15. oldal Történelem
A múlt üzenete
– egy tanulmányút különös élményei. 3. rész
Dachau
Arbeit macht frei. Hirdeti a vaskapu felirata. Megérkeztünk Dachauba. A kapu előtt kacarászó tinédzserek, kezükben virágcsokorral. Németek, olaszok.
 |
Dachau: Diákok a kapu előtt |
Belépünk az udvarra… a gyerekek elcsendesednek. Tudják, hogy a kapun belül más világ van. Az emlékezés világa. Dachau ma emlékhely. Nem elborzasztani akar, hanem segíteni az emlékezésben. Az eredeti barakkok már nem is állnak, rekonstruálták egy részüket. A falakból nem az iszonyat árad, hanem az alázat. Alázat az emberiség iránt. Alázat az élet iránt.
Az idegenvezetőnk egy német fiatalember volt, akinek a felesége magyar, így igen jól beszélte ő is a nyelvünket. Elmesélte, hogy ebben a táborban raboskodott Szenes Iván és a testvére is.
Dachau eredetileg munkatábornak és átnevelő tábornak épült, ahol a foglyokat dolgoztatták. Az első mintatábor, amely alapján a többit építették. A tábor rendszerét az itteni parancsnok, Theodor Eicke dolgozta ki, ezt a táborrendet és szabályrendszert alkalmazták később a többi lágerben is. Eleinte a cél az átnevelés volt, többen szabadultak is, ha változott a magaviseletük. Leginkább politikaiakat és úgynevezett aszociális elemeket (prostituáltakat, munkanélkülieket, alkoholistákat, homoszexuálisokat) tartottak itt fogva. 1938-tól azonban megváltozott a lágerélet. A hatezer főre tervezett táborba fokozatosan egyre több fogoly érkezett, 1944-ben már ez a szám 79 ezerre nőtt, 1945 elején 31 ezren érkeztek, többségük keleti kényszermunkás és zsidó.
A táboron belül elkülönített fogolyrészleg is volt, itt fenyítették a lázadó foglyokat, a papokat (katolikus papokat is), a veszélyesebb politikaiakat. De ebben a fogolyrészlegben őrizték Horthy fiát is, ezzel is nyomást gyakorolva a kormányzóra, hogy nyilatkozzon a Führernek a magyarországi zsidók megsemmisítéséről.
 |
Mattsee: A plébánia, ahová a Szent Jobb került |
Azonban a kivégzések hangosak voltak, áthallatszottak a tábor más részeibe is, ezért külön kivégzőhelyet alakítottak ki az SS tisztek, a város környéki erdőben. Iszonyatos volt látni a dombokat, ahová a tisztek álltak, hogy a völgyben a mezítelenre vetkőztetett, karóhoz kötözött foglyokat lődözgessék kedvtelésből. Elvették a foglyok ruháit, mert az még használható volt… és kikötözték őket, hogy ne rohangáljanak… morbid, kegyetlen és borzalmasan ésszerű… ilyenre csak ember képes.
Az utolsó négy hónapban 15 ezren haltak meg. A magyar áldozatok emlékére nincsen emléktábla, de láttunk egy márványtáblát, amely a Dachauban raboskodó és ott meghalt dorogi bányászoknak állít emléket.
Az 1945. április 29-én megérkező amerikaiak 32 ezer legyengült foglyot, 8 ezer hullát, ezenkívül egy krematóriumot és egy használatba nem vett gázkamrát találtak. A halottakat kupacokba dobálták a nácik, mert már nem volt szén, amivel a krematóriumot fűteni tudták volna. A holttestekkel teli vagonok és épületek láttán a megdühödött és megdöbbent amerikai katonák Dachau felnőtt lakosságát a táborba terelték, végignézették velük a hullahalmokat, majd utasították őket, hogy temessék el az áldozatokat. A temetés is a várost körülölelő erdőségben volt. Közel 7000 áldozat nyugszik itt tömegsírokban, de nyilvántartott parcellákban.
