Az utolsó lapok
Szemelvények Fogarasy-Fetter Mihály önéletírásából. V.
Mostanában már alig vagyok megbékélve magammal. Az arcomon egyre erősebben látszanak az öregedés jelei.
Ezt a felvételt legszívesebben eldobnám. De Pellényi Marika olyan szeretettel készítette a házunk ajtaja előtt, hogy kénytelen vagyok mégis megtartani. Egyébként is az öregedés jelei is hozzátartoznak az életünkhöz. A hiúságot 83 éves korban már melloznünk kell. Nagyapám ebben a korban még megoperáltatta a szemét (szürke hályog), mert el akarta olvasni a Volksblattot. Akkor láttam utoljára. Mikor o meghalt (1945) én fogságban voltam Franciaország déli részén Elsass-Lotharingiában.
Még most is borsódzik a hátam, ha eszembe jutnak azok az "elvtársak", akik ott a táborban a szocializmus és a "felszabadítók" győzelméről tartottak előadást.
Ezen a nyáron csak júliusban volt lehetőségem a meggyfa alatti nyugágyamban pihenni. Pedig mindig ezek az órák voltak számomra a legkedvesebbek. Ilyenkor gondolataim a messze elmúlt ifjúságom éveiben kalandoznak. Járom a bányatelepet, a játszadozó, focizó fiatalokat. Leginkább az eltunt pékség melletti játszótér (bokrokkal volt kerítve), valamint a néhány fából álló kisliget vonzott. Innen gyujtöttem egy csapatnyi gyermeksereget és alkottam belőlük kiscserkész csapatot. Gondolataim a sok kiránduláson, táborozáson járnak... és visszasírom azt az időt.
 |
Mint cserkész annyit jártam nyitott szemmel a természetben, annyiszor laktam és háltam a természet ölén, és annyiszor várt rám a rét és hívott az erdő...
1955-ben a Lepence patak partján táboroztunk. Egy tábortuz után, mikor már az utolsó parázs is elhamvadt, s a gyerekek már mélyen aludtak a sátrak mélyén... és egyedül ültem a tábortuz helyén gondolataimba merülve. Már éjfél felé járhatott az idő, de én csak néztem magam elé, le a messzi völgybe a Hold sápadt fényénél...
Odalenn a Duna csillog, s a Hold éppen most veri föléje ezüstből a hidat. Felizgatott képzeletem látja a túlsó parton a népek országútját. Traianus római légionáriusait, akik Aquincumból masíroznak Brigetio felé. Látom a partszegélyt egészen Dömösig... Balra hátrább a Dobogóko, a Pilis büszkesége emelkedik ki a sötét lombkoszorúból, és az éles Dunakanyarból Pilismarót házai látszanak, 30 ezer paraszt holtteste maradt ott a szekérvár romjai alatt. Itt több ember pusztult el, mint Mohács síkján... Közben Özséb atya jut eszembe, aki itt szedte össze a későbbi klastrompusztai szerzeteseket. Szinte látom a szorcsuhába öltözött első "pálosok" remetei áhítatos magányát.
Jobbra Visegrád romjai láthatók. Az Anjouk és Mátyás dicsoségének képei rajzolódnak elém... Hallom a fekete sereg dübörgo lépéseit... Hová tunt a régi dicsoség?! ... A vár lábánál, mint valami széles ezüstszalag békésen hömpölyög a Duna, mintha semmirol sem tudna. Felfogta a királykisasszonyok arcát, éppúgy, mint a halászok árnyékát, akik most kötöttek ki a bárkájukkal a parton.
A Hold óriási felhotengerbe tévedt, s az égrol, a fákról és a víz tükrérol idevarázsolt csend némán üli meg a tájat.
A gyerekek alszanak a sátor mélyén (ok hivatalosam úttörok, de én cserkészeknek nevelem őket) és én örülök, hogy velük lehetek. A tábortuz, a sok ének és móka, játék elfárasztotta őket. Uram, vigyázz rájuk!
