Minden boldogság titka
Interjú Spányi Antal megyés püspökkel

Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök 2009. október 22-én, a rendszerváltás húszéves évfordulója előtti napon megáldotta a megújult plébániatemplomunkat. Az örömteli esemény és a történelmi évforduló kapcsán kérdeztük őt – néhány percre elvonva békét és szeretetet sugárzó személyiségét az agapéra gyülekező, vele találkozni áhítozó hívektől.

– Püspök atya, pont húsz éve történt meg a rendszerváltozás, hogyan értékeli az egyház szempontjából az azóta eltelt két évtizedet: elégedett-e vagy csalódott?

– Nem vagyok sem elégedett, sem csalódott. Azt gondolom, hogy ebben a húsz évben óriási változások történtek politikailag, társadalmilag; a remélt változások azonban csak részben váltak valóra. Erről sokat beszélnek, de ez talán elsődlegesen nem az én dolgom. Én ezt a kérdést az egyház oldaláról szeretném értékelni. Az egyház sok lehetőséget kapott, az egyház előtt sok út nyílt meg, amelyek nagyon ígéretesek, nagyon fontosak, s amelyekkel a társadalmat, a társadalmi kibékülést, kiengesztelődést, a társadalom épülését, a sebeinek a gyógyulását tudja szolgálni. Igaz, hogy az egyház erre a változásra nem volt fölkészülve, és igaz, hogy ma sem tud mindennek megfelelni, bár a lehetőség megvan, de nincsenek meg az adottságaink, a feltételeink.

Sok mindent hallani mostanság financiális kérdésekről; nyilván egy iskolának a fenntartása, a gyerekeknek a nevelése, a családoknak a segítése elsődlegesen az állam dolga. Ezeket az egyház átvállalja, de ehhez az egyháznak is pénz kell, amit nem könnyű előteremteni, mert elvették és nem adták vissza az ehhez szükséges eszközeinket: szükség van tehát ehhez állami forrásokra is. Máskor hiányoznak a saját feltételeink is. Amiről én sokat beszélek: kevés a pap, és kevés az olyan pap, aki igazán egy ilyen – azt mondhatnám – szakpasztorizációs feladatra nagyon pontosan föl van készülve. Kevesen vannak, akik világosan látják annak lehetőségét, feltételeit és belsőleg is meg tudnak neki felelni. Tehát például annak, hogy tudjanak foglalkozni a roma kisebbséggel, a cigánykérdéssel, a társadalmi feszültségek oldásával. Ezeket nem elég csak lelkesedéssel megközelíteni, ezek föltételeznek sok szaktudást is, amit megszerezni nem olyan egyszerű. Azért sem, mert nincs rá időnk. Nagyon nehéz kör, amibe az egyház belekerült: feladat tömérdek van, út is nyílik, de nincs ember rá. És ha van is ember, arra számos más feladatot is rá kell rakni, annak annyi más helyen is helyt kell állnia...

Mégis azt gondolom, hogy nagyon sok szép eredmény született ebben a húsz évben. Az, hogy egyházi iskolák vannak, az, hogy az egyház ki tudott lépni a társadalom elé, az, hogy az egyház fönntart kultúrházakat, kórházakat, szociális otthonokat. Ezek mind nagyszerű dolgok. És hogy valós igényt szolgálnak ki, mutatja, hogy ezek az otthonok, iskolák mind tele vannak még most is, amikor a demográfiai problémák olyan súlyosan érintik az egyházat is, mint az egész társadalmat.

– Ma nagy vagyoni különbségek vannak az emberek között, és a fogyasztás és a pénz áll mindenek felett. Mit tud üzenni így, karácsony közeledvén a fogyasztói társadalomban élő embernek az egyház? És nemcsak a hívő embernek…

– Az egyház tanítása az valójában minden emberhez szóló tanítás, kiváltképpen az egyháznak az a szociális tanítása, melynek Prohászka püspök volt Magyarországon az úttörője. Az ember nem lehet boldog a fogyasztói társadalom törvényei szerint. A Biblia megírja, de alapvető tapasztalatunk is: aki mindig csak kapni akar, az nem lehet boldog, mert annak mindig fog valami hiányozni. Georges Bernanos, XX. századi francia író írja, hogy „örömünket mások örömében megtalálni, minden boldogság titka.” Tiszta evangéliumi gondolat… Ha én törődök a másik emberrel, ha azt, amim van, megosztom vele, csak akkor születik bennem béke és öröm.