A temetőben zengett a tavaszi madárdal, kikericsek nyíltak a borostyánnal benőtt sírokon.
 |
Mattsee: Emlékhely a legelőn |
A háború után a tábort a németek „újrahasznosították”, ide helyezték el a Németországba kitelepített családokat, akik megpróbálták a maguk módján otthonossá tenni a barakkokat. A 80-as években a város valahogy enyhíteni akarta ennek a helyi szégyenfoltnak a súlyát, ezért a tábor falain kívüli területeket felparcellázta, és olcsó áron eladta az építkezni vágyóknak. Ma családi házak tucatjai találhatók a falak tőszomszédságában, amelyek tetőtéri teraszáról impozáns kilátás nyílik a kivégzőudvarra… Ki érti ezt?…
Ausztria – Mattsee
Hazafelé egy impozáns osztrák kisváros főterén álltunk meg. Nekünk, magyaroknak különösen érdekes ez a városka, mert 1944-ben Szálasi, menekülése során, a koronaőrökkel itt ásatta el a Szent Koronát egy olajoshordóba rejtve, biztos, ami biztos. És persze itt vette feleségül Lutz Gizellát, a helyi templomban, azután nagy lakodalmat csapva. A lagziba hivatalos volt a falu lakossága is, akik egy-egy evőeszközt vihettek haza. Igaz, az eszcájgot is Magyarországról, méghozzá a budai várból vitte magával Szálasi.
 |
Mattsee: A fészer, ahová a koronázási
jelvényeket rejtették |
A korona és a koronázási jelvények Szálasi szerint tőle elválaszthatatlanok voltak. És persze, a Szent Jobb is. Azonban Mattseebe érkezvén nem tudták, hová rejtsék az országból ellopott kincseket, így a Szent Jobb a helyi plébános ágya alá került egy ládában, a palást és a koronázási jelvények rongyokba csavarva egy fészerbe, nem messze a panziótól, ahol Szálasi lakott. A koronát a biztonság kedvéért magával vitte, de félve attól, hogy a közeledő amerikai csapatok megtalálják, elásatta a koronaőrökkel. Innen ásták ki ugyancsak a koronaőrök segítségével később az amerikai katonák, és vitték el a kincseket az Egyesült Államokba.
Mi is elzarándokoltunk ahhoz a magyarok által állított emlékműhöz, amely a korona elásásának helyét jelöli. Tisztelettel és persze nagy kíváncsisággal. Ám megint megakadályozta valami, hogy ott, akkor csak a múltat idézzük. Eggyel nem számoltunk ugyanis, hogy éppen akkor trágyázzák az osztrák legelőket. Méghozzá egy speciális eljárással: a tehéntrágyát beáztatva szétfröcskölik a legelőn. Bokáig gázoltunk… Visszaérve a főtérre megpróbáltuk lepucolni magunkról a trágyát. Azt sikerült. De a bűzt nem, az áthatóan terjengett a buszban utunk további részén. Így fonódott és fonódik össze szent és profán… mintha a történelmi eseményre lett volna párhuzam.
 |
Klessheim: A kastély, ami nem az,
aminek látszik... már megint |
Klessheim
Utunk ezután Ausztria egy nagystílű kaszinójához vezetett. A Salzburg melletti kaszinó egy csodálatos kastélyban működik, amely eredetileg I. Ferenc József királyi rezidenciája volt. Később Adolf Hitler alakította itt ki vidéki vendégházát. Többek között itt látta vendégül Mussolinit, valamint ide rendelte 1944-ben Horthy Miklóst is Magyarországról, hogy többek között döntés elé állítsa a zsidókérdéssel kapcsolatban. Kapujáról – különös módon – nem verték le a háború után a monumentális birodalmi sast ábrázoló kőszobrokat.
Mivel délelőtt érkeztünk, így a kaszinó még nem fogadott vendéget, minket azonban beengedtek, mert az egyik jelenlegi vezető harmadik generációs ausztriai magyar volt. Trágyabűzös cipőinkkel tapodtunk a süppedő szőnyegeken. Mint a tehénpásztorok a király kastélyában. Lefényképezhettük a játéktermeket, körbevezettek az épületben. Aztán a vezetőnk megkért, hogy tegyük el a fényképezőgépeket, mert olyan helyre megyünk, amelyet még csoportok nem tekinthettek meg, és nem is szeretnének ebből szenzációt. Elindultunk lefelé a lépcsőkön, egészen egy vasajtóig, amely zegzugos pincerendszer első ajtaja volt. Egy Hitler megrendelésére kiépített búvóhelyen találtuk magunkat. A Führer, félve a gáztámadástól, olyan óvóhelyet alakított ki, amely 14 napig teljesen elzárható volt a külső levegőtől. A belső szellőzést, a levegő forgatását és a fűtést egy tengeralattjáró monstrum motorja működtette.
