Magyar–madjar rokonság
Bíró András Zsolt humánbiológus, antropológus őstörténeti előadása
Vörösváron, a Szív Útja Szakrális és Gyógyító Központban
A madjar törzs Kazakisztán északnyugati részén, a hatalmas kiterjedésű, szélsőséges éghajlatú Torgaj-vidéken él, ahol puszták és mocsarak váltogatják egymást. A törzs tagjai 4-5 településen elszórva laknak, mintegy kétezren lehetnek a törzsi területen. A törzsi emlékezet szerint kb. 350-370 évvel ezelőtt valahonnan délről érkeztek ide. Ez a vidék még a volt Szovjetunión belül is egy nagyon elzárt, tiltott területnek számított. Így aztán nem csoda, hogy a hatvanas évekig a magyar tudományos élet egyáltalán nem tudott az itt élő törzsről. Az első magyarként Tóth Tibor jutott el erre a területre, akit Seitbek Nur-hanov kazak nyelvész kísért el. Mielőtt érdemleges eredményeket ért volna el, kitiltották a területről. Feltételezte, hogy esetleg fennállhat valamiféle rokonság a madjar törzs és a Kárpát-medencei magyarok között.
 |
Egy torgaji madjar család körében Kizbel településen Az első sorban jobbról a második Bíró András Zsolt. (A fotó forrása: www.kurultaj.hu) |
E kérdés eldöntésére 2006 őszén Bíró András Zsolt humánbiológus, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatója a Kazah Központi Állami Múzeummal együttműködve egyhónapos expedíciót szervezett a Torgaj-vidékre. Az expedíció során több ezer kilométert utaztak a sztyeppén, hogy felkeressék az ott élő madjarok minden lakott települését, és a lehető legtöbb DNS-mintát vehessék tőlük.
Bíró András Zsolt vörösvári előadásában ennek az expedíciónak az eredményeiről számolt be a sajnos kevés számú, alig tucatnyi érdeklődőnek. (Pedig a téma akár egy tornacsarnoknyi közönséget is megérdemelt volna, hiszen amit az előadó elmondott, az akár alapjaiban is megrendítheti a magyarság őstörténetéről kialakult korábbi elképzeléseket.)
Bíró elöljáróban elmondta, nem volt semmilyen előre kidolgozott elméletük a madjar törzzsel kapcsolatban – az expedíció célja pusztán az volt, hogy megvizsgálja a legújabb tudományos módszerek segítségével, hogy genetikailag van-e bármilyen hasonlóság a kazakisztáni madjarok és a magyarok között, és hogy a „madjar” név nem pusztán véletlen előfordulás-e az egyébként kazakul beszélő, muszlim vallású, törzs esetében.
 |
(Sok tudományos – vagy inkább tudománytalan – kutató jut zsákutcába amiatt, hogy egy elképzelést erőltet mindenáron, és az azzal egybevágó adatokat, tényeket, bizonyítékokat fűzi fel egy fonalra, a többi – esetleg homlokegyenest ellentmondó – adatot pedig mellőzi. Sok a laikus, dilettáns, nem szakmabeli, önjelölt őstörténész, régész, nyelvész, aki kevés munkával nagy szenzációkra hajt, és a tények helyett inkább a vágyait, érzelmeit helyezi előtérbe. A valódi tudós aprólékos, fáradságos munkával, az adatokat többször is ellenőrizve jut lépésről lépésre előre.)
Bíró Andás Zsoltot és tudóstársait rendkívül szívélyesen fogadták a madjar törzs tagjai a Torgaj-vidéken. A tudósok 16 településen jártak, antropológiai vizsgálatokat végeztek, 106 férfi DNS-mintáját gyűjtöttek be (száj-nyálkahártya-kaparékból). Az expedíció sikerrel járt.