Ma az egyháznak az egyik legfontosabb dolga, hogy lehetősége szerint álljon oda, és segítse a szegényeket – mindenféle módon, ahogy csak tudja. Még fontosabb, hogy az egyház képviseljen egy igazi értékrendet. Olyat, amilyet az én gyerekkoromban képviselt az egyház, és amit a társadalom átmentve megőrzött magában. Ha ezt sikerül átadni a felnövekvő nemzedékeknek, akkor egy nagy lépést tettünk előre, akár mint egyház, akár mint a társadalomért felelős közösség, azért, hogy ezek a különbségek oldódjanak, ezek a sebek, ezek a sérülések begyógyuljanak. Nagyon fontos, hogy összefogva, egyet akarva tudjunk lépni. Sajnos most látok a mi társadalmunkban olyan törekvéseket, amelyek megint azt célozzák, hogy az egyház hitelét lejárassák a társadalom előtt, és csökkentsék szavahihetőségét. Pedig csak összefogással, közös feladatvállalással és feladatmegosztással tudnánk csak előbbre jutni. Az egyház mindig kész erre, újra meg újra minden kormányzatnak fölkínáltuk, hogy ezekben a dolgokban a lehetőségeink szerint szívesen segítünk.

Ezért is volt nagyon fontos számomra, hogy – az egyházmegyét átvéve – megszervezzem azt, hogy minden egyházközségben legyen működő Caritas csoport. Ezek a csoportok nem tudják megoldani a szociális problémákat, nem tudnak segíteni mindig ott, ahol nagyon kevés pénzből kell megélni néhány gyerekkel és fizetni a számlákat, de azt meg tudják tenni, hogy senki ne legyen magányos, ne maradjon „ember nélkül”, ahogy a Bibliában olvassuk a Bethesda-tó partján fekvő béna emberről, aki a tó csodás gyógyító erejétől várja a gyógyulást: „Uram, nincs emberem, hogy …, bevigyen engem a tóba…”

Úgy gondolom: fontos, hogy legyen, aki szól az ilyen emberhez, fontos, hogy legyen, aki ajtót nyit, aki a szeretetében odafordul, meghallgatja. Ebben tudunk mi segíteni. Ezek látszólag kicsi dolgok, mégis egy ember életében, egy családnak az életében és egy közösségnek az életében ezekből a kicsi dolgokból tevődik össze a gyógyulás, egy teljesebb élet reménye és a megbékélés.

– Nehéz ezeknek a feladatoknak maradéktalanul eleget tenni, ha az egyházmegyében is egyre kevesebb a papok száma…

– A mi egyházmegyénk hagyományosan mindig is nehéz helyzetben volt a papság létszámát illetően. Akkor, amikor Prohászka Ottokár az egész magyar egyházban megújította a papnevelést, Székesfehérvárott be kellett zárnia a szemináriumot, mert nem volt jelentkező. Svoy püspök alatt csak azért nem volt paphiány, mert a szétzavart szerzeteseket befogadta. Amint ezek a szerzetesek kihaltak, nem akadt, aki a helyükbe lépett volna. Épp ezért nagyon örülök, hogy a mi egyházmegyénkben az elmúlt évben nyolcan is vállalták a papi hivatást, holott évek óta egyetlen jelentkező nem volt.

A többi egyházmegyében is paphiánnyal küzdenek. Egyre nehezebb a lelkipásztori ellátást megszervezni, mindig több és több teher hárul egy-egy buzgó lelkipásztorra, miközben a szemináriumokban egyre kevesebb a létszám. Így persze nagyon nehéz… De hiszem, hogy a társadalom is fölismeri, hogy szüksége van a papságra. 2000 éve szüksége van a papságra ennek a keresztény-zsidó kultúrkörnek, amelyben élünk. Bízom abban, hogy a papi hivatásnak a tisztessége, megbecsültsége helyreáll. Szép dolog papnak lenni, jó dolog látni, ha a hívek szeretik a papot, és főleg jó dolog megélni, hogy mennyi jót tud tenni egy jó pap az egyházközségében.

Fogarasy Attila