Képzőművészet az installációk tükrében

E címen nyílt meg február 20-án a fiatal vörösvári művészházaspár, Veres Andor és Veres (Polyák) Aida kiállítása a Művészetek Házában.

Jóllehet az előcsarnok – tagoltsága miatt – nem kifejezetten alkalmas e nagyméretű képek-szobrok bemutatására, a rendezők mindent megtettek, hogy minél tágabb teret kapjunk a művek megszemlélésére.

Elsősorban Veres Andor műveit állították ki, Aida művészetét egyetlen interaktív „A tojások farsangja” című, kartonpapír-asztal és sok-sok kicsi, a nézők által rajzolható-írható gúla képviselte a gyerekek és szüleik nagy örömére.

Balasi Anikó rövid bevezetője után a megnyitóbeszédet ifj. Jordán Tamástól hallhattuk, aki baráti közvetlenséggel beszélt az alkotókról és műveikhez fűződő élményeiről. A műveket befogadó hangulat megalapozásáról városunkban élő kiváló zeneművészek, Tácsik Zoltán brácsaművész (Andor régi osztálytársa), és a Horváth Tamás (gitártanár), Blind Eszter és Sári Virág alkotta gitártrió átélt, kitűnő zeneszámokból válogatott játéka gondoskodott.

Érdekes és elgondolkodtató Veres Andor művészete. Klasszikus, jól ismert művészek alkotásai keltette élményeit bocsátja át saját magán, szűri meg őket. Itt látható művei már az ő számára fontos kiemelések-elrejtések lenyomatai. Ahhoz, hogy az alapművekkel öszszevethessük az övéit – nagyon helyesen – támpontot, fogódzót ad kezünkbe azzal, hogy ezeket nyomtatások formájában a sajátjai mellé helyezi.

Művészete olyan, mint amikor pl. egy zongoraművet különböző előadó-személyiségek más és más stílusban, értelmezéssel adnak elő, s szabadon választhatunk: nekünk melyik tetszett jobban. A jó installáció térben és időben sok-sok gondolatot indít el, felszabadítja képzeletünket. A klasszikus művet – persze csak képletesen – óvatosan, szeretettel leemeli talapzatáról, és emberi közelségbe helyezi.

Andorral a megnyitó után beszélgettem. Bartók példáját hozta fel, aki műveiben a népzenét emelte világpódiumra. ő ennek fordítottját teszi: a nagy műveket hozza el közénk, segít értelmezni őket.

Összes alkotásáról lenne bőven mit írni!

A számomra legemlékezetesebbek: „A Szabadság vezeti a népet” (feltartott karú festmény-nőalak a lábánál lehanyatló ólomzászlóval), a „Marat halála” (középpontban a kis játékkádba folyó ezüstszürke vércsíkokkal) és a „Ruhátlan Maya” (tömény, vörös árnyalatok-árnyékok alkotta kontúrok érzékeltetik csupán a fekvő nőalak érzékiségét). Alapul Delacroix, David és Goya művei szolgálnak…

Pócsi János

Nőnapra… műsor és kiállítás a Mű-hely Galériában
Igazi telt ház ünnepelte városunk leányait, asszonyait ezen az estén.

Az operetteket, a nótákat és a múlt század harmincas éveinek dalait kedvelő ünnepeltek igazán nem panaszkodhattak: Huszka, Lehár, Jacobi, Eisemann Mihály műveit adták elő rangos és ma még kevésbé ismert énekesek.

A hattagú társulat vezetője, Ötvös Csilla neve igazán jól cseng a hetvenes évektől a mai napig az operalátogatók körében. Nevéhez fűződik pl. Rosina szerepe Rossini Sevillai borbélyában (akkori partnere Melis György volt), de még ma is játszik ugyanebben a darabban. Azóta fő tevékenysége az ifjú énekesnemzedék tanítása, nevelése. A művésznő, pályatársa Kálmánffy Ferenc (a Honvéd Együttes szólóénekeseként sok elismerést kapott) és tanítványai ezen az estén a könnyű múzsának hódoltak.

Az operett hosszú hanyatlás után reneszánszát éli; nagyon sok fiatal rajongója is van. Sokan kérdezik: mi lehet ennek az oka? A könnyű, „fülbemászó”, az „inasgyerekek által másnap fütyülhető” dallamok? A szép emberek és ruhák? Az álomvilág? Hogy – kiszakadva a napi gondokból – három órára mindenkiből válhat primadonna, bonviván, szubrett vagy táncoskomikus? Nem tudjuk, de talán kár is ezt elemezni…

A műsor összeállítóját dicséri, hogy az operett- és dalslágerek között felcsillant néhány énekszám, melyben énektudásukból többet is megmutathattak a szereplők. Ide sorolnám a fiatal Luczay Gabriellát, aki Markesi Ave Maria-ját és Mozart Figaro házasságából Cherubino áriáját adta elő – remekül. A külföldi felsőfokú operaénekesi tanulmányokra készülő lány hangját neves hazai énekes (Polgár László) is kiemelkedőnek tartja, s további tanulmányokra bíztatja. Úgyszintén szót érdemel Ignácz Kata, akinek hangja és arcjátéka most igazi sanzonénekesi erényeket villantott fel (Kodály dalainak előadásaival is szép sikereket arat). A sokat dicsért-szidott Karády-dalt, a Valahol Oroszországban-t így is elő lehet adni…

A műsor előtt három Vas megyei, Székesfehérváron élő, s immár nyugdíjas amatőr festőt jelentett be Czeglédi Gizella. A kiállítók aktív életük során műszaki, illetve műszaki tanári tevékenységet folytattak.

Egyikük festészete sem irányzatteremtő (nem is kérkednek ezzel), de természetszeretetük, annak ezernyi rezdülését finoman meglátó-láttató képeik megtekintésre érdemesek. Hármuk munkái közül dr. Surányi István balatoni tájképei a legérettebbek, legegyénibbek.

Pócsi János

Marat... és a művészet halála

Eltűnt a Művészetek Házában rendezett kiállításról Veres Andor festőművész egyik művének (Marat halála) tartozéka: egy kis kádacska (gyermekjáték). A kiállított tárgyat minden bizonnyal egy „művészetkedvelő” bálozó vitte el a farsangtemetés után. Véleményünk: Farsangi tréfának elég sovány, bunkóságnak elég vaskos... (a Szerk.)

Guinea varázsos ritmusai

Március 9-én délután a zeneiskola koncerttermében rendhagyó zeneóra keretében lépett fel a világhírű afrikai dobos, Alpha Oulare. A Guineában született zenész hazájában az egyik legismertebb dobos, aki elérte a „mester” fokot. Magával hozott nagy testű, mély hangú djembe (dzsembe) nevű dobján bemutatta a legfontosabb ritmusokat, amelyek egy-egy ünnephez – például a fiúk körülmetélésének ünnepéhez – kötődnek.

Néhány kisfilm segítségével bepillantást nyerhettünk hazájának életébe, mindennapjaiba, megtudhattuk, hogy milyen óriási szerepe van Guineában a zenének, a dalnak, a táncnak. Ebben a szegény országban, ahol a gyerekek 90 %-a nem jár iskolába, az ismeretek nagy részét a közös éneklések, zenélések, együttlétek, ünnepek során tanulják meg. Írásbeliség szinte alig van, viszont nagyon fejlett a szóbeli kultúra: mindent dalban, versben mondanak el. Az énekesek európai mércével mérve hihetetlenül sok szöveget tudnak, amit egy-egy többnapos ünnepen adnak elő.

A legfontosabb hangszer a dob. A zenészek egymásnak adják tovább a ritmusokat. Nagyon nagy becsben tartják azokat, akik hangszeres tudásban eljutnak a legmagasabb szintre, őket „mesternek” szólítják. Az egészen kicsi gyerekek is már tanulnak dobolni. Egy guineai lényegében egész életét átdobolja, átzenéli, áttáncolja. A közös zenélések, éneklések, táncok, szertartások nem csak ismereteket adnak át, s nem csak szórakozást jelentenek a guineai emberek számára, hanem az összetartozás érzését is erősítik.

– A zene az én szülőhazámban a kultúrát, az ismereteket, az egymás iránti tiszteletet, az emberséget, a közösség erejét fejezi ki – mondta (francia-magyar tolmács segítségével) a világhírű dobos, dobmester, doboktató, aki jelenleg egy felkérésnek eleget téve – a világ kultúráira talán legnyitottabb európai fővárosban – Berlinben él. De gyakran vállal másutt is fellépést. Saját együttesével járva a világot, nemcsak szórakoztatják a közönséget, hanem az afrikai kultúra értékeivel, szépségeivel is megismertetik őket.

A rendhagyó zeneórán Alpha Oulare az európai zenéről is elejtett egy megjegyzést: „Egy baja van az európai zenének: gyönyörű, csak túl bürokratikus…”

Alpha Oulare nemcsak káprázatos dobtudásával, hanem közvetlen, megnyerő személyiségével is elbűvölte főként zeneiskolásokból álló közönségét. Még azt is megengedte, hogy néhány kíváncsiskodó gyerek megtapogathassa vastag fürtű, hollófekete haját.

Ezen a délutánon, ha csak egy órácskára is kitágult a nagyterem: a mély zengésű dobból varázs és erő áradt. Talán egy olyan ősi korból, az emberiség bölcsőjéből, amikor még nem volt egyén és karrier, birtok és haszon, önzés és gyűlölet, hanem csak MI voltunk, így együtt, közösen a tűz melege mellett – miközben szóltak a dobok, szólt az ének és folyt a tánc. A boldogságig, az önkívületig.

F. A.

A djembe Nyugat-Afrika, azon belül is a mande népek tradicionális ütőhangszere, ám mára már egész Nyugat-Afrikában megtalálhatjuk. Tetejére általában erős kecske-, vagy borjúbőrt feszítenek. Közepét megütve egy erős basszust hallhatunk, ám a szélein különféle kéztechnikákkal a legmagasabb hangokat is kicsalhatja az, aki gyakorlott djembedobos, a mester, akit úgy hívnak Djembefola.

(Forrás: Wikipedia)

Bolero Showtime Band

A Bolero Showtime Band 1995-ben alakult. Az első években Vörösváron és a környéken zenéltek, ismertségüket a Halastó Campingben havi rendszerességgel tartott fellépéseiknek köszönhették. 2001. után nyitottak egyéb rendezvények felé országszerte. 2006-ban volt az igazi áttörés, amikor is az országos hírű „Borfalu” rendezvénysorozat szervezői felkérték őket a közreműködésre. Keszthelyi László zenekarvezetőt kérdeztük arról, hogyan megy mostanság a zenekar szekere, s hol lépnek fel legközelebb.

– Elég sokat játszotok Budapesten a Wigwam nevű szórakozóhelyen. Kijelenthetjük, hogy van már egyfajta törzsközönségetek?

– Igen. Szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mert 2006-ban volt egy meghallgatás 8 zenekar részvételével és a közönségszavazatok alapján minket választottak ki, hogy minden második csütörtökön szórakoztassuk a Wigwamba járó vendégeket. Lassan 3 éve játszunk itt, és azt kell mondanom, hogy megtaláltuk számításainkat. A vezetőséggel szinte baráti kapcsolat alakult ki, a közönség soraiból pedig rendszeresen érkeznek a visszajelzések, hogy meg vannak elégedve velünk, így mára egy 200 fős fix közönség jár a bulijainkra minden alkalommal.

– Milyen előadóktól játszotok?

– Magyar előadók közül repertoáron vannak Charlie, az LGT, Omega, Illés, Demjén, Fenyő Miki, Máté Péter, a Bikini és a Bon-bon zenekar számai, a külföldiek közül pedig Fats Domino, Elvis Presley, Brian Setzer, Little Richard, a Beatles zenekar, és újabban Elton John, Tom Jones és James Brown számait emelném ki. Összességében az mondható el, hogy folyamatos megújulás kell hogy jellemezzen bennünket, hiszen a kéthetenkénti wigwamos bulik is diktálják a tempót nekünk, hogy bővítsük a repertoárt.

– Milyen a hangulat a zenekarban?

– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy egy zenekar akkor működik jól, ha a tagok jó barátok, zeneileg is megértik egymást, és természetesen vannak fellépések, hogy megérje a sok felkészülés és próba. Úgy vélem a Bolero Showtime Bandre mindhárom igaz. Egyébként meg konkrétabban: az „ott alvós” bulik a legjobbak, mert ilyenkor koncert után nem indul mindenki rögtön a saját dolgára, hanem együtt maradunk bulizni.

– Mikor láthatunk titeket legközelebb a környéken?

– Március 28-án, szombaton este játszunk a nemrég nyílt Sólyomfészekben, Piliscsabán. Ha sikeres lesz a Bolero-buli, akkor számíthatunk rá, hogy lesz folytatása talán havi rendszerességgel, ami nekünk sokat jelentene, mert újra itthon játszanánk. Ezért azt üzenem minden kedves barátunknak és a „régi” közönségünknek, hogy jöjjenek át Piliscsabára, hogy újra találkozhassunk. Akik pedig még nem ismernek bennünket, azoknak itt a jó alkalom egy kis ismerkedésre.

Kókai Márton

A zenekar honlapja:
http://bolero.pilisportal.hu

Schiller ma
– a Schiller-év kapcsán a költőre emlékezünk a PaThália Színtársulat segítségével

Az ARCUSfest Nemzetiségi Színházi Találkozó keretében március elsején a pilisvörösvári Schiller Gimnázium PaThália színtársulata fellépett a Thália Színházban. Az „Europa schillert” (Schillerkedé-seink) című negyven perces darab a költő aktualitását taglalta.

Schiller – Hogy kinek mi jut Schillerről eszébe? Sokaknak az, hogy Opelt Schillertől!

Faragó Tímeának és társulatának egészen más ötlete támadt: Mit csinálna Schiller, ha felébredne most, a 21. században? És fordítva is: Mit tudunk mi ma kezdeni Schillerrel? A patháliások színre vitték ezt a gondolatot. Schiller Coca Colával a kezében, Schiller autóval és a nagyvárosi forgatagban. Schiller, amint az új generáció íróját sikerre segíti. A történet nagyszerű, csupa ötlet és humor. S a végén a csattanó, ahogy kell. Megjelenik a 21. századi alkotó új sikerkönyve Schiller után szabadon. Tehát. Még tanulhatunk Schillertől. Ki is volt ő? Bohém, rendet és rendszert kerülő zseni, aki kicsit felforgatta 18. századi irodalmat.

Németül tudóknak és németül tanulóknak érdemes megnézni a darabot, melyet a PaThália Társulat legközelebb a pilisvörösvári Schiller Gimnázium színháztermében ad elő.

Hidas Ildikó

El Camino és Örkény

A Művészetek Háza szervezésében március 21-én este kiállítás nyílt a Zeneiskola aulájában, majd a kiállítás megnyitója után Mácsai Pál Örkény István életéről mesélt.

„Ami igaz, az rövid” – mondja Örkény István Mácsai Pál hangján. Ami hosszú, az hamis? Nem feltétlen. Mert, ahogy az El Camino-s fényképeken láthattuk, a hosszú úton mindenfélével lehet találkozni. Az igazsággal is. Ám az igazság se mindig az, aminek látszik. Mindenesetre, jobb, ha kételkedik az ember, mert „ha a kétségek megszűnnek, megálltál az utadon” – olvashattuk Wippelhauser Dóra zarándok egyik képe alatt. S én bevallom, csak olvastam.

