Akit a születés pillanata megfogott
Interjú Suri Aranka szülésznővel

– Aranka néni, hogyan lett szülésznő?

– Édesanyám egyik barátnője ajánlotta ezt a foglalkozást nekem. Üzemben dolgoztam előtte, de az nem tetszett annyira. Mindig is szimpatikus volt az egészségügy. Mielőtt azonban elkezdtem volna tanulni, férjhez mentem. S ahogy mondani szokták, az ember hamarabb kap gyereket, mint új ruhát. Hát, nálam is így volt. A gyerekek mellett pedig minden nő azt szeretné, hogy otthon is legyen, de el is járjon dolgozni. Én elvégeztem egy kétéves iskolát, hogy aztán itthon dolgozhassak. Mint végzett szülésznőnek 1956. október 22-én volt az eskütételem.

– Ezekben a nehéz időkben kezdett el dolgozni?

– Igen. Az iskolánkból csak én voltam Pest környéki, így rögtön Vörösváron kezdhettem. Sok minden beletartozott a munkánkba: nőgyógyászati kezelés, a kismama előkészítése a szülésre, a szülés levezetése. Kereszteltem is, plébániára mentem bejelenteni a születést, a keresztmamát hívtam...

– Voltak problémás esetek?

– Hál' Istennek senki sem halt meg a kezeim között. Pedig voltak nagyon nehéz esetek. Egyszer például Mindenszentekkor hívtak egy szülő nőhöz. Egy orvost sem lehetett elérni, mert mindenki a temetőben volt. Pedig be kellett volna küldeni a kismamát a kórházba, mert harántfekvéses volt a gyerek, és méhrepedés következhetett volna be. Aztán az utolsó pillanatban megfordult a gyerek és simán megszületett. Akkor bizony a térdem is remegett...

– A hatvanas évek közepe táján lassan eltűntek az otthon szülések...

– Ahogy Vörösváron is orvosbővítés történt, először Freisleben doktor mellé kerültem, majd amikor megérkezett az első gyerekorvos, Kemény doktornő, rögtön odakértem magam.

– Nem hiányzott a gyerekek világra segítése?

– De nagyon is hiányzott. És ekkortájt bizony az is rossz volt, hogy az itteni egészségügyi dolgozók között a legtöbb munkában eltöltött évem dacára, nekem volt a legkevesebb fizetésem. Aztán hívtak a Margit Kórházba, hogy van egy szülőnői állás. Nyomban elvállaltam… Nehéz volt, de szép volt. Mindig meghatódtam, amikor kibújt egy gyerek. Ezen a munkahelyemen kitüntetést kaptam, elismerést az Egészségügyi Minisztériumtól. Életemben 4226 gyereket segítettem a világra.

– Mit tetszik gondolni, miért nem szülnek ma már otthon?

– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ennek mind a pénz az oka. A szülészorvosok legtöbbje ráhajt a pénzre. Nekünk mindig azt mondták, hogy a szülés nem betegség, hanem természetes folyamat. Meg ma már minden szíre-szóra perelnek, pedig tapasztalatom szerint fel lehet készülni arra, hogy nehéz szülés lesz.

– Mit tetszik üzenni a jövő szülésznőinek?

– Sajnos ma nincs itthon szülésznőképzés. Az Egészségügyi Szakközépiskolában lehet szakosodni, fél évig tanulják a szakmát. Én azt üzenem, hogy jól tanulják meg! Ez teljes embert kívánó pálya.

Hidas Ildikó

Itt a szódás!

Itt van bizony! A város szívében, a Fő úton van Manhertzék kis üzeme, amelyből ez a család (Ziegleréké a másik) lát el bennünket a jóízű „buborékos nedűvel”, ahogy ezt jó másfél évszázada mondták eleink.

A család „rangidősével” Manhertz Jánossal és fiával, Attilával beszélgetünk múltról, jelenről és a jövő elképzeléseiről. Jókora meglepetéssel hallom, hogy a szódavizet jeles hazánkfiának, a dinamó feltalálójának, Jedlik Ányosnak köszönhetjük, illetve köszönheti az egész világ. A felfedezés nevezetes éve 1841 volt.

Családjuk és a szódavíz helyi múltját az édesapa idézi fel. Az első fecske, Manhertz Szilveszter 1692-ben, a délnémet Esschendorf/ Tafertsweilerből érkezett ide. Jóval később a földműves nagyapa még három házzal odébb, a 19-ben lakott, de már János édesapja és ő maga is ebben a házban születtek. Első szódás a Breier-nagyapa volt, azaz a mesterség anyai ágon került a Manhertz családba.

A jó szóda legfontosabb alkotóeleme a víz, melyet nagyon sokáig a 17 méter mély, és 2 méter átmérőjű kút szolgáltatott a jelen lakóház és üzem területén 1905-től. Az akkori eszközökkel egy mélyebbre ásott kút kibélelése szóba sem jöhetett. Különlegessége, hogy ennek volt egyedül lágy a vize, ami e tájon igencsak ritka. A szódavíz legnagyobb divatja még a második világháború előtti időszak volt, amikor nem kevesebb, mint négy szikvizes működött Vörösváron úgy, hogy a területet felosztották egymás közt. Külön érdekesség, hogy az akkori szódásüvegek belső üvegcsövének kék színe tudatta, hogy e nedűt Manhertzék gyártották. Az üvegeken, de még az ón-ólomötvözetből készült fejeken is látható a gyártó neve és címe (ez utóbbiak legismertebbje Kont Oszkár volt). Három fő méretben, egy-, félliteres és kétdecisben készültek a szódásüvegek. A legkisebbek kávéházakban kerültek asztalra, bennük az üdítő szódavízzel – kísérőként a kávéhoz.

A jelen és a jövő dolgában Attila viszi tovább a szót. Legújabb büszkeségüket, az új, Szegeden készült szikvízgyártó gépet mutatja, melyen most épp felesége, Ágnes dolgozik. A régi kutat már új, 120 méter mélységű váltotta fel. Egyelőre nem terveznek bővítést, mert e korszerű géppel a szükséges szódát és a szervezetet tisztító, japán recept alapján készülő „PI” vizet is kellő mennyiségben el tudják készíteni.

Derűsen mondják mindketten, hogy nem félnek a jövőtől, mert a fröccsöt szeretik az emberek, és mivel az immár világszerte hivatalosan is hungarikumként elfogadott szódavíz gyártását képtelenség automatizálni, e szakma sosem nélkülözheti az emberi munkát.

Pócsi János