A gyűjtött minták laboratóriumi vizsgálatát és az elemzését a Budapesti Orvosszakértői Intézet DNS-laboratóriumában végezték el. A vizsgálatok alapja az Y-kromoszóma volt. Ez a „konzervatív” kromoszóma apai ágon öröklődik, nincs átkereszteződés benne, így apáról fiúra szinte változatlan marad. Ugyanakkor az Y-kromoszómán található mutációs pontok összehasonlításával lehet genetikai kapcsolatot találni bizonyos népcsoportok között.
 |
Bíró András Zsolt a sagai madjar
temető egyik sírjánál |
A vizsgálatok során a Torgaj-vidékről hozott mintákat 38 más eurázsiai népességmintával (köztük a Kárpát-medencei magyarral) vetették össze. Az összehasonlító vizsgálatok (ún. SNP-analízis) meglepő, szinte hihetetlen eredményt hoztak: kiderült, hogy a tőlünk több ezer kilométerre élő torgaji madjarok Y- kromoszóma felépítése leginkább a magyarországi magyarokéhoz hasonlít. A környezetükben élő népekéhez (kazakok, üzbégek, oroszok, evenkik, mongolok, tadzsikok, türkmének, kirgizek) sokkal kevésbé. A magyarok után az oszétok, az ukránok, a bolgárok, a törökök, a számik (lappok) és az ujgurok „apai vonalai” mutatták a legtöbb hasonlóságot a Torgaj-vidéki madjar népesség mintáival.
Bíró András Zsolt nem akart hinni a szemének, amikor az eredmény megszületett. Vérbeli tudós lévén, ki akart zárni minden esetlegességet, hibát, ezért megismételtette a nagyon drága vizsgálatot. Ám ugyanazt az eredményt kapták.
A Torgaj-vidéki expedíció és az itthon elvégzett vizsgálatok eredménye tudományos szenzáció, amely kétségbe vonhatatlanul bizonyította a magyarországi magyarok genetikai rokonságát egy tőlünk jóval távolabb élő népcsoporttal, új távlatokat nyitva az őstörténeti kutatásoknak, a magyar őshaza keresésének.
 |
Kazakisztán térképe. A bekarikázott rész a Torgaj-vidék |
Bíró András Zsolt azonban kerülve a nagy szavakat, visszafogottabban s tudóshoz méltóan fogalmaz:
„Az STR és SNP-analízis eredmények alapján valószínűsíthető, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének az ősei és a kazakisztáni madjar populáció ősei között valamikor a múltban (mai történelmi és régészeti tudásunk szerint legalább 1300-1800 évvel ezelőtt) genetikai kapcsolat állhatott fenn. A mostani Y-kromoszóma vizsgálat ad először egyértelműen meghatározható (mérhető), összefüggést és ezáltal konkrét kapcsolódási pontot a mai Kárpát-medencei magyar lakosság és egy Urálon túli terület népessége között.”
Bíró András Zsolt fenti megállapításai egy minden elemében ellenőrizhető tudományos vizsgálat eredményein és nem feltételezéseken, fantazmagóriákon, az internetről összeollózott adatokon alapulnak. Forrásául szolgálhatnak tehát a további szorgos kutatómunkának. Van is elég tennivalója az Embertani Tár kutatójának, hiszen ez a Világ egyik legnagyobb antropológiai gyűjteménye: 35 000 csontváz várja itt a különböző régészeti korokból, hogy alapjául szolgálhassanak további vizsgálatoknak, öszszehasonlító elemzéseknek.
A nagy tetszéssel fogadott előadás után – fentiek ismeretében – többen is feltették a kérdést, vajon bizonyítható lenne-e DNS-elemzés alapján a magyarok és a hunok közti rokonság (ma már a csontokból is kivonható a DNS).
Bíró András Zsolt erre azt válaszolta, hogy sajnos a 35 000 leletből bizonyíthatóan egyik sem hun eredetű. A lelethiány oka: a hunok vezető rétege ebben ez időszakban Európában hamvasztással temetkezett. Vannak ugyan olyan sírleletek, ahol hun szertartás szerint, hun öltözetben és fegyverzettel eltemetett csontvázleletet találtak, de így csak a hunokhoz csapódott, általuk leigázott népek (pl. germánok) temetkeztek. (Mindösszesen két koponyáról feltételezhető a hun eredet.)