Olvastam fülelve akkor is, amikor Mácsai Pál óvatosan belehúzott Örkény életébe. Olyan volt, mint egy jól dramatizált dupla magyaróra. Olyan tanárral, aki nemcsak Örkényt ismeri, hanem azt a 120-130 izgő-mozgó, fáradt és mégis (vagy éppen ezért) nyüzsgő nebulót is, akik mi voltunk. És a nebulók elcsitultak, lenyugodtak, lelkesek voltak, együtt nevettek és sírtak Örkénnyel. Örkény itt volt.

S mintha az aula egyik idézete kelt volna életre Örkény életében. Az önmaga bevallása szerint elkényeztetett úri gyerek megjárta a háborút és a munkaszolgálatot, a diktatúra szeszélyes rendelkezéseit, s el kellett felejtenie azt az elképzelést, hogy „az út valamiféle cél elérésének módja.”

Hidas Ildikó

Dalest a Művészetek Házában

Március 14-én folytatódott a Komolyzenei Koncertek II. sorozata. A múltkori zongoraművész-jelöltek után e péntek estén ígéretes dal- és operaénekes növendékek előadása gyönyörködtetett bennünket. Egy ifjú hölgy – Baráth Emőke – és három fiatalember – Szerdahelyi Pál, Orendt Gyula és Tóth Csaba – adta elő műsorát.

Bár valamennyien hallgatók – mestereik, Pászthy Júlia és Keönch Boldizsár is jelen voltak –, mindannyiukkal találkozhattunk már rangos operaelőadásokon, dalesteken. Rendkívül változatos és stílusban is más-más énektudást kíván a kiválasztott szerzők névsora: Purcell, Mozart, Schubert, Kodály Zoltán, Henry Duparc és Johann Strauss.

Kiváló hang- és színészi adottságaik okán valamennyi előadóra szívesen emlékszünk vissza: Baráth Emőke a nehéz Purcell és Mozart szopránáriákat is könnyedén, szép dallam- és szerepformálással adta elő. Nagyon tetszett ahogy Orendt Gyula Kodály „Kit kéne elvenni?” című dalát előadta. Hangszíne, megjelenése későbbi nagy erejű drámai baritont sejtet. Szerdahelyi Pál (szintén bariton), aki Miskolcon már végzett, Baráth Emőke és a többi Kónya-ösztöndíjas társaságában tavaly szeptemberben nagysikerű zeneakadémiai koncertet is adott. A Háry János Bordalának előadása az est egyik szép sikere volt. Tóth Csaba nagyon igényes művet választott, mikor Schubert: „Mein!” című, tenorhangra írt dalát énekelte el a hangerősség és magasság széles skáláján, s jó humorérzékét csillantotta meg Strauss: A cigánybáró Barinkay-belépő-jében.

A fiatal énekesek mind dal-, mind pedig operaénekesi tudásukat megmutatták – igényesen, szívvel-lélekkel.

Okvetlenül ki kell emelni a szintén fiatal zongorakísérő, Budai Márta játékát. Egyenrangú félként, mégis imponáló zenei alázattal segítette a fiatalok éneklését, melynek elismeréseként külön tapsot is kapott.

Az előadás után Keönch Boldizsár tanár úrral beszélgettünk. Szívesen és rendkívüli nyitottsággal szólt az énekesképzésről. Arról, hogyan alakul a fiatal művészek színészi előadókészsége a természetesen alapvető énekesi tanulmányokkal együtt. Érdekes volt nyomon követni, hogy például a jelen est előadóinál milyen sokat jelent akár az Operában, akár a dalestek pódium-előadásain való eddigi szereplés, hogyan fejlődnek, alakulnak – rengeteg munkával, gyakorlással, sok-sok lemondással a jövő Kónya Sándorai, Marton Évái…

Végezetül kissé szomorúan váltottunk szót Balasi Anikóval, e nagyon értékes, szép est háziasszonyával arról, milyen jó lenne, ha városunkból sokkal többen jönnének el az ilyen igényes, lelket felüdítő, a hétköznapokat egy-másfél órára megszínesítő találkozásokra.

Pócsi János