Atlétika
Egy új sportág
Mármint nálunk, hiszen legjobb tudomásom szerint városunkban eddig még nem vert gyökeret ez a sportág. Most azonban fordulat következhet be, mert Fetter György, atléta szakedző, elkezdte maga köré gyűjteni a fiatalokat.
– Több szülő is megkeresett, hogy indítsam el a városban az atlétikát, mert úgy érzik, szükség van rá – mondja szöuli olimpikonunk. – Beszéltem Pándi Gáborral, a Vörösvári Szabadidő Sport Egyesület elnökével is, aki felkarolta a kezdeményezést. Így belevágtam, és a Templom Téri Általános Iskola támogatásával idén ősszel elkezdtem a munkát. Remélem, sikerül az atlétika helyét is megtalálni a vörösvári sportéletben. Az atlétika alapsportág, atlétikus képességekre minden sportágban szükség van.
– Hány éves kortól érdemes atletizálni?
– Tíz évesnél fiatalabb gyermekekkel még nem lehet komoly atlétikai munkát végezni. E-fölött azonban már igen, hiszen a gyermekek váz- és izomrendszere ekkor már alkalmas a képzésre. A már meglévő csoporttal egyelőre az alapok lerakása folyik.
– Ez mit jelent pontosan?
– Erőnléti jellegű és technikai futóedzéseket, kislabdahajítást, általános ügyesség- és képességfejlesztő gyakorlatokat végzünk, magas- és távolugrást gyakorolunk – egyelőre főként ezekből áll a program. Heti két foglalkozást tartok. A rossz idő beálltáig heti egy alkalommal szabadtéren is edzettünk, novembertől azonban a Templom Téri Általános Iskolában dolgozunk. Az edzések hétfőn 17.00-18.00-ig, és csütörtökön 18.00-19.00-ig tartanak. És az egész mindössze havi 1500 Ft-ba kerül – azt hiszem, ez rendkívül kedvezményes ár!
– Mit tervezel tavasztól?
– Ha beköszönt a jó idő, újra kimennénk a sportpályára is, ahol szeretnénk egy távolugrógödröt és egy hozzá tartozó futópályát kialakítani. Örülnék, ha a Vörös-vári Szabadidő Sport Egyesület keretein belül tavaszra már kialakulna egy jó kis atléta csapat. A sportág népszerűsítése érdekében létrehoztunk egy honlapot, címe: www.atleta.mlap.hu, ahol nemcsak az edzésekre lehet jelentkezni, hanem az atlétikával kapcsolatos friss hírek is olvashatók.
– Látsz arra esélyt, hogy az atlétika megjelenésével tovább erősödhet a sport szerepe a családok életében?
– Reménykedem! Az iskolákban napi 6-8 órán keresztül elsősorban a gyermekek szellemi nevelése zajlik, ehhez járul még az otthoni tanulás, és a különböző egyéb szellemi foglalkozások rendszere. A fiatalok egészséges fejlődéséhez azonban testedzésre is szükség van! Ebben az atlétika is sokat segíthet, hiszen nagyon sokoldalú képzést nyújt.
Várhegyi Ferenc
Terepfutás
Az ultrafutó
Kimmel Pétert sokan ismerik Vörös-várott, a 31 éves postással a hétköznapokon gyakran találkoznak az emberek. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy hétvégeken egy különleges szenvedélynek, az ultra terepfutásnak hódol.
 |
– 1994-ben kezdtem el teljesítménytúrázni a barátaimmal – avat be Péter a kezdetekbe. – A terézvárosi Kereskedelmi Szakmunkásképző Intézetbe jártam, ahol a matematikatanárom, Alpár András kijelentette, ha valaki teljesít egy 50 km-es túrát, kap egy ötöst, ha ötöt csinál végig, nem buktatja meg. Nekem ugyan nem volt erre szükségem, de próbaképpen részt vettem egy budai 50 km-es túrán. Végigmentem, de utána egy hétig járni is alig tudtam.
– Akkor miért folytattad?
– Mert megszerettem. Az első néhány túrán elég sokat szenvedtem, mégis egyre inkább ráébredtem, hogy a túrázás remek dolog. Ma már bármikor végig megyek egy túrán – legyen az bármilyen hosszú. Sőt, ma már nemcsak résztvevője, hanem szervezője is vagyok a különböző túráknak, versenyeknek.
– Ne szaladjunk ennyire előre, térjünk még vissza a tanulmányaidhoz. Úgy tűnik, hogy az egykori tanárod óriási hatással volt rád.
– A jelenlegi életem fő vonulatát tőle kaptam meg. Meghalt a felesége, egyedül maradt négy gyerekkel, és ekkor a túrázás adott neki erőt a nehézségek elviseléséhez. Ez óriási hatással volt rám. Ma, közel a hetvenhez, még mindig a hegyeket járja, 100 km-es túrákon vesz részt. S ha kérem, a saját rendezvényeinken segít. Nagyon tisztelem őt.
 |
– Nem csodálom… De maradjunk nálad. Mihez kezdtél az iskola után?
– Hentesnek tanultam, egy évig dolgoztam is szakmámban Vörösvárott. Aztán leérettségiztem, és végül elkerültem a Postához, ahol a mai napig is dolgozom. Szeretem ezt a munkát, mert mellette van időm a természetjárásra. Számomra nagy élményt jelent a természetben járni-futni, ilyenkor csodálom a természet szépségeit és elrugaszkodom a hétköznapi ügyes-bajos dolgoktól.