A Vörösvári Újság kérdésére – „Tervezi-e tudományos expedíció szervezését a Nepálban élő magharokhoz a névegyezés okán megvizsgálni az ott élő népcsoport esetleges genetikai hasonlóságát a magyarokéval?” – a kutató azt válaszolta, hogy egyelőre Közép-Ázsiában és a Kárpát-medencében szeretnék folytatni a kutatást, genetikai kapcsolódási pontokat keresve. A szorgos kutatómunka révén egyszer talán feltérképezhető lesz antropológiai, genetikai és régészeti bizonyítékokkal egyaránt alátámasztva, hogy hol lehetett a magyarok valódi őshazája és hogy hogyan jutottak el végül mai szálláshelyükre, a Kárpát-medencébe.
Fogarasy Attila
További információk:
www.kurultaj.hu
www.mno.hu/portal/417223
www.magyarokszovetsege.eoldal.hu
Nanotudomány III.
Fénnyel készült és működtetett nanoszerkezetek
Fénnyel készíthetők olyan háromdimenziós parányi szerkezetek, amelyeket fénnyel lehet működtetni. Az ismertetett módszernél olyan átlátszó műanyag folyadékot használnak, amely egy bizonyos fényerősség fölött megszilárdul (fény hatására keményedő polimerek). Ilyen anyagot használnak például fogtömésekhez is. A fényre keményedő polimerbe megfelelő erősségű lézerfényt fókuszálnak, és a fókuszban az anyag megszilárdul. Így a fókusz mozgatásával tetszőleges háromdimenziós alakzat készíthető el. A műveletet természetesen számítógép vezérli. Ezzel a módszerrel olyan összetett szerkezetek is megvalósíthatók, amelyekben az álló elemeken kívül mozgó alkatrészek is vannak. Három darab ilyen módon készült propeller ötször férne el egy hajszálon.
A mozgó alkatrészeket fény mozgatja, ugyanis a fény anyagba ütközve arra nyomást fejt ki, a fény nyomását a mindennapi életünkben (makro világ) nem tapasztaljuk, nagysága elhanyagolható. Nem nagy intenzitású lézerfényt fókuszálva parányi (sejtekre) testekre, a fény nyomása elegendő azok mozgatására is. E parányi alkatrészek megfelelő helyre viteléhez használják az úgynevezett lézercsipeszt. A működés elve az, hogy a környezeténél nagyobb törésmutatójú parányi testre olyan erők hatnak, hogy az nem tud a fókuszból elmenni. Ebben a mérettartományban a lézercsipesz valóságos csipeszként működik. Meg lehet vele fogni egy molekulát vagy egy sejtet és elvinni a kívánt helyre, hoszszabb molekulát nyújtani is lehet.
Fénnyel lehet például forgatni egy propellert. A propellert úgy készítik, hogy először a tengelyt merőlegesen üveglemezre ragasztják, ezután a hőre keményedő folyadékban nagyobb erősségű fény fókuszával propellert rajzolnak a tengely köré. A tengelyen lévő propeller szabadon foroghat, de a tengelyről nem vehető le. Ezt a technikát nanotechnika helyett nevezhetnénk mikro- vagy nanomechanikának is, illetve mikro- vagy nanogépészetnek, az alkatrészek méretétől függően.
Nincs akadálya annak, hogy az eljárással nagyobb méretű szerkezeteket készítsenek, de a nagyobb méretű eszköz elkészítése ezzel az eljárással jelenleg lassú és gazdaságtalan lenne, amit fénnyel már nem is tudnánk működtetni. A propeller forgási irányát a propeller alakja határozza meg, a forgás sebességét a fény erősségével lehet szabályozni. A forgás irányának változtatása nagyon egyszerű: a lézercsipesz fókuszát a propeller elé vagy mögé helyezik. Ilyen kísérleteket dr. Ormos Pál akadémikus vezetésével az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont Biofizikai Intézetében végeznek. (Folytatjuk!)