és bús volt, hogy míly ütött-kopott
a csillag mind,
és fuldoklók, kik érte nyúlnak,
hogy hordták már
dicsfénynek s töviskoszorúnak;
Így – a Sátán,
midőn a hegyre vitte, és szólt:
„nézd, megosztom:
a föld kell-e hát, vagy az égbolt?”,
a földért nyúlt:
„Isten arca” – s csákányt ragadott.
Én most szívét
(úgy rázzák, mint egy csörgődobot)
megszentelem,
s meggyújtom. Halottak napjára.
Ma szebb a föld!
*
... és nem volt magányosabb nála.
(Márianosztra, 1955.)
Gérecz Attila, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártír költője. 1929-ben született, 1950-ben koholt vádak alapján 15 évi börtönre ítélték, ahonnan a forradalom idején szabadult ki. Részt vett a fegyveres harcokban. 1956. november 7-én oltotta ki ifjú életét egy orosz tankról reá leadott gépfegyversorozat.
(Lásd még: http://gereczattila.uw.hu)
Hírek röviden
Végső búcsú Szauter Rudolftól
Szeptember 23-án végső nyugalomra helyezték Szauter Rudolf okleveles gépész-mérnököt, Pest Megye 10-es sz. választókerületének egykori országgyűlési képviselőjét, MDF-es politikust. Utolsó útjára sokan elkísérték a pilisvörösvári temetőben: családtagjai, barátai, politikustársai, tisztelői. A hamvait tartalmazó urna előtt dr. Kónya Imre és Botzheim István mondott személyes hangvételű gyászbeszédet.
Díszpolgári cím, emlékérmek
Minden évben az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján rendezett városi ünnepségen kerülnek átadásra a város képviselő-testülete által adományozott díszpolgári címek és a „Pilisvörösvárért” emlékérmek. Az idei díjazottak:
Pilisvörösvár Város Díszpolgára cím:
Boros Zoltán plébános – a város lakosságáért hosszú időn keresztül végzett önzetlen, áldozatos, eredményes és maradandó tevékenységéért.
„Pilisvörösvárért” emlékérem:
Benkó Barbara és Benkó László – a sport (hegyikerékpározás) terén kifejtett kiemelkedő eredményeik, illetve munkájuk elismeréseként.
Rudolf Keszler – a helytörténet (családfakutatás) terén kifejtett kiemelkedő munkájának elismeréseként.
Az ünnepségről, a díjazottak méltatásáról, a fáklyás menetről és a Hősök téri koszorúzásról következő lapszámunkban tudósítunk. – a Szerk.
