Pohárcsörrenés nélkül
A Mézinger-házaspár aranylakodalma

Szeptember 5-én 50 éves házassági évfordulójukat ünnepelte Mézinger Antal és felesége. A házastársak a plébániatemplomban Boros Zoltán plébános úr előtt ismét esküt tettek egymásnak örök hűségre, majd megtartották az „aranylakodalmat”. A szeretteik körében eltöltött boldog nap örömét, és az együtt leélt 50 év emlékeit szívesen megosztották olvasónkkal is. A jubiláló házaspárt József Attila utcai otthonukban kerestem fel és köszöntöttem.

Mélykút, Vállaj, Budapest, Pilisvörösvár. A Mézinger család életének fő színhelyei. Egy becsületes, munkás élet állomásai.

A család története a Szabolcs-Szatmár megyei Vállajon és a Bács-Kiskun megyei Mélykúton kezdődött.

Vállaj falucskát a törökök kiűzése után szorgalmas német telepesek népesítették be. Itt született Mézinger Antal – földműves szülők gyermekeként. Akkoriban még természetes volt a német szó a faluban, a háború után azonban már senki sem mert svábul megszólalni. Tóni bácsi sem igen tud emiatt beszélni az ősök nyelvén. Főleg, hogy 1952-ben el is került a faluból: bentlakásos ipari tanulóként Budapestre. A géplakatos szakmát tanulta ki. Az iskola elvégzése után édesapja visszahívta őt: kellett a munkáskéz 23 hold földjük megműveléséhez. Nem sokra rá azonban itt is megalakult a TSz, azaz másképp mondva mindent elvettek a családtól: földet, lovat, szekeret. Nem maradt semmijük. Így Antal ismét a fővárosba ment munkát vállalni. Itt találkozott össze a csinos mélykúti lánnyal, Fehér Juliannával.

Mélykút egy Kiskunhalashoz közeli 9-10 000 lakosú település. Munkalehetőség azonban itt sem nagyon adódott annak idején a fiataloknak, ezért Julianna 1957-ben felutazott Budapestre szerencsét próbálni. Egy szövőgyárban kapott munkát, és mit ad Isten: Mézinger Antal unokahúgával költözött egy albérletbe.

Ide toppant be egyszer Antal, hozott valamit az unokahúgnak. Ebből a találkozásból egy életre szóló kapcsolat lett. Összeházasodni azonban csak később tudtak, mivel alighogy megismerték és megszerették egymást, Antalt két évre elvitték katonának. Végre 1959. szeptember 4-én kerülhetett sor a polgári esküvőre Budapesten. Az egyházi esküvőt azután már Pilisvörösváron tartották, ahová közben kiköltöztek. Juci néninek egyik vörösvári munkatársa ajánlott nekik egy itteni albérletet a Petőfi utcában. Az esküvői misét Labbant plébános úr tartotta. Egyszerű esküvő volt, szolid lakomával. Szegények voltak, szinte semmijük nem volt a két dolgos kezükön kívül. Az albérletbe is alig akadt bútor: Juci néni otthonról kapott néhányat.

Szerényen éltek, sokat dolgoztak, korán reggel indultak a vonathoz, sokszor csak késő délután értek haza.

1960 januárjában megszületett Éva lányuk; az albérlet már szűknek bizonyult, spórolt pénzükből vásároltak hát egy kicsi házat a József Attila utcában.

Nem bánták meg, hogy ideköltöztek, szeretnek itt élni.

– Mindegy, hogy hol lakik az ember, csak normális emberek legyenek körülötte” – mondja Tóni bácsi.

– Én nagyon szeretek itt élni. Nagyon jók voltak mindig is a szomszédaink, békében megvagyunk, segítjük egymást… Ha hazamegyünk a szülőfalunkba a rokonainkat meglátogatni, már idegenül érezzük magunkat ott. Nekünk már Vörösvár a hazánk – mondja Juci néni.

Sok munkával teltek-múltak a napok, hónapok, évek. Juci néni később egy vörösvári építőipari szövetkezetnél kapott állást, Tóni bácsi a rendes munkája mellett pedig – ahogy akkoriban mondták – maszekolt.

– Sokat dolgoztunk, de zokszó nélkül, mert volt célja a munkánknak – mondja Juci néni.

Lányukat kiiskoláztatták: tanítónő lett. 1979-ben férjhez ment Schäffer Lőrinchez. Akkor bővítették a házat, itt születtek az unokák: Viktória és Hajnalka. A fiatalok 10 év után saját házba költöztek a Puskin utcában.

Egy-két évre rá, hogy a fiatalok „kirepültek a fészekből”, szinte majdnem egy időben Tóni bácsi és Juci néni nyugdíjba ment. Azóta nyugodtabb ritmusban telnek napjaik, de mindig találnak maguknak elfoglaltságot, Juci néninek ott a háztartás, Tóni bácsi pedig büszkén mutatja nekem kertjének pirosló, nagy szemű paradicsomait, és megkóstoltatja velem saját készítésű fehér borát.

Poharazgatás közben a család történetének legújabb, ünnepi eseményéről, az 50. házassági évfordulón megtartott aranylakodalomról ejtünk szót.

– Nagyon szép volt a templomi szertartás. Még énekkar is volt – ez igazi meglepetés volt, Gyönyörűen énekeltek – meséli meghatottan Juci néni. – Nagyon sokan voltunk, jó érzés volt látni, hogy ennyien szeretnek minket. De igyekeztünk is egész életünkben mindenkihez jó lenni, senkit meg nem bántani.”

– A szertartás után az Aranyló fogadóban volt az ebéd, majd a lányomék házába mentünk. Szép ajándékokat is kaptunk – teszi hozzá Tóni bácsi.

– 50 év nagy idő. Szokták volt mondogatni: az még gombócból is sok… – gonoszkodom egy kicsit, de hát minden aranylakodalmas interjúnkban feltesszük a kérdést: „Mi a hosszú, békés házasélet titka?”

– őszintén szólva nemigen értünk mi arra rá, hogy vitatkozzunk vagy netán civakodjunk egymással. Mindketten sokat dolgoztunk, csak esténként találkoztunk, amikor megbeszéltük az aznapi dolgokat, a másnapi teendőket – mondja Juci néni. – Furcsa is volt, amikor a férjem is nyugdíjba ment: egy darabig csak kerülgettük egymást a házban, és gyakran hajba kaptunk, mert bizony – hogy mindenre volt időnk – folyton beleszóltunk egymás dolgaiba. Talán ez a félév volt a legnehezebb házasságunk eddigi 50 éve alatt. De aztán ezt is megszoktuk, s megbékéltünk a nyugdíjas élettel.

– Nincs olyan ház, ahol ne lenne pohárcsörrenés – mondja bölcsen-szépen Tóni bácsi, s ezzel le is zárja a témát. – No, egészségedre! – invitál, hogy a toll helyett most már inkább a poharat – s a pohárral zamatos fehér borát – vegyem a kezembe.

„Isten éltessen!” – „Isten éltessen!” – koccintunk, s iszunk mindhármónk egészségére.

Isten éltessen, Mézingerék, egészségben, jó kedvben, békességben még hosszú évekig… Boldog házassági évfordulót kívánok!

Fogarasy Attila

Dsida Jenő

Öregek leszünk

Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.

Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát –
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.

Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.

S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon...
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.