Ott állt a rozsdásodó tengeralattjáró-motor egy penészszagú terem közepén… És mi is …Egy kastély, ami nem az, aminek látszik… már megint. De a szagunk olyan elviselhetetlenül beszorult a szűk folyosóra, hogy végül is magyarázkodnunk kellett a vezetőnknek: nem vagyunk mindig ilyen büdösek… Elindultunk felfelé, a levegőre és a jelenbe.
Talán kissé rendhagyónak tűnhet ez a beszámoló. Talán néhol kissé szarkasztikusnak. De mindenképpen éreztetni akartam az út során szerzett legfontosabb benyomásainkat – ahogy összefonódik a jelen és a múlt, ahogy rádöbbentünk bizonyos helyzetek abszurditására, ahogy egyszerre éltünk meg gyászt és nevetést, csodálatot és megdöbbenést. Ahogy rádöbbentünk, hogy az egész massza, amelyben kotorászunk – megőrizve, keresve a múltunkat, jelenünket –, az maga a történelem. És nincsenek tiszta helyzetek, csak megélt pillanatok, amelyekben minden addigi összesűrűsödik. Nincs fekete és nincs fehér. Csak helyzetek, amelyeket átélünk, megélünk, túlélünk – kinek-kinek, ami megadatik.
Szeitz Teodóra
Múltunk emlékei
Bálványprések Vörösváron
Az egykor messze földön híres, virágzó vörösvári borkultúra értékes tárgyi emlékei közé tartoznak a bálványprések. Ezek a bor-sajtók akkorák voltak, hogy nem ritkán hozzájuk méretezték a présházakat is.
Az egykarú emelő elve alapján, gerendával és csavarral működő bálványos prések vagy bálványprések lényeges szerkezeti eleme egy 3-4 m hosszúságú, vízszintesen elhelyezkedő vaskos gerenda (főfa, bálvány). (Innen kapta a prés a nevét.) A gerenda egyik végét rögzítik, a másikon többnyire beleerősített, kősúllyal terhelt orsó van, amelynek segítségével szabályozható, egyenletesen működő nyomóerőt fejt ki. Az összezúzott szőlő a gerenda alatt elhelyezkedő törkölyládában van. Ennek tetejére deszkalapot helyeznek, amelyre rövid, vastag gerendák kerülnek. A nagygerenda nyomása sajtolja ki a törkölyládában lévő szőlőt.
(Leírás a Néprajzi Lexikon szócikke felhasználásával.)
Vörösváron több működőképes bálványprés is fellelhető még. A Vörösvári Újság 2004. októberi számában is hírt adtunk az egyik megmaradt és ma is használatos példányról. (A cikk interneten elérhető: www.pilisvorosvar.hu/vorosvariujsag/2004/oktober/16.htm). Ez a Pacsirta utcai prés zárt helyiségben, az időjárástól védve áll, és nagy szeretettel óvják, ápolják. Méretüknél fogva azonban a prések többségét mai tulajdonosaik nem mindig tudják fedett helyen elhelyezni. Sajnos több olyan bálványprésről is tudunk, amelyek a szabad ég alatt, jól-rosszul lefedve várják sorsuk jobbra fordulását.
A mellékelt fotón egy olyan régi prés látható, amely évek óta ázik-romlik egy újonnan épült ház udvarán. Tulajdonosai felajánlották a prést a város számára. Egyelőre azonban nem akadt olyan intézmény, amely befogadta volna, és olyan egyesület vagy alapítvány, amely vállalta volna a felújítását.
Jó lenne pedig még azelőtt helyrehozni és egy közintézményben vagy annak udvarán – konzerválva – felállítani, mielőtt a prés végleg az enyészetté válna.
Várjuk az olvasók okos ötleteit, javaslatait, felajánlásait.
Magyarországon a bálványpréseket az ezeréves borkultúra jelképének tartják. Vigyázzunk jelképeinkre, hagyományainkra! Óvjuk meg értékeinket!
Fogarasy Attila
