Gerstettenben a Német Egység ünnepén

Hivatalos meghívás érkezett ismét testvérvárosunkból, Gerstettenből. A „német egység” ünnepe volt az alkalom erre a rövid vizitre, amely esemény 2009. október 2-4. között zajlott le. Nem állhattunk ellen ennek a meghívásnak, hiszen ebben, ha nem is a főszereplők, de az akkori események egyik legfontosabb szereplői voltunk. Ezt az egységesülést ugyanis a nálunk lezajlott határnyitás, szögesdrót-bontás segítette elő.

A polgármester úr meg is írta rendre a beszédét, amit az ünnepségen el akart mondani, de az itthoni események váratlanul közbeszóltak, mert ez az időpont egybeesett Szaxon József alpolgármester úr lemondásával, ami igen sok terhet zúdított hirtelen polgármesterünk nyakába.

Elmaradt hát városunk legmagasabb szintű képviselete, de udvariatlanság lett volna nem megjelenni ezen az ünnepen, hiszen kicsit mi is ünnepeltek voltunk.

Szerényebb létszámú és összetételű küldöttség ment tehát erre az ünnepre: jómagam vezettem a delegációt, tagjai voltak pedig: Kimmelné Sziva Mária, Berchy József, Szöllősy János képviselők, valamint Kimmel József is, aki tolmácsként segítette kicsiny küldöttségünket.

A szombat délelőtt volt az ünneplés ideje. A Bahnhotel dísztermében zajlott az ünnepség.

A gerstetteni zeneiskola vonószenekara által játszott zenei részletek között – amelyek Händel: Tűzijáték-szvitjéből származtak – hangzottak el a beszédek.

Először Roland Polaschek, a gerstetteni polgármester mondta el a beszédét. A német himnusz után Bernard Auby, Cébazat polgármestere (ez a város Gerstetten francia partnervárosa) méltatta a húsz éve történteket.

Ezt követően Kimmelné Sziva Mária olvasta fel a polgármesterünk beszédét. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a szűzbeszéde a később alpolgármesterré választott képviselőtársunknak.

Az Európa himnusz következett, majd a testvérvárosi szerződések megerősítése után véget ért az ünnepség.

Délután először megnéztük a Heldenfingen határában lévő, jura kori korallmészkő zátonyt, amely a 150 millió évvel ezelőtti tengerpart vonalát jelzi. Itt már vártak ránk a stráfkocsik, erős lovakkal, és indultunk a környéket bekalandozó kocsikázásra.

Utunk mellett megfigyelhettük a vitorlázó repülőtérről felszálló gépeket, amelyek csillogtak a kora őszi verőfényben. Késő délután egy korábban jégveremnek használt mély pincét tekintettünk meg, amely mellett uzsonnáztunk: a kocsisok zsíros kenyeret és helyi almabort kínáltak.

Az út során felmentünk a gerstetteni víztoronyba is, ahonnan elragadó kilátás nyílik erre – a szó igazi, földrajzi értelmében vett – kultúr-tájra.

Korábbi hallgató koromban láttam ilyet, idealtipikus ábrákon a nagy geográfusok, mint Christaller, vagy Mumford könyveiben.

Minden tökéletes harmóniában simul itt össze: rétek és szántók, kaszálók és erdőfoltok, valamint a közöttük megbúvó falucskák, amelyeket kígyózó, tökéletes minőségű utak kötnek össze egymással. Persze a tájban olyan elemek is vannak, amelyeket Christaller még nem láthatott: például a mindenfelé látható szélerőművek, a házak tetején lévő napelemek, illetve a távoli atomerőmű hűtőtornya. Üdítő látvány ez a hazai össze-vissza, fusiba fabrikált táj után, amely épp a hosszú távú területtervezés által biztosított elképzelés hiányáról kiált.

Ha leszállunk erről a kilátópontról, akkor meg éppenséggel lent a földön ez a rendezettség renddé alakul át: a szépen karbantartott porták között nincs egyetlen gramm szemét sem. A település határában lévő elhasznált bútor-kocsialkatrész designok pedig elképzelhetetlenek itt.

Vasárnap a hazaindulás előtt, nemzetközi motocrossversenyen vehettünk részt.

Nézhettük, amint szálltak a gépek az ugratókon, verték a port, az oldalkocsis motorok meg éppenséggel kitakarták a napot is zajos szárnyalásukban. Mindezt az étterem teraszáról szemlélhettük, ahol a záró ebéd is esett.

Ennek végeztével gyors búcsú, amikor is mi hazaindultunk a Pilis felé, a francia vendégek pedig az ő – hasonlóan szépséges pátriájuk – Auvergne felé.

Dr. Kutas Gyula
képviselő