Bányászsorsok V.
A csapatvezetők – Vor-Hauerek
A szénbányák eredményes működése nagymértékben attól függ, hogy a főfeltárás, a széntermelés, a bányavágatok fenntartása és a felhagyott bányaüregek kezeléséhez milyen képességű és végzettségű szakembergárda áll rendelkezésre.
A pilisi szénmedence valamennyi bányaüzemére vonatkozóan állítható, hogy a rendelkezésre álló vájár szakmunkás állomány a legkritikusabb esetekben is képes volt maradéktalanul teljesíteni a rábízott feladatot.
A bányászati hierarchiának köszönhetően a csapatcsillés, segédvájár, vájár, szakvezető vájár és csapatvezető vájár fokozatok egyúttal többéves gyakorlati tapasztalatot is jelentettek, erre épült a háromharmados termelési munkarend alapját képező csapatrendszer. A csapatvezető vájár (Vor-Hauer) választotta ki a szakvezető vájárokat, a szakvezető vájárok joga volt összeállítani és kiválasztani azt a létszámot, amellyel a legjobban tudta teljesíteni a termelési feladatot.
A csapatvezető vájár vezette a saját műszakját, felelt a csapat munkájáért, tartotta a kapcsolatot a felügyelettel és vállalt feladatokat. A csapatok teljesítménybérezésben, ú.n. „szakmányban” dolgoztak, ezért volt nagy jelentősége a szervezett és a legjobb teljesítmény elérése érdekében kifejtett valamennyi összehangolt tevékenységnek.
A pilisi szénmedencében működő bányákban, majd az utolsó bányák 1969 évben történt bezárását követően a dorogi bányaüzemekben is kiemelkedő teljesítményeket értek el a pilisi bányászcsapatok.
A „főfeltáró” csapatok tárták fel a bányamezőket. Az ismeretlen kőzeteken való áthatolási munkákat gyakorlott és több éves szakmai gyakorlattal rendelkező vájárok végezték.
A kiváló főfeltáró csapatok között elsőnek kell megemlíteni a Pilisszentiván – Altáró bánya gerincét képező és a nagykovácsi szénmezők főfeltárása célját szolgáló, több ezer méter hosszúságú alagút rendszerét kihajtó Husztics Lajos által vezetett csapatot.
A nagykovácsi szénmezők minél előbbi megnyitása sok bányász munkahelyének biztosítása végett volt kiemelkedő jelentőségű, ezért a szénmedence legtapasztaltabb vájárjait válogatták ebbe a csapatba. Az országosan is kiemelkedő vágathajtási teljesítményt elért főfeltáró csapatot 1955 évben – megérdemelten – Kossuth-díjjal tüntették ki. Ebben a csapatban dolgozott – többek között Kimmel Ferenc, Kinka Márton, Peller István, Peller György, Schuck János, id. Mártai Károly és Banadics István pilis-vörösvári csapatvezető vájár.
Bányászaink között nagyon sok volt a tehetséges, kiemelkedő szervező képességű, szorgalmas, következetes, a bányásztársaiért felelősséget és áldozatot vállaló, jelentős teljesítményt produkáló vájár.
A széntermelés nagy hányadát a fejtési és szénelővájó csapatok a „szenelők” produkálták, a bányaüzemek mennyiségi tervének teljesítése elsősorban rajtuk múlott.
A bányavágatok fenntartása, javítása a „fenntartási” csapatoknak volt a feladata. Ezt a munkát általában nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező, sokszor igen bonyolult és veszélyes helyzetek, állapotok felszámolására képes, idősebb vájárok végezték.
Jelentős szerepet vállaltak a bányamunka során óhatatlanul előforduló rendkívüli állapotok (bányatűz, vízbetörés, sújtólég-robbanás stb.) felszámolására kiképzett „ bányamentő–gátas” csapatok. Fő feladatuk volt a fejtési és felhagyott bányaüregek homok-iszapos eljárással történő betömedékelése, kőzetomlás által betemetett, vagy egyéb ok miatt vészhelyzetbe került bányászok kimentése.
A bányamentő állományú vájárok és a műszaki dolgozók – a fokozott fizikai terhelések miatt – rendszeres orvosi felügyelet alatt álltak.
A vájárok mellet a földalatti és a külszíni bányalakatosok, villanyszerelők, gépkezelők áldozatos munkája is nagymértékben járult hozzá a termelési feladatok sikeres végrehajtásához. Ezekben a munkakörökben foglalkoztatott dolgozók is szervezetten, csoportokban és nagy gyakorlatú gépmesterek és művezetők felügyelete és irányítása mellett végezték a feladatukat.
A környékbeli szénbányákban foglalkoztatott dolgozok szakmai felkészültsége 1852-től – a bányanyitások időszakától – nyomon követhető. Az első bányászok német nyelvterületről, Cseh- és Morvaországból és az erdélyi szász bányavidékről érkeztek a pilisi szénmedencébe munkát vállalni. Ezek a bányászok hozták magukkal a több évszázados bányászati gyakorlati tapasztalatokat, amelyek több generáción át öröklődtek a pilisi szénmedencében.
A teljesség igénye nélkül nagy tisztelettel emlékezünk az általunk még személyesen ismert pilisvörösvári Vor-Hau-erekre, ú. m.: Lobenvein Márton, Morner János, id. Mártai Károly, Holicska János, Páli István, Herceg István, Wohl Antal, Berta Sándor, Götl István, Szatura György és még sokan mások a Lipót-, Erzsébet- és Solymár-aknákban dolgozó vájárra.
A II. világ világháborút követő generáció „csapatvezetői”: Wohl Miklós, Cihelka János, Sisa Mihály, Haluk János, Posztós János, Kleckner József, Wenczel István, Fülöp Lajos, Kimmel József, Guth Lőrinc, id. Zelenai István, Braun Márton, Halmschlager János, Kovács János, Kovács József, Brichta Gusztáv, Keppler István, Botzheim István, Huber András, Szikra György, Béres István, Hívó Márton, Weller József, Kozek Róbert és még sokan mások a pilisi, a dorogi szénbányákban, valamint a Bányászati Aknamélyítő Vállalatnál dolgozó vájárok.
A bányamunka végzése során életét vesztett 70 pilisvörösvári bányász nagy hányada csapatvezető vájár volt. A munkahelyért, a rájuk bízott emberekért, a termelésért ők feleltek és ez a feladat az élvonalba a „vájvégre”, a legveszélyesebb helyre szólította őket. Hősies helytállásukat soha nem felejtjük el.
Solymosi Márton, Rupf József, Krivinger Vilmos, Terebesi József, Oroszi Antal, Wip-pelhauser Antal, Szauter István, Draxler József, Haluk János, Hamar István, Marlok Márton, Krivinger József, Gerlai Elemér, Tagscherer Márton csapatvezető vájárnak (és a fel nem sorolt többi csapatvezető vájárnak), a még köztünk élő valamennyi bányásztársunknak, a bányaüzemek volt összes dolgozójának ezúton is további jó erőnlétet és egészséget, kívánok az 59. „Bányásznap” alkalmából. Jó szerencsét!
