„Szólj, Uram, hallja a Te szolgád!”
Spányi Antal megyéspüspök szentbeszéde a felújított plébániatemplom megáldásakor
Most, amikor itt együtt vagyunk ebben a nagyon szépen felújított templomban, eltölti a szívünket az Isten iránti öröm, az Isten iránti hála. Amikor ebben a szentmisében, ennek a városnak egy szülöttjét lektorrá avathatom, eltölti az én szívemet is, a szentélyben helyet foglaló papság szívét is, és hiszem, remélem, a padokban ülő hívek szívét-lelkét is a remény. Az Isten gondoskodik az ő népéről, s ha vannak és lesznek, akik ezt a gondoskodó szót meghallják, s vállalják, hogy „Ne mást küldj, Uram, hanem itt vagyok én, küldj engem!”, akkor ennek a közösségnek is lesz jövője, ennek a közösségnek az életén is ott lesz mindig az Isten áldása. Akkor ennek a közösségnek, és a közösséget alkotó egyes személyeknek az életében is mindig lesz elegendő ok arra, hogy lelki békében és örömben teljenek el napjaik.
 |
Ennek a feltétele, hogy az ember ki tudja mondani Isten felé a maga „igen”-jét. Ha ezt az igent kimondjuk, aztán visszavonjuk, ha megpróbálunk az igenhez különböző feltételeket kapcsolni, akkor az ember, bár látszatra nagylelkűnek akar mutatkozni Isten felé, valójában amit tesz, semmit nem ér. Itt marad a földön, röghöz kötött marad, s a percemberkék reménytelen, semmirevaló életét éli.
Amikor szól valakinek az Úr: „Jöjj és kövess engem”, akkor az ott kell hagyjon mindent. Ha ez a minden halászháló és halászbárka, akkor azt, ha ez a minden család, akkor azt, ha ez a minden pénzváltó asztal és a rajta lévő vagyon, akkor azt. És akkor ez az ember Isten szolgája, Isten békéjének hordozója lesz, és megpróbáltatások között, de Isten örömével élheti az életét.
Nem ezt látjuk Péteren és Andráson, Jakabon és Jánoson, a Léviből Mátévá változó apostolon, és nem ezt mutatja nekünk Szent Pál példája? Vagy nem ezt látjuk annak a boldogságos Szűz Máriának az élettanításán keresztül, akire minden kereszténynek mindig fel kell néznie? ő az az ember, aki a legtökéletesebben, egész életére nézve minden koron annak az „igen”-nek az erejében élt, amit az angyal szavára kimondott Nazarethben, s amelytől soha el nem tért, s amely igen elkísérte őt egész életében. Ezért lett ő nemcsak Jézus anyja, hanem az egyház anyja, ezért mindnyájunk anyja is.
Fontos, hogy ezekkel az alapvető igazságokkal újra meg újra szembenézzünk, nem azért, mintha nem tudnánk, hanem csak azért, mert az ember, aki benne él ennek a világnak a szorításában, akinek naponta küzdenie kell a világ csábításaival és kísértéseivel, az nagyon ki van szolgáltatva annak, hogy a gondolkodását ennek a világnak a törvényeihez szabja. Pedig olyan szépen hirdeti nekünk a Római levél a XII. fejezetben: „…ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz.”
Egy templom akkor igazán templom, hogyha az Isten dicsőségét hirdeti. Ahol felnőttem, Budapesten, a VIII. kerületben egy katolikus templom valahogy átkerült az evangélikusokhoz. Nem építészeti remekmű volt, egy egyszerű templom, mígnem fölépült helyette egy nagy katolikus templom, és ezt átadták az evangélikusoknak. Aztán megszűnt az evangélikus gyülekezet, s a templomból üdítőital-raktár lett. Gyerekkoromban mindig csodálkoztam ezen. Ez a templom már nem hirdette Isten dicsőségét. Ez a templom már nem fölemelte a szívemet, nem megerősített, nem lelkesedést adott, hanem inkább keserűséget, szomorúságot, erőtlenséget.
