Krakkó – utazási ajánló

A lengyel királyok egykori fővárosa több mint félmillió lakost számlál. Mivel Krakkó az ország második legnagyobb kulturális központja, a látogató biztosan nem marad élmény nélkül. A programkínálat, az építészeti remekművek, a múzeumi kincsek idevonzzák a turistákat. Mi, magyarok különösen szívesen megyünk ebbe az épen maradt műemlékvárosba, mert itt saját múltunkkal is találkozhatunk.

Mint minden szép város, Krakkó is folyópartra épült. A Visztula bal partján emelkedik az ősi városmag a királyi palotával. A váron kívül felejthetetlen a „Rynek Glówny”, a főpiactér, mely közel hét évszázada Krakkó központja. A szabályos négyzet alakú tér közepét a Posztócsarnok foglalja el, amely most is piacként szolgál. Az emeleti kávéházban maga Lenin is megfordult, úgyhogy mi sem hagyhatjuk ki.

Lassan nem lehet olyan európai várost mondani, amely olcsóbb lenne Budapestnél. Krakkó sem az, de mindenből meg lehet találni a megfelelő árfekvést. Szállást is lehet már 5-6000 forintnyi Zlotyiért kapni.

Rengeteg az önkiszolgáló étterem, ami nálunk gyakorlatilag megszűnt. Ezeket – bár mindenféle főtt étel is kapható – tejivóknak hívják, és tehénnel jelölik. Nemzeti eledelük a „zsubrovka”, amely zöldségekkel, főtt tojással és valami debrecenihez hasonlatos hússal szinte főzeléksűrűségűre főzött leves. Ezen kívül kiváló a pörköltjük, de az itthon is van.

Ami nagyon nagy előnye a városnak, hogy szinte alig van olyan zóna, ahol parkolási díjat kell fizetni. A közbiztonság tökéletes. Az emberek kedvesek, de sajnos leginkább lengyelül beszélnek. Ha valamilyen nyelv egyáltalán szóba jön, az az angol.

Krakkóban rengeteg a látnivaló. Legalább három napot érdemes elidőzni itt, de a környék is megér ugyanennyit. Jó félórás út Krakkótól délkeletre a wie-lickai sóbánya. Mintegy ezer éve bányásznak itt sót, ami volt, hogy a nemesfémek értékével vetekedett. Bár a Krakkótól 60 km-re fekvő Oswiecim egykori hercegi székhely volt, kevesen kíváncsiak a város középkori maradványaira. A turisták inkább a központtól két km-re fekvő egykori auschwitzi náci koncentrációs tábor helyén felállított múzeumot nézik meg. 1941 és 1945 között Európa 28 országának több mint 4 millió polgára szenvedett itt.

Tartalmas kirándulást kínál tehát Krakkó és környéke. Bár a 400 km-es utat autópálya híján hat-hét óra alatt lehet megtenni, megéri. A táj, amelyben haladunk, gyönyörű, és ahová érkezünk, az is csodálatos.

Hidas Ildikó

Zalai humor

Májusban Török István barátommal Zalaegerszegre utaztunk egy sportversenyre. Alig töltöttünk el egy fertályórát a zalai fővárosban, máris kitűnt, hogy az itt élők értik és kedvelik a viccet. Az Azáleás-völgy felé igyekezve (erről a botanikai csodáról májusi számunkban már beszámoltunk) kiszúrtuk az egyik szórakozóhely feliratát: „Fapuma”. Tulajdonosát az „Üvegtigris” c. filmből elszabadult poén ihlette meg a névadásnál. (Amikor megkérdezik a filmbéli főszereplőt, miért nevezte el éppen Üvegtigrisnek lepukkant büfékocsiját, így válaszol: „Miért, mi legyen? Fapuma?”)

