A maorik földjén

Új-Zéland igen távol esik a világ összes szárazföldjétől. A Japánhoz hasonló méretű országban kevesebb, mint 4 millió ember lakik. Legrégebbi népcsoportját a polinéziai eredetű maorik alkotják. Rajtuk kívül megtalálhatók itt a csendes-óceániai szigetvilágból érkezettek leszármazottai, valamint Ázsiából és Malájziából érkezett bevándorlók is. A népesség legnagyobb százalékát azonban az európai eredetű lakók teszik ki.

Az ország földrajza rendkívül változatos, fjordok, gleccserek, hegyek, homokos tengerpartok, mocsarak, magashegyek egyaránt találhatók a területén. Éghajlata mérsékelt, bizonyos helyeken szubtrópusi. Elszigeteltségéből eredően az őshonos növény- és állatvilága is egyedi.

Új-Zéland tehát sok szempontból különleges ország. Most egy kicsit közelebb kerülhetünk hozzá, hiszen egy pilisvörösvári fiatalember néhány évvel ezelőtt gondolt egy nagyot, és odaköltözött. Az alábbi beszélgetés a most 35 éves Mirk Tiborral, az egykori vörösvári kézilabdással készült.

– Mikor, és miért mentél Új-Zélandra?

– A 2000-es évek elején a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy megtanulom az angol nyelvet, és ha lehet, kipróbáljuk, milyen angol nyelvterületen élni. Amerikába nem vágytunk – a barátnőm, később feleségem, korábban már élt ott –, Angliától az ottani időjárás tartott vissza, Ausztrália pedig a sydney-i olimpia után vízumkényszert vezetett be. Így Új-Zéland mellett döntöttünk. Ide tudtunk a legkönnyebben eljutni. 2002. augusztusában ún. munkakereső vízummal a birtokunkban meg is érkeztünk Aucklandba. Voltak kint ismerőseink, ők is segítettek a kezdeti időkben.

– Mihez kezdtél odakint?

– Bútorszállítóként kezdtem, és közben kitanultam egy új szakmát. Itthon számítástechnikai műszerészként végeztem, de sokáig pénzváltóként, illetve Mirk Tamás unokabátyámnál szódásként is dolgoztam, és besegítettem a Pilis Securitynél is. Új-Zélandon automata öntözőrendszerekkel foglalkoztam, és bízvást mondhatom nagyon jól megtanultam ezt a munkát. 2003-ban kezdtem el ezzel a területtel foglalkozni, és 2005-ben már csapatvezető és tervező voltam az egyik cégnél. A hierarchiában csak a tulajdonos állt fölöttem. Találkoztam olyan emberrel, aki már 25 éve ezzel foglalkozott, mégis hozzám jött tanácsért. Érdekes, hogy ezt a szakmát csak angolul tudom, a magyar szakszavakat nem tanultam, nem ismerem.

– Apropó, angol. Gyorsan megtanultad a nyelvet?

– Idehaza még a középiskolában tanultam valamennyit, de ez nem sok mindenre volt elég. Új-Zélandon két nyelvtanfolyamon is részt vettem, három-négy hónap múlva már mindent értettem, de csak egy-másfél év múlva mertem gátlások nélkül, folyékonyan beszélni.

– Milyenek az új-zélandi emberek? Mennyire fogadják be az idegent?

– Ha be tudsz illeszkedni, nagyon barátságosak és segítőkészek. Sokkal lazábban veszik az életet, mint mi. „Take it easy” (vedd könnyedén) – mondják, és így is cselekszenek. Például, nem ragaszkodnak úgy a vagyontárgyakhoz, mint a magyarok. Inkább albérletben laknak, mintsem egész életükben egy házért gürcöljenek. A munkahelyükre nem hajlandóak 20 percnél többet utazni, inkább odaköltöznek, ahol a munka van. Társaságkedvelők, egy héten többször is kiugranak a tengerpartra, hogy a hangulatos kiskocsmákban találkozzanak a barátaikkal, ismerőseikkel, és együtt töltsék el az időt. Rendszeresen útra kelnek, és egy-két havonta a természet lágy ölén töltenek néhány napot. A munkát is másképp osztják be. Én például reggel fél nyolckor kezdtem dolgozni, kilenckor megtartottuk a félórás reggeli szünetet, később következett az egy-órás ebédszünet, három óra körül egy bő negyedórás délutáni pihenő következett, és fél ötkor akkor is befejeztük a munkát, ha már csak egy órát kellett volna maradnunk. És ott így is minden működik.

– Boldog ország… és úgy tudom, szép is. Te is így találod?