Néha eszembe jut az első tábor... 1937-et írtunk akkoriban. Pilisszentkereszt után rákanyarodtunk jobbra a domb felé, és egy erdő mellett ütöttünk tábort. Talán 15-en lehettünk... Szabó Pista, Gajdár Feri, Kollár Lali, Herczeg Rudi, Klecker Jóska... "Hol vagytok ti régi játszótársak, közületek csak egyet is lássak..." Akkor még nagyon féltek az éjszakai orségállástól. De férfiakká nevelte őket. Kollár Lali felnőtt korában a váci tüdoszanatórium igazgatója lett. A visegrádi tábor úttöroi közül dr. prof. Manherz Károly az ELTE germanisztikai kar igazgatója lett... és ma Karcsi kivételével valamennyien meghaltak már. Öreg koromban gyakran gondolok rájuk.
A cserkészet és a tábori élet egész életünkre szórja ránk a hatásait, mely fiatal lelkünkre megannyi örömet és lelkesedést jelentettek. A cserkészet egész életemre jó hatással volt. Öreg koromra úgy térek vissza emlékeimhez, mint szomjas vándor a friss forrásvízhez. Jó visszaálmodni a múltat, visszatérni a régi emlékekhez. A mostani ifjúságnak ez hiányzik, nincs ilyen emlékük. Kár! A lélek nélküli ifjúságnak sem múltja, sem jelene nincsen.
Ha majd valamikor sötétségbe veszik minden, mint ahogy elnyelte az est a mellettünk húzódó völgyet és a felfelé vezető ösvényt, ránk borul a csend, és mi vágyódni fogunk egy kis fényre, melegségre és egy kis pihenésre.
De már nincsenek nagyszüleink, szüleink... már messze elhagytak bennünket... az emlékük még itt van, de már csak emlékezni tudunk rájuk.
Annyit bolyongtam a nagyvilágban,
El is fáradtam a bolyongásban,
Most már megállok.
A meggyfám is elhagyott, alig van már levele... már alig ad árnyékot. Fekszem a nyugágyamban... és visszaálmodom a múltat, az ifjúságomat... mindazt ami szép volt. Sokan bántottak... de megbocsátom. Várom a hosszú út végén az örök táborozást.
Napok óta azon gondolkozom, hogy hosszú életemnek volt-e értelme, volt-e haszna. Az alapot mindenesetre Ohmüllner Márton plébános és a cserkészet adta meg. Nekik köszönhetem, hogy a legnehezebb körülmények között is ember tudtam maradni. Bár sokszor megvádoltak, elárultak, megaláztak, mégis képes voltam nekik megbocsátani. Igaz, elfelejteni nem tudtam.
És a világnézettel hogy állok? Hiszem, hogy létezik egy szellemóriás (Istennek hívom), aki öröktol fogva van és mindörökké lesz, o teremtette egykor a mostani világot. Mert ilyen hatalmas természet, ilyen harmonikus elrendezés, ilyen állandóság a világ térbeli és időbeli rendjében bizony nem keletkezhetett előrelátó alkotó nélkül, nem maradhatott fenn évmilliókon keresztül erős vezetés nélkül, s nem haladna örökké a pályáján tapasztalt és értő kormányzó nélkül. A józan ész is ezt mondja. Mindaz, aminek értelme van, szükségszeru, hogy értelemtol származzék. Az értelem pedig a belátó és bölcs természet sajátja. A bölcs és belátó természet pedig csak Isten lehet. A világ tehát Isten (aki öröktol fogva van és örökké lesz) alkotása, mivel értelemmel van felruházva, mely egyfelől irányítja, másfelől fönntartja. Ha pedig Isten a világ alkotója és fönntartója, akkor helyes és igaz a vallás: mert a mindenség alkotójának és atyjának kijár a megbecsülés és tisztelet.
Én csak közepes tehetséget kaptam, nem teremtettem világrengető alkotásokat. De amire képességet és tehetséget kaptam, azt embertársaim javára alkottam. Csak a jövő fogja eldönteni, hogy használtam-e a tanítói, a könyvtárosi és a nemzetiségünkért küzdő tevékenységemmel.
Ezzel befejezem életrajzomat. Ami ezentúl következik, az már előkészület a "hosszú útra".
Vége
Fogarasy-Fetter Mihály önéletírása
Az elmúlt év során részleteket közöltünk a 2007 márciusában, 90. évében elhunyt vitéz Fogarasy-Fetter Mihály önéletírásából. A most közölt befejező rész az önéletírás utolsó lapjainak szövegét tartalmazza.
A tervek szerint az önéletírás szemelvényes kiadása (kb. 240 oldal) ez év karácsonyára fog megjelenni az "Otthon a világban" honismereti könyvsorozat köteteként.