Az Azáleás-völgyből visszatérve zalai barátunk aztán megmutatta városának egyik másik nevezetességét a városi fürdő melletti „szék-szobrot”. Ez nem más mint egy fröccsöntött műanyag szék egy kőtalapzaton. Rajta befőttesüvegben friss virág. A széken néhány kődarab, hogy el ne fújja a szél. Amikor fotózni kezdtük a szobrot, a szemközti eszpresszó teraszáról integetni kezdett egy férfi. Odakiáltott nekünk, invitálva, hogy elmondja a „szobor” történetét. El is mondta, hogy a talapzaton eredetileg egy valódi szobor állt, egy fürdőző nőalak. Miután ezt rendszeresen megrongálták, leszedték talapzatáról és bevitték a fürdő épületébe. Az üres talapzat annyira irritáló volt, hogy hirtelen ötlettel „szobrászunk” egy lomtalanításból hátramaradt fehér műanyag széket helyezett rá, egy csokor virággal. A kompozíció annyira abszurd és értelmetlen, hogy a helyieknek nyomban megtetszett: „vették a lapot”. Mára már egyenesen hozzá tartozik a városképhez. Igaz, a széket már háromszor kellett cserélni, mert ellopták.

Az alkotást egyébként a média is felkapta, számos újságcikk, riport foglalkozott vele, meséli büszkén az ötletgazda…

A közelben lévő másik köztéri szobor viszont elhagyatva, elfeledve húzódik meg a fák alatt, mintegy őskövületként a békebeli szocialista időkből: a vaskos vörösmárvány fal előtt 1975 óta álldogáló kicsi bronzemberke nem más, mint Ho Shi Minh, az észak-vietnamiak legendás Hó apója.

F. A.

Pillanatképek Svédországról és Norvégiáról

Régóta dédelgetett terveink váltak valóra ezen a nyáron. Észak felé száll velünk a repülőgép. Amit előzetesen tudtunk e két országról, bizony kevéssel haladta meg középiskolai földrajzi tanulmányainkat. Nincs velük tele a világsajtó. Grieg, Ibsen… Koronás főik ország-látogatásairól, magas orvosi és technikai színvonalukról, halászatukról, egész Nagy Britanniát is ellátó tengeri olajkútjaikról, s legutóbb a svéd Grippen vadászgépekről olvastunk, hallottunk néhány mondatos híradást, aztán csend.

Hála az internetnek, azért mégsem vagyunk egészen tájékozatlanok…

Stockholm, Arlanda repülőtér. Öt terminál, hosszú összekötő folyosókkal. Távgyaloglás a belföldi járathoz. Újra a levegőben. Irány az ország belseje, Östersund!

Pici repülőtér. A géphez tolják a lépcsőt, majd séta az épületbe. Csomag a kézbe, és tárulj Svédország, Norvégia!

Parányi bérelt autónk hat napig a mienk. Utólag igazolva látjuk: jó döntés volt. A távolsági közlekedés járatsűrűsége mindkét országban ritka, viszont nagyon drága, és a távolságok nagyok. Első benyomásunk, hogy a vidéki, fából épült házak külseje barakkszerűen szerény, viszont lakóik a praktikus, emberhez szabott kényelem öszszes eszközét élvezhetik bennük.

Rengeteg az erdő. Köztük kisebb-nagyobb folyókban, tavakban, festői kis szigetekben gyönyörködünk. Minden kanyar újabb fotó- vagy videótémát kínál. Szállásunkról, amelyhez már közel a norvég határ, egy hét alatt sok mindent elérhetünk mindkét országban. Első néhány napunkon esős, hűvös az időjárás, ezután azonban másfél hétig nappal 30 fokos meleget és vakító napfényt élvezünk. Az égiek kegyesek hozzánk!

