Hősök napi megemlékezések

Dr. Isaszegi János vezérőrnagy ünnepi beszédét tartja, mellette Sax László, NNÖ-elnök

Május 30-án délelőtt fél tízkor a partnerkapcsolati küldöttségek részvételével koszorúzási ünnepséget tartottak a vörösvári köztemetőben. Először a német katonák emlékművét koszorúzták meg. Itt Wolfgang Körner, a Bajor Katonaszövetség alelnöke mondott beszédet. A Nyugdíjas Klub Nosztalgia Dalköre a „Gyászének a meghalt hősökért” című éneket adta elő dr. Váradi Monika Mária fordításában.

Az emlékművön Gromon István polgármester és Sax László, NNÖ-elnök a vörösvári önkormányzatok, valamint a Bajor Katonaszövetség nevében Wolfgang Körner helyezett el koszorút.

A temetői főkeresztnél a magyar hősökre emlékeztek a gyászének magyar eredetijével: „Oly messze távol otthonától, / harctéren csendben megpihen, / egy sírban jó barát, ellenség, / mint embertestvér békében.”

„Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk...”

Az énekkar e helyütt a „Boldog asszony anyánk” kezdetű éneket is előadta, amit a megemlékezők soraiból sokan énekeltek megrendülten velük együtt.

A temetőbeli megemlékezés a szovjet katonai síroknál koszorúzással ért véget. A Nosztalgia Dalkör itt harmadszor is elénekelte a gyászéneket, ezúttal Momot Szergej fordításában – oroszul.

Fél 11-kor a Hősök terén folytatódott a megemlékezések sora – szintén a partnerkapcsolati küldöttségek részvételével.

A temetőben elhangzott gyászéneket itt a Német Nemzetiségi Vegyes Kórus adta elő.

Ünnepi beszédet mondott dr. Isaszegi János vezérőrnagy, a Magyar Honvédség szentendrei Központi Kiképző Bázisának parancsnoka.

„A sápadt halál időről időre tetemre hívja a gyászolók millióit. A kép régi és szívbe markolóan új. Lélekben újratemetjük szeretteinket, mert talán nincs olyan család Magyarországon, amely ne vesztett volna el legalább egy apát, fiút, fivért a nemzetet próbáló háborúkban. A lélekharang értük szól, a gyertyák nekik égnek, a hősöknek, a Hősök napján” – hangzottak el e kegyeletteljes mondatok az ünnepi beszédben.

A halott ellenség – nem ellenség: tisztelgés a szovjet katonák sírjánál

A vezérőrnagy úr számadatokkal is illusztrálta a magyarok vérveszteségét a világháborúkban. A hadba vonult katonák 17%-a halt hősi halált, 20%-a sebesült meg és 19%-a esett hadifogságba. Csak minden második katona térhetett haza épen, egészségesen a háborúkból.

„A most megkondult lélekharang mindannyiukat szólítja, a mécsesek lángja az ő lelküknek is elviszi az emlékezés világát – mondta beszéde végén dr. Isaszegi Sándor vezérőrnagy. – Az örökre eltávozott katonák a Hadak Útjáról letekintve bajtársi üdvözletüket küldik, s nem kérnek egyebet, csupán hogy szívünkben őrizzük emléküket… S e mai nap bizonyítja: emlékezetük soha nem halványulhat el! Nincsenek egyedül, velük vagyunk lélekben.”

Sax László, NNÖ elnök németül elmondott rövid beszéde után Vihar Béla „Egy katona megy a hóban” című balladájából olvasott fel részleteket.

Az emlékbeszédek után Gromon István polgármester és Sax László, NNÖ-elnök elhelyezte a vörösvári önkormányzatok közös koszorúját a hősök emlékművén, majd az ünnepség résztvevői közül is többen virágokkal rótták le kegyeletüket.

Fogarasy Attila

Vihar Béla

Egy katona megy a hóban (részlet)

Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
nem, évszázadok és évezredek óta én vonulok,
én, a katona a hóban.
Ajkam, torkom kiáltásra nyílik,
széthasad, mint a seb, kiáltok, miként a gyermek,
aki először riad a magány iszonyatára.
Hozzád, hozzátok szólok a száguldó fergeteg
és az idők ködbevont messziségéből.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka...
Láttok-e még engem? Íme megjelentem.
Kicsiny bukdácsoló pont vagyok,
küzdelem a hótenger hullámain,
imbolygó pont, létéért küzdő,
hogy karotok drága kikötőjébe elérkezzék.
Rám ismertek-e? Arcom vonásait
még össze tudjátok-e rakni
az emlékek szövevényéből?
Én vagyok a katona, az egykori fiatok és férjetek,
a távolba kémlelő fivér, a hátizsákkal és derékszíjjal
eltávozott, az ismeretlen és mindenkié,
a katona, aki megy a hóban,
a havasok végtelen óceánján.
Fúj a szél, suhog a fergeteg,
a távolban piros, nyilalló sebhelyek, falvak hamvadoznak,
egy kigyulladt gép tüzes testtel, égő keresztként
megfordul a csilingelő ezüstfehér erdők felett.
Fúj a szél, suhog a fergeteg: vajon hazatalálok-e?
Vagy évszázadokról évszázadokra
megyek, csak megyek, egy katona a hóban,
és előttem és mögöttem lábak, hátak,
katonák vonulnak az idő peremén, egyre távolodva.