Üdvözlégy, Szabadság! II.

Vörösváriak visszaemlékezései az erdélyi bevonulásról

Márciusi lapszámunkban mutattuk be a Kráter Kiadó gondozásában megjelent „Üdvözlégy, Szabadság!” című kötetet, amelyben az Észak-Erdély és Székelyföld 1940. szeptemberi visszacsatolásáról, a magyar csapatok bevonulásáról szóló írásokat, verseket, visszaemlékezéseket gyűjtötte össze a szerkesztő, Pomogács Béla. Mostani írásunkban – e könyvhöz kapcsolódóan – vörösvári szemtanúkat szólaltatunk meg.

Fogarasy-Fetter Mihály az alábbiakat jegyezte fel az eseményekről (várhatóan karácsonykor megjelenő) önéletrajzi írásában:

A bánfihunyadiak diadalkapuja – minden erdélyi településen hasonlóval várták a bevonuló magyar katonákat

„1940 augusztusában Debrecentől nem messzire, Mikepércsen táborozott az ütegünk. Mi, felderítők egy kukoricás széléről figyeltük a román állásokat. Akkoriban már szerte az országban mindenki tudta, hogy hamarosan átlépjük a román határt, és Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely érintésével a Székelyföld irányában vonulunk előre.

Szeptember elején megjött a parancs: Irány Kolozsvár! Nagyváradon csak rövid ideig időztünk. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy az utcanevek csak románul vannak kiírva. Királyhágón már nagyon fáradtak voltunk. Többen a nyeregben el is aludtak. Másnap Bánfihunyadra értünk. Hatalmas diadalív fogadott bennünket. Ünnepi beszédek hangzottak el, és a község legszebb lányai álltak kétoldalt sorfalat. A diadalíven a következő felírás volt olvasható: „Éljen Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr! Éljen a dicsőséges magyar hadsereg! Éljen a haza!” Ölelgettek, csókolgattak bennünket. Az összesereglett tömeg énekelt, táncolt, és kérdésekkel ostromolt bennünket. Nagyon szép faragott hármas dobozt kaptam tőlük. A dobozok egymásba illeszthetők voltak. Egyiket még ma is őrzöm.”

Janka Andrást otthonában kerestük fel, aki elmondta, hogy az erdélyi bevonulás előtti hetekben izgatott készülődés, „összetartás”, mozgósítás volt a kassai laktanyában, ahol a 21. gyalogezred tagjaként szolgált. A dicsőséges napok előtt nem sokkal társaival együtt őt is előléptették hadapród őrmesterré, és egy páncéltörő szakasz parancsnokává nevezték ki.

Augusztus közepén riadóztatták és bevagonírozták az egységét, a 21. gyalogezred 1. zászlóalját. A feladatuk az volt, hogy a magyar csapatok erejét demonstrálva fel-le vonatozzanak a Tisza felső, kárpátaljai szakasza mentén, lehetőleg minél nagyobb zajjal. A folyó másik oldalán a román csapatok figyelték nyugtalanul a Bécsből jövő híreket és a magyar csapatok erődemonstrációját. A magyar katonák parancsba kapták, hogy még a szerelvények csatlakozóit is lazítsák meg, hogy jobban csattogjanak. Ez így ment napokon keresztül, míg Bécsben a tárgyalások folytak. Nappal a magyar katonák pihentek, éjszakánként vonatoztak, csattogtak, csörömpöltek, a románok meg nyugtalanul füleltek bele a sötétbe.

„Egy alkalommal az alakulatunkat a túloldalról géppuskasorozat érte – meséli Bandi bácsi. – Erre az egyik aknavetős szakasz parancsnoka tűzparancsot adott ki. Csupán egyetlen próbalövést adtak le, de az olyan jól sikerült, hogy ripityává szaggatta a Tisza túlpartján az egyik román őrtornyot.

Két nap múlva kiszállt egy bizottság, hogy kivizsgálja az esetet. A tűzparancsot kiadó szakaszvezetőt az egész zászlóalj előtt azonnali hatállyal lefokozták. Rögtön utána azonban a legmagasabb rangú tiszt vigyázzt vezényelt, és felolvasta a kormányzó úr parancsát, miszerint J. J.-t – a lefokozott szakaszvezetőt – az ellenséggel szemben tanúsított bátor magatartásáért zászlóssá nevezte ki. Ettől a hangulat felforrósodott, tudtuk, hogy a magyar kormány mellettünk áll.

Ebben a felfokozott hangulatban léptük át szeptember első napjaiban a román határt Máramarosszigetnél. A II. bécsi döntés értemében bevonulhattunk az 1000 éves magyar föld egyik elbitorlott területére. Nagy megkönnyebbülést éreztünk. Újabb terület térhetett vissza az anyaországhoz harcok nélkül. Igaz, az elővédünk tüzet kapott a templomtoronyból, de a géppuskásaink rövid sorozatokkal letörték az ellenállást, és a továbbiakban zavartalanul vonulhattunk be a városba.

Ünnepi hangulatban fogadtak minket a város lakói, mindenütt piros-fehér-zöld zászlókat lengettek fiatalok és öregek. Az elnyomott hazafias érzelmek erőre kaptak. Leírhatatlan öröm, boldogság jellemezte az embereket. Lovam hátáról majdnem lerántottak, hogy ölelhessenek, csókolhassanak nők, férfiak egyaránt. Kijárt ez mindenkinek, aki magyar egyenruhában volt. A parancsnokság úgy elnyújtotta a bevonulást, hogy minden települést érinthessenek az alakulatok.

A települések elején diadalkapukkal fogadtak, és mindenütt gazdagon megvendégeltek minket. A beszállásolás során szinte közelharcot vívtak egymással, hogy ki fogadhasson katonákat a házába. Még azt is felajánlották, hogy az őröket is szívesen leváltják és őrködnek helyettük, de természetesen ezt nem fogadhattuk el…

Közel két hétig tartott a bevonulás, Máramarosszigettől egészen Galambfalváig vonult az egységünk falvakon, városokon keresztül, mintegy 150 kilométert megtéve. Mindenütt nagy-nagy szeretettel fogadtak minket. Leírhatatlan, felszabadult boldogság volt érezhető egész Erdélyben…”

Fogarasy Attila

Wass Albert: Jönnek!

(részlet)

A rádió mellett ültünk és vártuk a híreket. Sem kezünk, sem agyunk nem foglalkozott semmivel. Csak éppen ültünk és néztünk magunk elé, mint ilyenkor mindig, egy képre, vagy a szőnyeg valamelyik mintájára akasztva tekintetünket, azzal a fásult apátiával, melyet mint vastag kérget aszalt körénk a fölénk súlyosodó történelem fülledt várakozása. (...)

Aztán megszólalt a rádió. Éreztük... nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni kezdett... Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt:

– Kötegyán... Várad alatt... Gyalu alatt... Kolozsvár alatt...
– Kolozsnál északkeletre fordul... Szentgotthárd alatt...

Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott... s mondta tovább...

– Köbölkút... Bánd... Nyárádtő... Bala-vásár...

Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm, s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a térkép körül, izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást, és nem szóltunk semmit.

Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé, s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal, s lehajtott fejjel.

Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni...