Vitézek Vörösváron V.
Vitéz Fogarasy-Fetter Mihály

Fogarasy-Fetter Mihály a második világháborúban a doni fronton szolgált. Egy vakmerő akcióban megsebesült. Bátor helytállásáért magas katonai kitüntetést kapott. A történtekről így számol be önéletírásában:

„A háborúban tanúsított helytállásomért megkaptam az erdélyi kitüntetésem mellé a »Magyar Érdemrend Lovagkeresztje hadiszalagon a kardokkal« kitüntetést. Dr. Réthy Zoltán községi főorvos a tiszteletemre ünnepséget rendezett a Herbszt-féle vendéglő nagytermében. A hálás község 2 mázsa lisztet adományozott e kitüntetésért. Ez az ünnepség 1943 áprilisában volt. Ibolyka is velem volt. Én katonaruhában voltam.”

„A Lovagkereszt adományozásáról szóló rendelet a 7. számú Honvédségi Közlöny 1943. február 3-i számának 123. oldalán:

A Kormányzó Úr ő Főméltósága az 1943. évi január hó 28. napján Budapesten kelt legfelsőbb elhatározásával, a Szovjet elleni hadműveletek alkalmából adományozni méltóztatott:

a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét hadiszalagon a kardokkal:

Kassay-Krantz Tibor főhadnagynak és

Fogarasi Mihály (1917. Pilisvörösvár – Schreck Mária) tart. zászlósnak, az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásukért.”

(A vakmerő katonai akcióról és a sebesülésről Múltidéző c. rovatunkban olvashattak Olvasóink a Vörösvári Újság 2008. szeptemberi számában.)

Ezzel a magas kitüntetéssel apám természetesen kérhette volna vitézzé avatását, de a háború előrehaladtával már nem volt erre megfelelő alkalom. A háború után következő rendszerben pedig a társadalom értékrendszere teljesen felborult, a vitézi rend, a vitézi erények a történelmi süllyesztőbe kerültek. Sőt, apámat többször támadták is kitüntetése és háborús tettei miatt az ötvenes években.

Volt, aki gúnyosan „lovag úrnak” hívta (utalva a lovagkeresztemre), az akkori párttitkár pedig olyan kijelentést tett, hogy „már nekünk is van háborús bűnösünk”. Ez lett volna ő...

A rendszerváltozás után apám elégtételt nyert a bántásokért azzal, hogy a Vitézi Rend felvette a tagjai közé. Az ünnepélyes eskütételre 1997. június 21-én került sor a solymári templomban. Az ünnepi szentmisét Mits János solymári plébános tartotta.

Két hónappal később egy újabb ünnepi alkalomra már magam is elkísértem apámat. A nagyszabású rendezvényről ez olvasható apám önéletírásában:

„1997. szeptember 7-én mindazok, akik előzőleg már letették a vitézi esküt, és akiket már felvettek a Vitézi Rendbe, ünnepélyes avatáson vettek részt a Budai Parkszínpadon. A kard által történt avatást Tabódy István vezérőrnagy (tábori püspök) végezte. Az istentiszteletet az erdélyi küldöttség vezetője, Tempfli József nagyváradi megyéspüspök celebrálta.

Az ünnepségen a Himnuszt követően dr. v. Bercsényi Miklós üdvözölte a megjelenteket, majd Sinkovits Imre tolmácsolásában Vihar Béla »Egy katona megy a hóban« című balladája hangzott el. (A vers a doni visszavonulásban részt vettek földi kínjait eleveníti meg drámai erővel).

Tempfli püspök úr a vitézi szellem és erkölcs fontosságát és az egység szükségességét hangoztatta. A műsor végén Tabódy István vezérőrnagy karddal a vállra ütve felavatta az új vitézeket.”

Apám élete végéig büszkén viselte a vitézi címet. Amikor 2007. március 7-én elhunyt, a vitézi jelvényt vele temettük. Szellemisége és erkölcsisége azonban velünk maradt. Példát ad, irányt mutat, kötelez.

Tetteit, szavait, szilárd jellemét, szeretni való személyiségét hozza számunkra, minden vörösvári számára személyes közelségbe az a most megjelent kötet, amely önéletírását tartalmazza (Vitéz Fogarasy-Fetter Mihály önéletírása).

Fogarasy Attila

Sorozatunk következő részében az első világháborúban tanúsított bátorságáért vitézi címet szerzett Koczka Ferencről, és a címet tőle öröklő Koczka Gábor r. alezredesről ejtünk szót. – a Szerk.