14. oldal Múltidéző
Sebesülés a Donnál
Vitéz Fogarasy-Fetter Mihály önéletrajzi írásából IV.
Karácsony elmúlt és parancs érkezett: át kell menni a befagyott Donon, és „nyelvet” kell hozni odaátról. Tulajdonképpen Utczás András századosnak, a parancsnokunknak kellett volna vezetni a vállalkozókat, de ő gyáva volt, s így engem jelölt ki erre a feladatra. Előbb megbeszéltem a feladatot a felderítő csoporttal, majd szemrevételeztük a kijelölt terepet. Megbeszéltük, hogy fehér síelőruhában megyünk, és azt is megjelöltük, hogy a Donnak melyik részén kelünk át. A parancs 1942. december 28-án éjszakára szólt.
 |
A kötözőhelyen a véres síruhával |
A kijelölt helyre két lovacska szállított szánkón. Sajnálattal vettük észre, hogy telihold van. De azért csak elindultunk. Leereszkedtünk a jégre. Csatárláncot mutattam, de a végén libasor lett belőle.
Azt hittük, hogy a folyó túlsó partján géppuskások vannak készenlétben. Kiderült, hogy az oroszok éjszakára hátravonulnak a falu szélére, ahol a bunkereik voltak. A folyóparton csak nappal voltak megfigyelők.
Egy kis facsoport következett a Don túlsó partján. Mikor ezen átértünk, szántóföldön kúszva-mászva kellett tovább mennünk. Mikor a falu szélén álló első házhoz értünk, a kertben bunkert láttunk. A bunkerben fűtöttek, mert füstcsík kanyarodott az ég felé. Mire a kertbe értünk, észrevett bennünket az őr és hangosan kiáltott: „Sztoj!” És már lőtt is, majd kukoricagránátokat dobott felénk. Az egyik gránát eltalált engem és a földre estem. Franci, a tiszti szolgám három gránátot biztosított ki és bedobta a bunker ajtaján. Óriási robbanás következett és utána csönd lett. De már felhangzott az egész szakaszon a harci zaj. Még repülők is beavatkoztak a harcba.
Engem Franci a hátára vett és a befagyott Donon át visszavitt a mieinkhez. Itt elsősegélyben részesítettek, majd Utczás százados ott helyben ki akart hallgatni, de az ott levő alezredes (már nem emlékszem a nevére), ezt nem engedte, hanem egy cigaretta elszívása után hátraküldött a kötözőhelyre.
A kötözőhelyen kiszedték a fejemből és a bal felsőkaromból a gránátszilánkokat, majd hátraküldtek a nyikolajevszkai kórházba. Nyikolevszkája és Alexajevkája összeépült két község volt. Itt tartózkodott a II. Magyar Hadsereg vezérkara. Szerencsémre a -40 oC fok körüli dermesztő hideg a kórházi tartózkodásom ideje alatt volt. A kórházban egy német hadnagy volt az ágyszomszédom. Elég sokat beszélgettünk egymással.
 |
A vállalkozás előtt a lövészárokban |
Egyik napon idegsokkot kapott zászlóst hoztak a terembe. Zsákot hordott magával. A zsákban fakereszt volt, amit elkövetkező halála esetére készíttetett magának. Az egyetlen magyar páncélos egységből ő maradt meg egyedül. Állandóan ugyanazt a mondatot ismételgette: „Lesz ez még így se!”
Január 14-én riadó volt a kórházban. „Mindenki meneküljön, aki tud!” – szólt a parancs. A német hadnagy pillanatok alatt összepakolt és elrohant. Francival együtt jó érzékkel utánarohantunk. Az állomás felé szaladt. Az állomáson rettenetes káosz uralkodott. Körülbelül 100 hordágyon fekvő beteg rimánkodott: „Mentsetek meg, ne hagyjatok itt elpusztulni!” De mindenki csak a maga mentésére gondolt. A német hadnagy a pénztárnál kérdezett valamit, majd kirohant a peronra. Mi utána. Egy-egy vagonajtót megzörgetett, de nem nyitották ki. Kb. a 4. vagy 5. vagon ajtaja mégis kinyílt, s a német felmászott a vagonba. „Utánam, Franci!” – suttogtam, és már benn is voltunk a súlyosan sebesült német katonákat szállító vagonban.
A vonat elindult… és ez volt az utolsó szerelvény. Mi egész éjjel hallgattunk, és nem szóltunk egy szót sem. Reggel Harkovba érkeztünk. Itt kiszálltunk. A peronon elmeséltem Francinak, hogy a súlyosan sebesült katonák miket kiáltoztak éjszaka fájdalmukban. Az egyik így kiáltott: „Gebt's mir eine Pistole, läßt mich nicht weiter leiden! Schießt mich nieder!” Sokan a vagonban haltak meg.
A pályaudvaron a pup (pályaudvar-parancsnok) közölte, hogy Bjelgorodban kell a visszavonuló egységeknek, ill. katonáknak jelentkeznie. Bjelgorodig vonaton utaztunk. Itt közölték velem, két választásom van: vagy éjszakai német tolmács és telefonkezelő leszek, vagy a városon túl körkörös védelemre vállalkozom és az utolsó emberig harcolni fogok. Természetesen az első szerepet választottam. A telefonos szolgálat nem sokáig tartott, mert százas csoportokban Kijev irányába irányították a magyar visszavonulókat. Kenyeret és kevés lekvárt kaptunk útravalónak. Kegyetlen hidegben, hosszú kilométereken át hömpölygött a magyar hadsereg az orosz hómezőkön. Ezen az úton sok ezer embernek fagyott le a lába és pusztult el, mert nem bírta az éhséget és a hideget.
Én gyomorbántalmaim miatt nagyon legyengültem, ezért a menetben levő orvostól igazolást, a menetoszlop parancsnokától pedig irányítást kértem a nyezsini magyar kórházba. Franci szerzett szánkót és lovat, s így elindultunk a nagy orosz pusztaságban a nagy bizonytalanságba. Két vagy három nap után érkeztünk Nyezsinbe. Itt kiderült, hogy a városban nincs magyar kórház, csupán szó volt arról, hogy építeni fognak, de még hozzá sem fogtak.
Kimentünk a pályaudvarra és a pályaudvar parancsnokától megkérdeztük, hogy hogyan juthatunk el Kijevbe. Azt felelte, hogy sehogy. Miután engedélyt nem kaptunk, a síneken álldogáló és füstölgő vonat vezetőjét kérdeztem meg, hogy hová viszi a vagonokban levő szenet. „Kijevbe” – felelte a mozdonyvezető. Többet nem kérdeztem, befúrtuk magunkat a szén közé, és vártuk az indulást. Már esteledett, mire beértünk Kijevbe. Mikor leszálltunk, úgy néztünk ki, mint a kéményseprők. És itt olyan esemény következett, melyet nem tudtunk megmagyarázni. Elénk gördült egy magyar sebesültszállító mentőautó, a vezető kiszállt, kinyitotta mentőautó hátsó ajtóit és így szólt: „Zászlós úr, tessék beszállni!” Bevitt a magyar kórházba, és ott azonnal felvettek betegnek, Francit pedig a mosodában alkalmazták. Hogy történt, mint történt… ma sem tudom. Csoda volt...
Itt még hét napig kezeltek, csupán folyékony ételt kaptam: lágy tojást, madártejet, tejet, kávét, s talán ennek következtében gyógyult meg a gyomrom.
Három hét egészségügyi szabadságot kaptunk. Lavocsninál fürdés és fertőtlenítés következett. Aztán átléptük a magyar határt és hamarosan Budapesten voltunk.
(Folytatjuk)
Hatrészesre tervezett sorozatunkkal ízelítőt adunk vitéz Fogarasy-Fetter Mihály önélatrajzi írásából, amelynek rövidített változata 2009 májusára jelenik meg. A szöveg már most is elérhető az interneten pdf-ben a www.fogarasy.hu/Oneletiras.htm címen.
