Gyapjúművészet és „Dufla pofon”

Ismét két műfaj mutatkozott április 3-án a Mű-hely Galériában. Először a szomszédunkban, Piliscsabán élő, alkotó Toll Tündét – munkásságát, képeit mutatta be a háziaszszony és a művész maga.

Különleges, hogy különböző színű gyapjúszálakból – határon innen és túl ez idő szerint – senki más nem készít képeket. Művészeti tanulmányait a bécsi Geotheanistische Studienstättéban végezte. A már eleve színes, és a saját maga által megfestett milliónyi gyapjúszál az alkotó formáló keze nyomán többször lepréselve (de soha nem ragasztva), s végül üveglapok közé téve szenzációs szín- és formagazdagságú képekké áll össze. Témái: tájak és aktok, állatok és növények, vallásról szólók és bútordekorációk, de mindenekelőtt a gyerekek (a művész alapképzettsége pedagógus). E képeket szemlélve az anyag természetadta melegsége és lágyságában rejlő határtalanul szabad tér tárul a kis emberek, de a felnőttek elé is. Külön kedves kíséretet ad hozzájuk a mindegyikük mellett olvasható gyermekvers-idézet (Weöres Sándor, József Attila).

A férfi és nő örök kapcsolatáról, az ifjú házasok életében az életkezdésről, az öröklés bonyodalmairól szólt az est színpadi bemutatója. A debreceni Kuckó Művésztanya népes csapata nem kisebb mesélőtől, mint Móricz Zsigmondtól kölcsönözte a két történetet, s azok szavait igazi, szép hajdúsági tájszólásban hallhattuk. A szó legjobb értelmében vett amatőr társulat. Vezetőjük Szentgyörgyi Rozi, aki a csapat egyetlen, művészeti felsőtanulmányokat végzett tagja igazi, szimpatikus vezetőegyéniség. „A Zördög” négyfős előadó-együttese (Szentgyörgyi Rozi, Tóth Viktória, Kovács István és Gyöngyösi Imre) nagy kedvvel, ízesen adta elő a fiatal és idősebb házaspár asszonyainak kacagtató próbatételét. Ezután következett a „Dufla pofon” népesebb szereplőgárdája, mely a színpad és a közönség első sora közötti piciny téren olyan ízes falusi lagzit „rögtönzött”, hogy méltán érdemelte ki a közönség különtapsát. Jól esett látni és érezni, hogy az előadás teljességgel nélkülözte az ún. parasztdarabok szereplőit könnyen csábító harsány ripacskodást.

Az együttes gyakran lép fel Észak-Magyarország városaiban és a Cserehát piciny, eldugottabb falvaiban. Többükkel is beszélgettem. Sugárzott belőlük a kedves szerénység, a kötelességtudat a néző-hallgató iránt. Csak remélhetjük, hogy még sok ilyen „amatőr” együttes játszik hazánkban…

Pócsi János

Ez a Cziffra, az a Cifra

A pilisvörösvári Cziffra György Zeneiskola és Művészeti Iskola növendékeinek „Cifra” csoportja fellépett a VIII. Ürömi Nemzetközi Néptánc Fesztiválon.

Alig hittem a szememnek, amikor április 3-án beléptem az ürömi József Nádor Általános és Művészeti Iskolába. 800-1000 ilyen-olyan népviseletbe öltözött, kipirult gyerek látványa fogadott. Van még ilyen? Aki nem a színpadon táncolt, az lelkesen verte a taktust a nézőtéren vagy a folyosón és az udvaron ropta. A talpalávalót a „Zerkula” zenekar húzta. (A múlt évben elhunyt Zerkula János az erdélyi tradicionális zene kiemelkedő alakja, gyimesközéploki prímás. – H.I.) Jómagam – amatőr lévén – igencsak elcsodálkoztam, amikor a zenekar már a sokadik tánccsoport sokadik zenéjét ugyanúgy kotta nélkül kísérte, jókedvvel, nem tévesztve se ritmust, se hangot. Az erdélyi és ürömi tánccsoport közös előadására is sor került.

A hangulat este hágott a tetőfokára, amikor a résztvevők össznépi táncházzal ünnepelték egymást, magukat, a néptáncot, az élő néphagyományt. Minden tánccsoportot tortával jutalmaztak. Hogy hol terem ennyi torta? 100-150 is elfogyhatott a nap folyamán: diós, túrós, csokis, feketeerdő…. ( A többit nem kóstoltam.)

A buli szombaton és vasárnap Budapesten az Országos Táncháztalálkozón folytatódott. Itt már nem nagyon lehetett követni a számokat. Hogy hányan, hány színpadon, hány cifrát jártak? Forgott a világ, a színes szalagok röpködtek.