– Valóban boldog és gyönyörű. 2006-ban hazajöttem, mert szétváltunk a feleségemmel, így már nem volt olyan közös cél, amiért ott maradjak, de a szívem még mindig visszahúz. Tervezem is, hogy visszamegyek, csak még azt nem tudom, hogy csak nyaralni, vagy végleg. Új-Zéland nagyon kedves számomra. Képzelj el egy olyan országot, ahol az akkori miniszterelnök, Helen Clark majdnem belebukott abba, hogy egy rögbimeccs megnyitójára sietve a sofőrje túllépte a megengedett legnagyobb sebességet, és ő nem utasította, hogy vegyen vissza a tempóból. Az emberek rettenetesen felháborodtak ezen, mondván, hogy egy miniszterelnöknek példát kell mutatnia. Clarknak végül nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie az országtól. Vagy mondok mást. El tudod itthon képzelni, hogy valaki az utcán hagyja a tréleren lévő Porsche versenyautóját, a versenygumikat, és békésen nyugovóra térjen? Márpedig ott ezt megteheted, senki nem fogja ellopni a kocsidat. A szomszédomban élt egy család, a garázsuk előtt tartottak egy Jaguárt és egy Aston Martint. S eszükbe sem jutott, hogy a drága autóknak lába kelhet.

– Sehol, semmi negatívum?

– Ott is van bűnözés, de a hétköznapi életben ezt nem veszed észre. Ez egy gazdag ország, és az emberek életformája, azt hiszem, mindenki számára követendő lehetne. Egy dologra azonban nagyon oda kell figyelni. Az ózonlyuk óriási problémát okoz, a napsugárzás roppant veszélyes. A sapka, a napszemüveg és a rendkívül erős napvédő krémek használata minden időben elengedhetetlen. Új-Zélandon sokan kapnak bőrrákot, és a világon egyedül ebben az országban ismeretes a szemrák is. Aki nem vigyáz magára, könynyen pórul járhat. Ettől függetlenül nagyon jól lehet ott élni, csak észnél kell lenni.

– Beszéljünk egy kicsit a kézilabdáról is. Tudom, hogy új-zélandi válogatott lettél. Hogyan történt mindez?

– Kézilabdás családban nőttem fel, természetes volt, hogy én is elkezdem ezt a játékot. Amikor édesapám edzést tartott Solymáron, gyerekként én is ott sertepertéltem körülötte, később pedig beállót játszottam a vörösvári ifjúsági csapatban. Sajnos, a térdeim nem bírták a terhelést, így már huszonévesen abba kellett hagynom a kézilabdázást. Új-Zélandon azonban megkeresett engem egy akkor már ott élő magyar kézilabdás, Kocsis Gábor, aki rávett, hogy szervezzünk csapatot és kezdjük el az edzéseket. Új-Zélandon a kézilabdáról néhány még azt sem tudták, hogy eszik-e vagy isszák. Volt ugyan kézilabda-szövetségük, de az elnök, Vern Winitana jobbára arra használta fel az állami támogatást, hogy a családtagjait, ismerőseit betette a válogatottba, elutaztak néhány mérkőzésre, amelyeken szépen kikaptak, de legalább jól érezték magukat. Amikor viszont Kocsis Gáborral elkezdtük a komolyabb munkát, látva az eredményeket, kénytelen volt velünk, és a mi csapatunkkal is számolni.

– Hogyan fejlesztettétek a sportágat?

– Olyan volt ez, mintha a hőskorban éltünk volna. Új-Zélandon akkor csak két csapat létezett. Az aucklandi egyetemen hirdettük, hogy akinek van kedve megismerkedni ezzel a játékkal, jöjjön el hozzánk. Az egyik sportcsarnokban minden alkalommal ragasztószalagokkal jelöltük ki a pályát, mert nem voltak felfestve a vonalak. Eleinte még szabályos kézilabdakapunk sem volt, később csináltattunk hordozható kapukat, amelyeket minden edzésre, mérkőzésre vittünk magunkkal. Új-Zélandon még kézilabdát sem lehetett kapni. Én Magyarországról küldettem magunknak igazi labdát, az egyik társunk pedig Németországból hozatott vaxot – de boldogok voltunk, amikor már volt labdánk, vaxunk, kapunk. Még azt is sikerült elintéznünk, hogy a televízió bemutassa az egyik edzésünket, ami az újdonság erejével hatott Új-Zélandon.

– A lábad bírta a terhelést?

– Egy darabig igen, de amikor a 2004-es világbajnoki selejtező tornára és az Óceániai Kupára készültünk, megsérültem. A mérkőzéseket fájdalomcsillapítókkal teletömve játszottam végig. De így is nagy élmény volt szerepelni ezeken a találkozókon.