Kanyargós utakon haladunk, viszont szerpentint alig érzékelünk. Vízesés morajlik a közelünkben, legalább 30 méteres mélységbe zuhan itt a kristálytiszta, felhőszerűen párás víz. Ezer méternél nem sokkal magasabb, hófoltos hegyek – június végén! Első ízben gondoljuk végig: a tavasz és a nyár együtt is néhány hónap errefelé; nincs is elegendő idő, hogy a vastag hó elolvadjon! Hiába keresnénk itt az Alpok vagy a Tátra éles csúcsait, a hegyek tetején évezredek alatt havas fennsíkok, fjellek alakultak ki. A kövek anyaga kevésbé kemény, mint másutt Európában. A repedésekbe nyáron beszivárgó hólé és a sokhónapos kemény fagy nem végez félmunkát...

Vajon mennyire kemények az itt élő emberek az idegenhez?

Nincs, aki ne tudna angolul (pl. a tévében nincs szinkronizált film: feliratos mind). Furcsa, de jóleső kettősség: belülről jövően kedvesen, barátságosan és nagyon segítőkészen – távolságtartók. Ugyanígy éreztük mindkét országban. Ilyen lenne hát a „hideg észak” népe?

Svéd-norvég határ. Az út mentén egy árva, vékonyka kézi sorompó, két oldalán szerény országtáblák. Gyér forgalom. Fotózás kedvéért, viccből megpróbálom leereszteni. Úgy be van rozsdásodva a tengelye, hogy nem sikerül…

Norvégia. Vaernes kora-középkori temploma. Gyönyörű faragott faoltár és szószék, melyet – hála az égnek – Hitler pusztító csapatai sem bántottak, noha az ország nagyon megszenvedte a második világháborút.

Szerencsénk, hogy vasárnap van. Tele a templom, ünnepi istentiszteletet tartanak. Ezalatt legalább tizenöt pici gyereket keresztel egymás után a termetes lelkésznő, mindegyiküket külön bemutatva a gyülekezetnek (a fő vallás mindkét országban az evangélikus). Közben – oldandó az ünnepélyességet – a nagyobbacska gyerekek a fiatal lelkész-társnő vezetésével vidáman, sikongatva játszanak az oltár előtt. Számos, gyönyörűen kivarrt népi ruhába öltözött fiatal párra és frissen keresztelt picijükre várnak odakinn a Volvók, Saabok és az itt igen népszerű „oldie” kocsik. A szinte mindegyikre felszerelt külön reflektorok idézik a sokhónapos kemény, éjjel-nappal sötét telet…

Hegra. Bronzkori sziklarajzok. Ezek lelőhelyeként eddig barlangra gondoltam. Az ősi művész itt hatalmas, sima köveken a szabad ég alatt alkotott, s a mai látogató is ugyanebben a környezetben tekintheti meg az ember-, állat- és hajóábrázolásokat. Még a közelben sincs őr vagy riasztóberendezés. Errefelé magától értetődő, hogy a régmúlt e csodálatos emlékeit bárki bármikor ingyen megtekintheti, és hogy vigyáz is rájuk… Nekünk felemelő érzés ennyi bizalom, „nekik” – természetes!

(Folytatjuk)

Szöveg és fotók:

Pócsi János

El Camino: az út önmagadhoz

Fölkelni reggel a zarándokszállás em-bermelegében, felhúzni a bakancsot, kétvállra venni a kolonc hátizsákot, és elindulni az úton úgy, hogy nem tudod, hova jutsz, kikkel találkozol, estére melyik faluba, városba érkezel, s hol hajthatod álomra fejedet. Nem kell térkép, útikönyv, szótár. A részletek nem fontosak. Mert az út a szabadság. Mert az út te vagy: a végén úgyis önmagadhoz érkezel…