Már csak egy kérdésem volt: Ki ment ezen a hétvégén diszkóba?

Hidas Ildikó

A Városi Könyvtár könyvajánlója
Doris Lessing: Az ötödik gyerek

A történet a hatvanas-hetvenes évek Angliájában játszódik. A két fiatal, Harriet és Dávid egy hivatali összejövetelen ismerkednek meg egymással. A szó legjobb értelmében régimódi, tisztességes, egymást szerető fiatalokként házasodnak össze. Vágyuk egy szép nagy ház sok-sok gyerekkel, sok-sok rokonnal, sok-sok szeretettel. „Nehéz volt megőrizni az önmagukba vetett hitet, amikor a korszellem – a mohó és önző hatvanas évek – szívesen elítélte… volna jobbik énjüket. És lám igazuk volt…”

Londonhoz közel, egy hatalmas vidéki házban egymás után születnek a gyerekek. Ide már meghívhatják az ünnepek idejére a tágabb családot, a rokonokat is, akik szívesen jönnek, hogy élvezzék az igazi családi élet meghitt melegségét. Az idillnek az ötödik gyerek születése vet véget. A kisfiú testi-szellemi sérült. Lassan elmaradnak a nagy családi találkozók és a házastársak között is egyre nő a feszültség. A család először intézetbe adja a gyereket. Az anya azonban hamarosan hazahozza, és elkezdődik emberfeletti harca beteg gyermekéért, hogy el tudja fogadtatni őt családjával, környezetével és önmagával. Vajon sikerül neki?

Doris Lessing 2007-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában. „A fű dalol” című regényével vált világszerte ismerté. Lessing a hatvanas évek feminista ikonja volt, aki erős kritikai szemlélettel és páratlan tehetséggel ír századunk nagy kérdéseiről: a rasszizmusról és a nőket béklyózó konvenciókról.

Fetterné Denk Éva
könyvtáros

Orvos és zeneszerző
Interjú dr. Radnai Zoltán kórházigazgatóval

Dr. Radnai Zoltán, az egyesített Szent István és Szent László Kórház-rendelőintézet főigazgatója, zeneszerző, zenész, számos klasszikus művet bemutató CD zenei rendezője családjával együtt immár 16 éve él Pilisvörösváron. Az előző önkormányzati ciklusban a Szociális és Egészségügyi Bizottság külsős tagjaként tevékenykedett.

– Manapság nagyon ritka a polihisztor, s még ritkább az olyan, aki két komoly hivatást magas szinten űz. Hogyan lehet egyszerre zenét szerezni és egy „megakórházat” vezetni?

– Nagyon nehéz. Egyszerre a két szakmát nem is lehet gyakorolni, ugyanakkor elválasztani sem. Nem lehet az előszobában a fogasra akasztani a zenét, aztán felvenni az egészségügyet, vagy fordítva. Együtt kell élniük. Szerencsére van a két területnek egy közös pontja: az ember. Ne tekintse ezt valamilyen patetikus, divatjamúlt érzelmi megnyilvánulásnak, nekem az ember, illetve a vele kapcsolatos dolgok valóban fontosak. Egyszerű és meglehetősen szegény családban nőttem fel, ahol ez a kettősség folyamatosan jelen volt. Az apám egy Baranya megyei sváb faluból kerekedett fel nyolcévesen, és matematikus, valamint karmester lett belőle. Az anyám zongorát, balett-táncot tanított és négy gyermeket nevelt. Folyamatosan zenéltünk, énekeltünk és tettük a dolgainkat. Professzionális zeneszerzést azonban nem igazán lehet társszakmaként űzni. A zeneszerzéshez szabad, rugalmas, merész gondolatokra van szükség, melynek birtoklása csak keveseknek adatik meg. Valójában a magas szintű zenei tevékenység nem tűri a társaságot. Meg kell küzdeni minden hangért, minden áldott pillanatért melyben beleshetünk a színfalak mögé.

Szerintem a zene írása vagy bármilyen művészet gyakorlása nagy felelősség. A mindennapi életünk, a szűkebb vagy tágabb világunk tele van problémákkal, melyek az elmúlt évtizedekben csak súlyosbodtak. A „betanított” és gyakorolt értékrendek gyökerestől megváltoztak. Ez a folyamat, mint változás nem lenne feltétlenül rossz, de a mi kis „forradalmunk” a hagyományos emberi értékek elvesztését, a pénz és az agresszivitás elsődlegességét eredményezte. A művészetnek kellene felhívni a figyelmet erre az állapotra, és lehetőségeihez képest elhelyezni azokat a jelzőkarókat melyek visszavezetnek az alapvető és az emberi társadalomban hoszszú távon egyedül vállalható értékek felé.

