A fabölcső meséje

Akárcsak egy Andersen-mesében, olyan a régi fabölcső története: „A fenyőfából készült, míves bölcső egy padláson hevert. Régen nem ringott már benne sivalkodó, rugdalózó kisgyerek. Megvolt már százötvenéves is talán, eresztékei recsegtek az időváltozástól, deszkái fázósan húzódtak össze a téli hidegben. Ráfért volna egy alapos felújítás. De ugyan minek, a padlás sötétjében úgysem látta senki őt. Egyszer aztán mégis rácsodálkozott valami padlásjáró ember, kiemelte a sok kacat közül, és szeretettel simogatta meg a régi jószágot. Elkérte a ház lakóitól, s hazavitte kicsiny műhelyébe, ahol nagy tudással és szeretettel addig lapogatta, gyúrta, gyaszatolta, míg patinás bútordarabbá nem változott. Öröm volt ránézni. Senki sem tud különben faragni ennél… Ma egy édes kis csecsemő ring a friss szagú fenyőbölcsőben, s innen nyiladozik tekintete a világra, otthonára. Édesanyja, édesapja szelíd szóval altatja, gyengéden ringatja őt: Aludj, aludj, álmodj szépen, kicsi babánk, édes kincsünk…”

Nos, bármilyen meseszerű is, nagyjából így szól a történet. Persze, kellett hozzá egy ember, aki a mai világban sem tartja bolondságnak a meséket. Molnár Sándor, a Pilisi Kulturális Örökségünk Védelméért Alapítvány kuratóriumának elnöke, amikor először meglátta a régi vörösvári bölcsőt – amelyben először az 1880-ban született Bruckner Máriát dajkálták, majd utána sok-sok nemzedéknyi gyereket – rögtön tudta, hogy kulturális örökségünk részeként fel kell újítani, s meg kell őrizni azt. De nem egy múzeumi szobába képzelte el a bölcsőt, hanem egy családi otthonba, újonnan érkezett jövevény álomba ringató fekhelyeként. Mesteremberekkel felújíttatta a bölcsőt, s az Alapítvány által meghirdette hasznosításra. Akadt is rögtön jelentkező család, ahol helye volt a bölcsőnek. A Fogas utcában lakó Vági családot februárban érte nagy öröm: Vági Andor felesége, Beatrix a hónap első napján adott életet a kis Annának, első szülött gyermeküknek.

Örömmel fogadták el az Alapítvány felajánlását. Nemrégiben újították fel a házat, ahol a kis család lakik. Sokat dolgoztak rajta, de megérte: nagyon szép és otthonos lett. Néhány dolog azonban még hiányzott belőle. Mint például ez a fabölcső.

A dolog úgy esett, hogy éppen február 14-én, Valentin napján szállítottuk fel a bölcsőt a családhoz, s adtuk át az Alapítvány nevében, ajándékokkal megrakva. A Vági család – amíg szükségük van rá – ingyen használhatja a bölcsőt, s néhány hónap múlva, amikor a kis Anna kinövi azt, egy másik család igényelheti azt meg.

Így jár majd körbe ez a régi bölcső a városban, szőve tovább a mese fonalát, gazdagítva a szép emberi történeteket…

Fogarasy Attila

(Az Alapítvány várja az igénylőket, pályázókat a bölcsőre. Jelentkezni Molnár Sándor kuratóriumi elnöknél lehet.)

ő meg én meg a Nap

A Nap és az autóbusz versenyt szaladtak. Az autóbusz a messzire vivő országúton, a Nap túl a hófoltos földeken, az ég alján.

A falu határában a Nap megállt, bevárta az autóbuszt. Bepillantott az ablakon, megismert. Beszélgetni kezdtünk.

– Van valakid? – kérdezte egyszerűen.
– Igen – mondtam. Örültem, hogy elmondhattam. Örültem, hogy látszik rajtam, és a Nap észrevette.
– Szereted? – komoly volt a hangja.
– Igen, nagyon szeretem – feleltem neki én is komolyan.
– Hogyan szereted?
– A két tenyerembe veszem az arcát, a két szemembe a szemét, a gondolatomba a gondolatait. Úgy szeretem.
– Ha fáradt, rosszkedvű, akkor is szereted?
– Igen. Fáradtan, rosszkedvűen is.
– Nem bántod?
– Nem akarom bántani. ő soha nem bánt engem.
– Mit teszel, ha nem vagy vele, s hiányzik?
– Gondolok rá. Másokkal is olyan próbálok lenni, mint mikor vele vagyok.
A Nap előtt átszaladt egy apró felhő, kicsit eltakarta. Aztán előtűnt megint figyelő, okos tekintete.
– Nagyon vigyázz rá! – mondta, s lassan a felhők mögé csúszott.

Zökkent az autóbusz, lassított, megállt. Emberek szálltak föl, s a busz továbbindult.
Senki sem tudta, hogy a Nappal beszélgettem.

Jankó Cecília

Bölcsességek

Mindenből, ami az élethez kell, kettőt tartsunk kéznél. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni. Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat – az élet mindennapos kellékei.

A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk. A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez nőt, a nőhöz férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.

Mindenből kettőnk legyen. Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.

(Tatiosz)

Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.

(Ernest Hemingway)

Amíg átéljük a boldogságot, nehezen érezzük meg, de ha már elmúlt és visszatekintünk, hirtelen megértjük – olykor elcsodálkozva – milyen boldogok voltunk.

(Kazantzakisz)

Puszta Sándor

Kezdés

Élet, hófehér subájú!
Nap, hold csillagok.
Fogjátok meg a kezemet,
Ki most indulok.

Út elején a szívembe
Csorgasd sok dalod.
Firkálj tele szépségekkel,
Még vázlat vagyok!

Vándorének

Csendemet nem fogja rozsda,
Nevettem a tegnapokra,
Híreseket fütyörésztem,
Titkok partján üldögéltem.

Szemem tükrén mindig fény volt.
Fölöttem a tiszta égbolt
Peremérôl lehajoltak
A csillagok, úgy daloltak.

A magányom csipkerózsa.
De tüske csak belül ójja.
Vár rám az ég, jöttem onnan,
Ember voltam. Költô voltam!

Ha bánat zúg rám patakban,
Aranyt mosok a patakban.
A szívem az, mit feldobok,
Kapjátok, el víg csillagok!