– Kik ellen játszottatok?

– Az Óceániai Kupában Új-Kaledónia, Tahiti, a Cook-szigetek és Ausztrália volt az ellenfelünk, a vébéselejtezőn Ausztrália és a Cook-szigetek ellen játszottunk, Vanuatu nem jött el.

– Egzotikus országok. Milyen volt a játékerejük?

– Ausztrália volt a legerősebb, ahol sok horvát, szerb, szlovén származású játékos szerepelt. Tahiti a selejtező előtt egy három hónapos, komoly edzőtáborban készült, mi viszont amatőrökként, heti két edzéssel a hátunk mögött érkeztünk a tornára. A legnagyobb meccset éppen velük vívtuk. Kezdés előtt eljártak egy harci táncot, amely elérte a hatását, mert valóban rémisztő volt. Szerencsére a meccs előtt megbeszéltük, hogy mi is eljárjuk a maori harci táncot, a híres hakát, amely nem kevésbé hatásos. A mérkőzés kőkemény csatát hozott – a német játékvezetők utána elmondták, hogy ők ilyen harcot még nem láttak –, s bár kikaptunk, a tahiti játékosok földre borultak előttünk, elismerve a teljesítményünket és a küzdőképességünket. Ez nagy megtiszteltetés volt. A világbajnokságra nem jutottunk ki, de példát mutattunk. Ennek is szerepe van abban, hogy Új-Zélandon ma már négy csapat van, és egyre jobban fejlődik a játék. Büszke vagyok rá, hogy én is részese lehettem ennek a folyamatnak.

– Te tényleg nagyon szereted ezt az országot – nyilván azért is, mert sikeres voltál ott. Mi a titkod?

– Titok nincs, csak elszántság kell. Ott kényelmesek az emberek, én viszont bizonyítani akartam, ezért komolyan vettem a dolgomat. Ez a fajta mentalitás kell ahhoz, hogy ki tudj emelkedni. Úgy érzem, nem vallottam kudarcot. Még tavaly is hívtak, menjek vissza, mert szükségük volna rám. Egyelőre azonban most újra itthon próbálok szerencsét. Új-Zélandra bármikor visszatérhetek, a letelepedési engedélyem a zsebemben van. Próbálok itthon is úgy élni, ahogy Új-Zélandon megtanultam, azaz, take it easy!

– Legyen szerencséd!

Várhegyi Ferenc

Komárom – utazási ajánló

Jó órányi autóút a 10-es műúton, hogy elérjük Komáromot. Porfészek – gondolják sokan. A városka valóban nem sokkal na-gyobb, mint Vörösvár, mintegy húszezer lakosú. Ez a nagy falu azonban egyrészt jó helyen fekszik, a Duna partján, másrészt viszont több évezredes múltra tekint vissza, hiszen már ókori elődje is kolónia rangú városa volt Pannóniának.

A Duna két partján összesen nyolc erődöt számlálhatunk, melyek közül a Monostori erőd kétszázezer főt befogadó épületegyüttese közel negyvenezer négyzetméternyi területet foglal magába.

Aki az erődöt meg akarja nézni, az nyáron is meleg túraruhát, zseblámpát és egy napi hideg élelmet vigyen magával. Bár idegenvezetőnk egy órás túrát ígért, mi két és fél óra után átfagyva, porosan-piszkosan értünk ki a szabad ég alá a néhol másfél méter vastag falak közül. A Monostori erőd 640 helyiséget rejt, mi ennek ekkor a töredékét tudhattuk magunk mögött. Fiús anyukák viszont szabadon engedhetik itt csemetéiket, akik fegyvert próbálhatnak, falat mászhatnak, s erejüket, ügyességüket fitogtathatják.

Aki megéhezik a túrában s a tornában, az az ország egyetlen Kenyérmúzeumában megkóstolhatja a bakakenyeret. Pihenést nyújt fáradt tagjainknak a komáromi termálfürdő, melynek vize izületi és nőgyógyászati panaszokat gyógyít. A fürdő után átsétálhatunk Révkomáromba (Komarnóba), ahol Európa-falu épült. Egy-egy ország építészeti stílusát ismerhetjük meg, és másfél uuróért kávéval frissíthetjük magunkat.

Egy napot mindenképp megér Komárom, gyerekek és felnőttek egyaránt találnak maguknak megfelelő szórakozást.

Hidas Ildikó

 

További információk:

www.fort-monostor.hu
http://revkomarom.lap.hu