– Miért lett orvos, miért lett zenész?

– A zene vele születik az emberrel. Ha ez nem így van, akkor kár próbálkozni. Zenésszé válni azonban egy folyamat, mely igen rögös tud lenni. Zenésznek lenni pedig egy életfilozófia, mely minden tevékenységünkben megnyilvánul. Látásmód, mely egyszerre szemlél a magasból, de végtelen tisztelettel adózik a részletek iránt. Orvosnak nem születik az ember, de orvossá válni és orvosként élni rendkívül magasztos, és nagyon nehéz feladat. Kívülállónak kell lenni, miközben a legnagyobb empátiával kell látni az emberi problémákat. Biztosan érzi már, hogy a két „szakma” milyen közel van egymáshoz. Orvosnak lenni számomra ma már természetes állapot, a zene írása vagy egyéb módon való művelése pedig a feladatom, mely nap mint nap megtermékenyül az orvosként megélt érzelmi és értelmi küzdelmektől.

– Mint az egyesített Szent István és Szent László kórház igazgatója, hogyan látja a magyar egészségügy helyzetét?

– Vártuk, várjuk és várni fogjuk a reformot, amely nem volt, nincs és talán nem is mostanában fog megtörténni. Az egészségügyi ellátó rendszer szerkezete és a finanszírozása nincs összhangban. Az ellátásban aktívan résztvevő dolgozók száma veszedelmesen csökken. Fejlesztésekre, felújításokra nincs, vagy csak nagyon kevés forrás áll rendelkezésre. Az euro/forint hektikus változása, durva torzulása újabb, valószínűleg már kezelhetetlen terheket ró a működtetőkre. Még folytathatnám sok száz oldalon ehhez hasonló panaszokkal, de talán nem érdemes megijeszteni az olvasókat. Tény, hogy eddig is minden körülmények között elláttuk a hozzánk forduló betegeket, és ez nem lesz másként a jövőben sem. Azt azonban senki sem hiheti, hogy egy világméretű gazdasági válság óvatosan, kicentizve elkerüli az egészségügyet. Az életünk minden területén érezhetők ezek a problémák. Fokozni kell a prevenciós tevékenységünket, emelni kell a lakosság egészségügyi kultúráját, fel kell támasztani az igényt egy teljesebb és jobb életminőség elérésére. Így sok-sok munkával talán a közeljövőben megteremthetünk egy magasabb szintű egészségügyi ellátást.

– Miért éppen Pilisvörösvárra esett a választása? Milyen itt élni?

– Valójában teljesen véletlenül kerültünk Pilisvörösvárra. Korábban a IX. kerületben, a Haller úttal párhuzamosan egy bérházban laktunk nagyon közel a munkahelyemhez. Az akkor hároméves gyerekem nem bírta a környék levegőszennyezettségét, folyamatosan köhögött. El kellett költözni. Körbejártuk Budapestet, de sehol nem találtunk lehetőséget. Egyszer aztán szólt egy vörösvári barátunk, hogy van itt valamilyen cserelehetőség. Boldogan megtettük, és a gyerekem köhögése egy csapásra abbamaradt. Ennek mér jó 16 éve. Azóta vagyunk pilisvörösváriak. Hogy milyen itt élni? Nem hiszem, hogy jobb, vagy rosszabb más helynél. Csak rajtunk múlik, hogy milyennek építjük a környezetünket, megteremtjük-e az alkotó munkához szükséges békét. Kellő toleranciával viseltetünk-e a közelünkben élő, esetleg más mentalitású emberekkel szemben. Nekünk szerencsénk volt. Hamar találtunk barátokat, segítőket. Befogadtak minket és mi is befogadtuk ezt a kis várost. Hazajöttünk.

Hidas Ildikó

Megváltozott a Városi Könyvtári nyitva tartása

A képviselő-testület március 26-i ülésén elfogadta a „Művészetek Háza – Általános Művelődési Központ, Városi Könyvtár, Cziffra György Alapfokú Művészetoktatási Intézmény” SZMSZ-ének módosítását. A módosított SZMSZ szerint a Városi Könyvtár nyitva tartása a következőképpen alakul:

Nyitvatartási idő:

Hétfő: 8-17-ig
Kedd: 8-19-ig
Szerda: zárva
Csütörtök: 8-19-ig
Péntek: 8-19-ig
Szombat: 8-12-ig

Kölcsönzési idő:

Hétfő: 12-17-ig
Kedd: 12-19-ig
Szerda: zárva
Csütörtök: 8-19-ig
Péntek: 12-19-ig
Szombat: 8-12-ig