– Mit szeretsz a természetben a legjobban?
– A magas hegyeket, amelyek egészen más dimenziót jelentenek, mint a mi kisebb hegyeink. De bárhol jól érzem magam, ahol például föl lehet fedezni a felszíni formák kialakulásának nyomait, vagy a természet egyéb csodáit. Sajnos, ma már egyre többször találkozom az emberi butaság nyomaival is, de ez már egy másik téma.
– Egyetértek. Hogyan mélyedtél bele egyre jobban a túrázásba?
– 1997-ben beléptem a Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesületbe. Ekkor már versenyszerűen túráztam, a Magyar Sportturisztikai Szövetség bajnokságában vettem részt. Egyéni és csapatversenyben is indultam. 1999-ben csapatban harmadikok lettünk, egy évre rá elsők, de olyan visszásságokat tapasztaltunk, hogy azt mondtuk, inkább töröljék az eredményeinket. Megfogadtuk, csak akkor térünk ide vissza, ha három évig minden rendben megy a szövetségben. Eltelt 9 év, és még mindig kívülállók vagyunk.
– Ennek ellenére megtaláltad a helyed. A túrázást értem, de miért kezdted el mellette az ultrafutást is?
– Először csak a saját kedvünkre futottunk egy barátommal. Egyre jobban belejöttem, és elkezdett vonzani a dolog. Már 1998-ban végigkocogtunk egy 100 km-es túrát, amelynek a szintideje 24 óra volt. Én 14 óra 38 perc alatt teljesítettem a távot. Másnap még elindultam egy aszfaltos futóversenyen is.
– Te aztán nem tréfálsz! Pedig, ahogy elnézlek, erős a testalkatod, nem rólad mintáznák meg a klasszikus hosszútávfutó alakját.
– Sosem voltam vékony, de a hegyeket mégis bírom. Ha jól összeszámolom, az itthoni versenyek mellett már 10 országban vettem részt, 10-130 km-es túrákon.
– Magyarországon melyik volt a legnehezebb versenyed?
– Már hétszer teljesítettem a mátrabérci viadalt, amelynek a szintkülönbsége 3100 méter.
– S külföldön?
– Idén augusztusban részt vettem a világ egyik legnehezebb alpesi versenyén, a franciaországi Ultra-Trail Du Mont Blanc (UTMB) viadalon. A rajt az 1220 méter magasan fekvő Courmeayourban, a cél Chamonixban volt. Ez volt életem eddigi legnagyobb élménye. A nehézségekre jellemző, hogy tavaly az 1800 induló helyre 6000-en jelentkeztek. Idén is rengetegen szerettek volna elindulni az UTMB-n, a Mont Blanc-kerülő versenyen. A rendezők csak megfelelő viadalokon minősült versenyzők nevezését fogadták el, köztük az enyémet is. Én nem a leghosszabb, 166, hanem a 98 km-es, 5600 méter szintkülönbségű távon indultam el – kezdésként nem is mertem volna többet bevállalni. A szintidő 26 óra volt. Mindenki kapott a csuklójára egy leszedhetetlen chipet, a rajtszámot is ellátták eggyel, és ellenőrizték, hogy a hátizsákban bent vannak-e a kötelező felszerelések (személyi iratok, 1 literes palack, síp, izofólia, szél- és vízálló kabát, 2 lámpa tartalék elemmel stb.)
Végül 1866-an indultunk a versenyen, a rajtnál és az utak mentén több ezer néző biztatott bennünket – fantasztikus volt a hangulat. A második ellenőrző pont 2584 méter magasan volt, ide több mint 3 óra futás-gyaloglás után értem el. Az egyik legnehezebb rész a Ferret-hágóig (2537 m) vezető útvonal volt, mire ideértem, már közel hét és fél órája voltam úton. A hegytetőn oxigénsátrak vártak ránk. Szürkületkor már Svájcban jártunk – az emberek mindenütt nagyon segítőkészek voltak.
12 óra elteltével már közel 55 km-t tettem meg. A folytatásban a felcsapódó kövek szétverték a sarkamat, de a vérzés ellenére mentem tovább. A pihenőhelyeken étellel-itallal vártak minket, valóban elég volt csak tartalék élelmiszert magunkkal vinni. 20 és fél óra után 80 km-nél jártam, ekkor tudatosult bennem, hogy nagyon kell sietnem, ha időben be akarok érni. 23 óra elteltével 87 km-t tettem meg, de még mindig aggódtam a szintidő miatt. Ekkor már rettenetesen fáradt voltam, és a verseny előtt összeszedett megfázásomat is egyre jobban éreztem.
Chamonix felé haladva már többször sírtam, de nem a fájdalom, hanem a rám törő érzelmek miatt. Fantasztikus érzés volt, hogy végül sikerült szintidőn belül, 25 óra 13 perc 56 mp alatt teljesítenem a versenyt. Nagyon boldog voltam. Sokat köszönhetek a segítőmnek is, nélküle lehet, hogy kudarcot vallottam volna.
– Gratulálok a sikerhez! Mik a további terveid?
– Folytatom a túrázást-futást, és versenyszervezést, és szeretnék még erre a versenyre is visszatérni.
– Milyen távon?
– Hát… Megfordult már a fejemben a 166 km-es táv is… de az nagyon-nagyon nehéz. Még nem tudom…