Egy huszonéves vörösvári lány, Wippel-hauser Dóra gondolt egyet, s nekivágott a Szent Jakab zarándokútnak, az El Cami-nónak. Soha azelőtt hosszabb túrán nem járt, nem is igazán egy sportos alkat, mégis tudta-érezte, hogy ezt a 900 kilométert most nem hagyhatja ki. Négy hónapig készült rá napi két órát, hogy bírja majd a megerőltető gyaloglást, a gerincfájdító kilométereket. Futott, kerékpározott, aerobik-edzésre járt. Ennél is fontosabb, hogy lelkileg is nyitottabbá tette magát, hogy be tudjon fogadni mindent, ami várt rá a köves ösvényeken, a városkák zegzugos utcáin, a tágas mezőkön, a végtelen spanyol ég alatt. Jól felkészült az útra, testben, lélekben is. Így aztán mindegy is volt neki, hogy az útikönyvet s térképet otthon felejtette. Postán ugyan otthonról utánaküldték, de a csomag vagy elkerülte őt, vagy soha meg sem érkezett… „Hát ha így történt, legyen így – gondolta magában –, nincsenek véletlenek.” S csak azért is útikönyv és térkép nélkül ment végig mind a 900 kilométeren a francia határtól az Atlanti-óceánig.

Dórának először az útról készült fotóit ismertem meg, amelyekből néhányat kiállított márciusban a Zeneiskola aulájában. Ragyogó, lélekkel teli fotók ezek, érezni az erejüket, vonzásukat, hívogató szavukat: „Gyere, ideje, hogy útra kelj te is…”

– Te miért keltél útra, mi vonzott, mi volt a célod? – kérdezem tőle.

– Nem a sportteljesítmény vonzott, és nem is az ismeretlen vidék, hanem az, hogy megtaláljam a kapcsolatot egy magasabb, spirituális világgal, lelkileg megtisztuljak, és ezáltal megleljem a harmóniát, a belső nyugalmat.

– És sikerült?

– Igen. Úgy érzem, megtaláltam a kapcsolatot Istennel, a gondviseléssel, a felsőbb világgal. Az út szabaddá tett, nyitottá tette a lelkemet, és ez az örömteli, pozitív érzés most már mindvégig megmarad bennem…

– Előtte más ember voltál, ideges, nyugtalan, aki nem leli a helyét?

– Nem, alapvetően mindig is türelmes voltam. Az út azonban megerősített, úgy érzem, jobb emberré tett.

– Mikor határoztad el, hogy végigjárod a zarándokutat?

– Édesanyám és kisebbik húgom néhány hónappal előttem már járt az El Caminón. ők az út felétől indultak el a zarándoklatra, így ketten együtt tettek meg 900 kilométert. Engem ekkor még teljesen hidegen hagyott a dolog, eszembe sem jutott, hogy én is elmenjek velük. Magát az El Caminót ismertem Tolvaly Ferenc könyvéből, ami megvan nekünk, s gyakran forgatja a család. Járta is egy mondás nálunk, ha valaki ideges volt, csak azt mondtuk neki: „Jól van, menj el az El Caminóra, majd megnyugszol!” Anyám is ezt a nyugalmat, lelki békét kereste, amikor elment Spanyolországba, a húgom meg elkísérte őt, nem akarta, hogy egyedül menjen… Amikor visszaérkeztek, s meséltek az útról, mutatták a fényképeket, nos akkor nekem is megjött hozzá a kedvem, s annak ellenére, hogy alapvetően kissé lusta vagyok, és sportolni sem sportoltam soha, elhatároztam, hogy nekivágok…

– Jártál előtte hosszabb úton külföldön?

– Szeretek utazni, voltam sokfelé, másfél évig éltem kint Londonban, és Dubaiban is voltam egy hónapig. Meg kell hogy mondjam azonban, az a luxus és pompa, amit ott láttam, koránt sem fogott meg. Nem úgy, mint a szinte teljesen nomád élet az El Camino egy hónapja alatt.

– Gondolom, édesanyád és húgod minden jó tanáccsal elláttak az útra…

– Sőt, még a hátizsákomat is ők állították össze, mindent megvettek, beszereztek, ami kell. A legfőbb kincs az az útikönyv volt, amit ők is használtak a zarándokúton.