A templom Isten dicsőségét kell hogy hirdesse. Ezért fontos, hogy szép legyen, ezért fontos, hogy alkalmas legyen egy közösségnek a befogadására, és a közösség minden tagjának szívét és lelkét Istenre hangolja, a közösség minden tagjában megerősítse azt a tudatot, hogy ő nem önmagában egyedül fontos, hanem mint az egyház tagja, mint egy nagy közösségnek a tagja tud ide bejönni, tud itt imádkozni, ahol jó szándékot talál, s olyan embereket, akik vele együtt keresik az Isten felé vezető utat.
Ennek a templomnak a küszöbét ezzel a lélekkel kell átlépni, ebben a templomban - és természetesen minden templomban – ezzel a lelkülettel kell imádkozni, ezzel a lelkülettel kell felelősséget vállalnunk egymásért, mert tűrhetetlen, s lehetetlen, hogy pusztán csak alkalmi keresztényekké legyünk, hogy eláruljuk hitünket és egyházunkat, hitünk és egyházunk tanítását.
Mi az Anyaszentegyház gyermekei vagyunk, ennek a törvényei, tanításai, szokásai szerint kell élnünk a magunk keresztény életét. Ez nem beszorítás, hanem ez a legnagyobb gazdagság
A hívő embernek ezzel az egyházias lelkülettel kell a maga életét élnie, a családban, a munkahelyen, a szórakozás közben is, mindenhol. És mindenkinek ezt az életet saját életállapotának megfelelő módon kell megélnie. Máshogy éli meg természetesen a püspök, a pap, máshogy éli meg a világban élő keresztény, máshogy éli meg a családos ember, és máshogy éli meg a magányosan élő. Mindenkinek saját útja van, s ezen az úton kell járni. S amikor valaki más utakat akar kitaposni, akkor nagyon meg kell vizsgálnia magát a szentlélek fényében, és az egyház ítéletének kell alávetnie magát, hogy az az út igazán új út-e, vezet-e valahová, vagy vezet a pusztulásba, vezet az elszegényedésbe, vezet a szétszakadásba, vezet emberek egymással szembe fordításába, s milyen gyümölcsöket remélhetünk ott, ahová tartunk?
A keresztény embernek jelnek kell lenni! Mint a templom tornyán a kereszt-jel, a keresztény ember is legyen jel, és hirdesse Krisztus szeretetét, azt az erőt és békét, amit Krisztustól kapunk, amelyet nem őrizhetünk magunkban, amit örömmel meg kell osztanunk, mindenkinek adnunk kell, hogy mindenkit összegyűjtsünk, mindenkit befogadjon ez a templom, és mindenki Krisztus egyháza lelki gazdagságának részese lehessen. S kell hogy a magunk életét adjuk oda egészen Istennek. Hogy keressük, kutassuk, mi az Isten szándéka, mit vár tőlünk Isten. És Isten megmondja, mindig megmondja. De hogy meghalljuk az ő szavát, az embernek önmaga lelkében csöndet kell teremtenie. Kell találnunk egy kis időt nap-nap után, amikor nem a világ dolgairól tájékozódunk, nem a többi ember életét akarjuk vizsgálni, nem mással akarunk foglalkozni, hanem csöndben akarunk maradni. Hogy kimondhassuk a szót: „Szólj, Uram, hallja a Te szolgád!”
S ahogy elcsöndesedünk, megszólal Isten hangja a lelkiismeretünkben, s tudtunkra adja, mit kell tenni, hogyan kell tenni, mit rontottunk el, amit helyre hozhatunk egy szentgyónásban, egy bűnbánatban, egy emberi gesztussal, s mi az, amit jól teszünk, s mi az, amit holnap kell majd tennünk. S azt is megmondja, hogy hogyan. Így válik az emberi élet Istennek adott életté. Ez az odaadott és vissza nem vett, odaadott és feltételekhez nem kötött élet, amely a kinyilatkoztatáshoz és az egyházi hagyományhoz szabja magát, ez az élet rejt magában lelki békét, tanúságtevő erőt, ez az élet építi Isten országát.
