Dr. Kemény Cecília 1938-2009. |
Dr. Kemény Cecília, Cili néni, Kemény doktornő, „Cecil”, fogalommá vált megszólítások voltak városunkban. Ha ezt halljuk, talán nincs is Pilisvörösváron, Pilisszentivá-non olyan ember, aki ne tudná nemrég tragikus körülmények között elhunyt gyermekorvosunkkal azonosítani.
 |
Most, mikor azt kell leírnom, hogy elment, velem együtt biztosan sokan vannak, akik még ma sem tudják elfogadni ezt a szomorú tényt.
Dr. Kemény Cecília a gyermekes családok életében biztos támpontot jelentett, már megjelenése, mindannyiunk által megcsodált határozott útmutatása, a beteg gyermek érdekét első szempontként történő értékelése, példamutató, megnyugtató volt.
1969 decemberében járt első ízben városunkban. Családunk harmadik, akkor újszülött csecsemője betegedett meg. Miután több mint 10 éves ismeretségünk alapján – egy évfolyamon tanultunk az orvosegyetemen – megkerestem, megvizsgálta, s rövid idő alatt meggyógyította betegünket. Nagyon tetszett neki a házi betegellátás ilyen formája. Akkor kaptunk lehetőséget egy házi gyermekorvosi állás betöltésére, amit hétéves kórházi munka és két éve megszerzett szakorvosi képesítése birtokában megpályázott.
Azóta – negyven éve – dolgozott velünk, segített a mindennapi betegellátásban, nemcsak a csecsemő- és gyermekellátásban, hanem az éjszakai és hétvégi, felnőtt-ügyeleti ellátásban is. Úgy gondolom, ez a tevékenysége külön kiemelendő, mivel ilyen hivatásszeretet ritkán tapasztalható, hogy gyermekorvos a felnőtt ügyeleti ellátásban tevékenyen részt vegyen. Mindig lehetett rá számítani. Akár felnőtt, akár gyermek, sürgős ellátásáról volt szó, akár hétköznap, akár vasár- és ünnepnap kellett ügyeletet ellátnia, dr. Kemény Cecília mindig készen állt.
Halálával nagy űrt hagyott maga után. Nemcsak városunk, de a környék több községe, a csecsemő és gyermeknépesség kitűnő, elkötelezett szakemberét vesztette el, nehéz lesz pótolni, még akkor is, ha az ellátás – köszönhetően a két kitűnően képzett kolléganőjének – hiánytalanul tovább működik.
Búcsúzunk dr. Kemény Cecíliától betegei, a szülők és kollégái nevében is.
Dr. Hidas István
„Az élet egy színes álmodás” |
1921. december 11-én született Pilis-vörösváron az Attila utcában. Szüleinek péksége volt, és mivel édesapja nagyon korán, 1933-ban meghalt, már 12 évesen részt kellett vállalnia a pékség munkájában, a család (édesanyja és két kisöccse) eltartásában. Az elemi és a polgári iskola elvégzése után szeretett volna tovább tanulni, de erre a családnak nem volt pénze. Pékként dolgozott az államosításig, 1952-ig, majd fuvarozással, állattartással és földműveléssel is foglalkozott. A '60-as évektől egészen nyugdíjazásáig az Ásványbányában dolgozott a külszíni fejtésen segédmunkásként. A háborúban is részt vett, először magyar, majd német katonaként. Internálták, majd megszökött, és Németországból gyalog jött haza. Közben dolgozott Linzben egy péknél, de sokat mesélt bécsi tartózkodásáról is. Mindig azt mondta, „ha könyvet kellene írni, egy egész regényt tudnék írni”.
 |
Életében nem csak a munka volt a fő szempont. Fiatalságát a vidámság és a szórakozás is jellemezte. A hétvégi táncmulatságok, a nagy baráti társaságok sok emlékezetes pillanatot okoztak neki.
Mindene volt a sváb zene, főleg a fúvószene. Szeretett énekelni, rengeteg magyar, német és sváb nótát ismert. Énektudását szerette nagyobb közönség előtt is megmutatni. Szeretett szerepelni, beszélgetni, viccelődni, szerette a társaságot. Szinte nem volt olyan nemzetiségi vagy valamilyen állami ünnephez kapcsolódó rendezvény a városban, melyen ne vett volna részt. Szívesen mesélt a múltról magyarul, de vörösvári „sváb” (bajor) dialektusban is, amely nagyon közel állt hozzá.
Több mint 20 évig volt aktív tagja a Nyugdíjas Klubnak, és eljárt a Batthyány téren működő Németnyelvű Katolikus Nyugdíjasklubba is, ahol nagyon tisztelték és szerették.
Igényes volt mindenre. Nagy gondot fordított a házra, az udvarra, a kertre. Tartotta a hagyományokat, nagy szerepet töltött be életében a vallás. Precíz, rendszerető ember volt. Jó példát mutatott három fiúgyermekének, akikkel szemben komoly elvárásai voltak.
Utolsó éveit főleg az emlékezés jellemezte; visszaemlékezett azokra az eseményekre, élményekre, amelyeket élete során átélt. Gyönyörű kézírásával leírta a vörösvári nevekhez tartozó beceneveket és gúnyneveket, a szántóföldek, a volt vendéglők, kocsmák nyelvjárási elnevezéseit. Összegyűjtötte a háború előtti és utáni iparosok neveit, a községi vezetőket, de írt a családjáról, az ünnepekről és a vallásról is. „Remélem, hogy ez a feje tetejére állított világ nem fogja megrendíteni a vallást és a hitünket, és minden visszaáll a régi mivoltjába. Adja Isten, hogy úgy legyen!” – írta 82 évesen.
Feleségével szép, harmonikus életet élt a nehéz időkben is, közel 63 évig. Gyermekeit, unokáit, dédunokáit nagyon szerette, és büszke volt rájuk.
Komoly betegségei ellenére szép öregkora volt, hisz megélhette saját gyémántlakodalmát, részt vehetett négy idősebb unokájának esküvőjén és hat dédunokájának keresztelőjén is. Fontosak voltak számára a családi ünnepek, összejövetelek, melyek általában harmonikaszóval és énekléssel értek véget.
Egyik kedvenc énekét „Az élet egy színes álmodás” c. dalt utoljára unokája esküvőjén, február 14-én énekelte „nagyközönség előtt”, melynek refrénjét könnyes szemmel énekelte vele együtt mindenki.
Az emberek emlékezetében talán nemcsak vidám és szomorú dalai maradnak meg, hanem az is, amikor traktorral fuvarozta a szenet, trabantjával leparkolt a templom előtt a vasárnapi német nyelvű szentmise előtt, vagy biciklijével és botjával megtette a napi sétáját a Hősök terétől a Ligetig. Számára ez volt az edzés.
Óriási akaraterő, nagy élni akarás volt benne. Amíg fel tudott ülni biciklijére, eljárt azokhoz, akik betegek voltak, és már nem tudtak kimozdulni otthonról, hogy beszélgessen velük.
Méltósággal viselte súlyos betegségét, halála előtt két héttel betegágyán még mesélt a pék szakmáról, és német egyházi énekeket énekelt.
Kedves Jóska bácsi, nyugodjál békében!