– Átolvastad, felkészültél belőle?

– A kezembe sem vettem, nem akartam elolvasni. Azt akartam, hogy minden az újdonság erejével hasson rám. Majd ott, az úton, igen, ott elolvasom. Aztán, amikor megérkeztem, kiderült, hogy a könyvet otthon hagytam. A szempillaspirálom megvolt, de a könyv nem. Ott álltam, és azt sem tudtam, merre kell menni… Végül megindultam a többi hátizsákos után…

– Térkép nélkül én még a Nagy-Kevélyre sem indulok el, nemhogy Spanyolország-ba… Nem voltál ideges emiatt?

– Éppen ellenkezőleg, nagy nyugalom szállt meg. Azt mondtam magamban: legyen minden úgy, ahogy lennie kell. Ha úgy van megírva a számomra, tévedjek el; ha meg máshogy: érjek célba. Teljesen rábíztam magam a gondviselésre. És ez így nagyon izgalmas volt. Minden napom improvizáció volt. Minden nap újabb, ismeretlen feladatokkal kellett megbirkóznom, minden nap új dolgokat, tájakat, embereket, érzéseket fedezhettem fel.

– Általában egyedül mentél, vagy akadtak társaid?

– A legtöbbször egyedül mentem, de volt, hogy megismerkedtem más zarándokokkal, és együtt mentünk egy darabig. Este a szálláshelyeken azután igazi közösségi élet folyt. Általában emeletes ágyakkal zsúfolt nagy termekben voltunk elhelyezve, ahol mindenféle nemzetiségű ember gyűlt össze. Alkalmazkodni kellett egymáshoz. De senki sem volt ideges, a mai világ legfőbb baját, a stresszt mindenki messze maga mögött hagyta már az út legelején.

– Hány kilométert mentél átlagban egy nap? Nem volt túlzottan megerőltető a gyaloglás?

– Általában 25-30 kilométert haladtam egy nap. Néha valóban nagyon megerőltető volt. Olykor sírtam is a fáradtságtól. De soha nem gondoltam arra, hogy feladjam. Mert a nehéz pillanatok is részei voltak az útnak. A többiek sem panaszkodtak soha. Mindenki valahogy átsiklott az akadályokon. Legfőképpen azért, mert mindenki tele volt hittel és erővel. Emlékszem, egy nap nagyon rossz idő volt, fújt a szél, jégeső esett, és az utolsó kilométereken már alig vánszorogtunk. Egyszer csak megállt mellettünk egy autó, és a sofőr felajánlotta, hogy elvisz minket. Akkor egymásra néztünk elcsigázottan, csurom vizesen, és szinte egyszerre mondtuk: „Köszönjük, mi zarándokok vagyunk!” Az El Caminót ugyanis gyalog kell megtenni. A „taxis” zarándok, nem zarándok. Amint az autó tovarobogott, rám nézett a mellettem bandukoló társam, és azt kérdezte a jeges szél süvöltését túlkiabálva: „Mi a baj? Miért nem énekelsz?” És mi elkezdtünk dalolni, és az utolsó kilométereket dalolva tettük meg a szálláshelyig…

– Remek fotókat készítettél az úton. A zeneiskolai kiállítás a te ötleted volt?

– Igen, azt szerettem volna, ha másokkal is megoszthattam volna azt a sok kis csodát, amiben részem volt.

– Ha egy mondattal próbálnád megfogalmazni, mit jelentett számodra az El Camino, mit mondanál?

– Az El Camino számomra a teljes szabadságot, a kitárulkozást, a megnyugvást, a kiteljesedést jelentette: életem legboldogabb hónapja volt… A legjobb, ami történhetett velem…

Fogarasy Attila

Wippelhauser Dóra fotóit lásd a hátsó borítón.