Kívánom, hogy ez a megújult, megszépült templom így hirdesse Isten dicsőségét, így hirdesse mindnyájunk élete az Isten dicsőségét... Amen.
(Rövidített, szerkesztett szöveg)
Spányi Antal megyéspüspök megáldotta a felújított plébániatemplomot
Október 24-én szombaton a 10 órai szentmisén Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök megáldotta a belső terében megújított plébániatemplomot
A Püspök atya a vörösvári és a környező egyházközségek papjai kíséretében vonult be a gyönyörűen megújult templomba, ahol elsőként Botzheim Tibor, az egyházi képviselő-testület elnöke köszöntötte őt, arra kérve őt, hogy áldja meg a templomot és az ünnepi misére összegyűlt híveket.
A Püspök atyát ezután Balla Sándor plébános köszöntötte.
A szentélyben helyet foglaltak az egyházközség korábbi papjai is: Boros Zoltán atya, Kristofory Valter atya és Weisenfeld Zoltán atya.
A Püspök atya a szertartás részeként körbejárt a templomban, megáldva és szenteltvízzel meghintve annak részeit és a padokban ülő híveket.
 |
 |
 |
 |
 |
|
A Püspök atya szentbeszédében többek között arról beszélt, hogy a templom Isten dicsőségét kell hogy hirdesse. Ezért fontos, hogy szép legyen, és hogy alkalmas legyen egy közösségnek a befogadására.
(A beszédet lásd a 16. oldalon. – a Szerk.)
A Püspök atya látogatásának nemcsak a templom megáldása volt egyedüli célja, hanem Lukács Gábor papnövendék lektorrá avatása is.
(A lektorok feladata a közösségben az Ige szolgálata. Lektor olvassa fel a szentmisén az Ó- és Újszövetségi olvasmányokat.)
Beszédének végén a Püspök atya a felavatandó lektorhoz fordult, személyesen hozzá intézve szavait: „Kedves Gábor, a te életed is, most és egészen halálodig Isten és az egyház szolgálatában örömben telve hirdesse Isten dicsőségét, szolgálatoddal ezt építsd, hogy életed mindig Isten áldását hordozhassa.”
A szentmise után a Püspök atyát, a tisztelendő atyákat és a híveket az egyházközség jelképesen egy szerény agapéval vendégelte meg.
Szöveg és fotók: F. A.
(A mise után interjút készítettünk Spányi Antal püspök úrral. Az interjút karácsonyi számunkban olvashatják. – a Szerk.)
Botzheim Tibor, a Római Katolikus Egyházközség Képviselő-testületének elnöke e szavakkal köszöntötte a Püspök atyát:
Főtisztelendő Püspök atya!
Szeretettel köszöntöm a pilisvörösvári egyházközség nevében. Nagy öröm ez a nap, amikor hálát adhatunk Istennek, hogy templomunk belseje megújulhatott és az előkerült fényképek alapján visszanyerte az 50-es évekbeli neobarokk formáját. Közösségünk ismét megmutatta, hogy összefogással és a Jóisten segítségével ilyen nagy célt is meg lehet valósítani. Bő egy év alatt a templom teljes kifestésén túl felújítottuk az elektromos hálózatot, a templom új világítást kapott, korszerűsítettük a szellőzést, a fűtést, és a hangosítást. Elkészült a mennyezet szigetelése, kiépült a riasztórendszer és megújultak a padok is. Köszönet érte az egyházmegyének, hogy a plébánosváltás ellenére hozzájárult az előkészített munkák megvalósításához.
Voltak sokan, akik pénzadománnyal, mások munkájukkal, szakértelmükkel vagy imáikkal járultak hozzá a munkák sikeres befejezéséhez. A Jóisten bőségesen fizesse meg nekik.
Kérem Püspök atyát, áldja meg a megújult, kőből épült templomunkat, és minket híveket is, hogy lelkünk temploma is megújulhasson. Kérjük a Jóistent, hogy a hívek sokasága töltse meg templomunkat, és különösen a papság évében imáik ébresszenek papi hivatásokat.