Mozart elvarázsolt bennünket

A szerző örökzöld operáját, a Varázsfuvolát láthattuk-hallhattuk a Művészetek Házában március 28-án. Örömünkre ismét csak bebizonyosodott, hogy remek ötlet igényes előadással várni kicsiket-nagyokat.

Az egy hónappal ezelőtti sikeres Hattyúk tava előadást követően ismét szépszámú közönség várta érdeklődve a vasárnap délutáni, a színlapon „kisiskolásoknak” ígért operabemutatót. Nagyon jólesett körülnézni és látni, hogy az e korosztálynál fiatalabb gyermekek is mennyien voltak... Vajon ők hogy tudják majd türelemmel végighallgatni az énekben előadott történetet?

Mozart gyönyörű, dallamos zenéje ebben az operájában már önmagában is nagyon kifejező. Olyan muzsika ez, mely az egyes szereplőket találóan jellemzi, cselekedeteiket is végigkíséri a történet során.

A Bel Canto operatársulat előadásában a mesélő közvetíti a történetet, a stílusra pedig talán a játékos pódium-előadás lenne a megfelelő kifejezés. Ez az előadásmód valóban közel hozza a művet a gyerekekhez, de a felnőtteket is eligazítja a történetben.

Nemcsak a zene, de a szereplők öltözékének céltudatos megválasztása is jelezte az általuk életre keltett mesevilág alakjainak jó, játékos vagy rossz tulajdonságait.

Sorra jelentek meg az ifjú szerelmesek, a gonosz manó, az éj királynője, a bohókás madarász és várva várt párja, majd a jóság és bölcsesség papja. A közel másfél órás, szünet nélküli előadás ritmusa végig egyenletes volt, egy percig sem unatkoztunk. Ha voltak is kimaradó részletek (pl. mikor Papagena öregasszony képében igyekszik szóra bírni az amúgy sem túl erős akaratú Papagenót), ezek nem zavarták a történet érthetőségét.

Tehetséges, köztük jelentős énekművészi múlttal rendelkező tagok alkotják az 1960-ban alapított Budai Operatársulatból 2005-ben létrejött Bel Canto Operatársulatot – immár az Amade Zenei Alapítvánnyal együttműködésben.

A szereplők közül elsőként az Éj királynőjét alakító Varga Viktóriát említeném, akinek a híres bravúrária remek előadását köszönhetjük. A gyerekekhez is közel állt Papageno jelmezében Vecsey Gyula kedves-humoros játéka és erőteljes baritonja. Egyenletes színvonalú, tiszta énekléssel ajándékozott meg bennünket Szakács Ildikó mint Pamina. Sarastrót szereplőváltozás következtében Pálfi László énekelte hatásosan, bölcs pátosszal. Szívesen tapsoltuk meg mindannyiszor a három tündérlányt (és a tündérfiúkat is…) megszemélyesítő Staszny Zsófia, Tóth Viola és Bárdos Hanna széphangú, precízen kidolgozott énekhármasát.

Külön is szívesen emelem ki Bárkányi Horváth Évának az előadókhoz kitűnően alkalmazkodó, egy egész zenekarral felérő zongorajátékát.

Az előadás közben olykor lopva figyeltem a körülöttem ülő legkisebbeket. Tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel nézték-követték a tündérmesét. Milyen jó lenne, ha belőlük és társaikból alakulhatna majd a későbbi, operát (is) szerető-értő, igényes közönség!

A végül felzúgó, felnőttektől és gyerekektől egyaránt szívből jövő vastaps igazán meggyőzhetett mindenkit, hogy érdemes ilyen és hasonlóan magas színvonalú előadásokat rendezni városunkban…

Pócsi János

A Városi Könyvtár könyvajánlója
Nógrádi Gábor: Az anyu én vagyok!

Egy nap Mesi arra ébred, hogy a macska ugatva nyávog, a kutya meg felmenekül a fára. Rögtön tudja, hogy tudós nagyapjának, Tatának sikerült a kísérlete, a „lélekcsere”. A szomszédból mindig kukucskáló Róza néni ijedtében a veteményeskertbe bukfencezik, amikor meglátja a macskát, amint a fára kergeti a kutyát. Tatának azonban végső célja az, hogy két ember cseréljen „lelket” egy kis időre egymással. Úgy gondolja, nem lenne annyi vita és háború az emberek között, ha néha egymás testébe bújhatnának, és így jobban megérthetnék egymás problémáit.

De kik vállalják el a kísérleti alany szerepét? A kislány anyja egy tanárnő, hallani se akar ilyen őrültségről. Mesi, aki egy lánycsapat legjobb focistája, inkább David Beckham bőrébe bújna. Végül Tata iránti szeretetük győz és mindketten ráállnak a cserére. Vállalják, hogy egy fél órára egymás testébe bújnak. Milyen érzés egy felnőtt testébe bújni, és milyen lehet felnőttből kislánnyá változni? Azonban a visszaváltoztatáshoz szükséges „metamorfolaj” kiömlik, és hőseink egy egész napra egymás testébe ragadnak. És ezzel megkezdődik a humoros kalandok sorozata.

Sikerül Mesinek történelemórát tartania édesanyja helyett? Vajon hogy áll helyt a mindenféle sportbalesettől félő anyuka a focibajnokságon? Végül vissza tudnak bújni saját bőrükbe? Az izgalmas és humoros történet a többszörösen díjnyertes PetePite párja, ahol egy apa és fia cserélnek személyiséget.

Nógrádi Gábor 1947. június 22-én született Nyíregyházán. 9-10 éves korától már ír verseket, majd később novellákat, humoreszkeket. 1975-ben az ELTE népművelő-könyvtár szakán végzett. Eleinte népművelőként dolgozott. 1973-ban jelent meg első verseskötete Kéthátú életünkben címmel. Igazán népszerű gyermekeknek szóló regényeivel lesz, pl. Gyermekrablás a Palánk utcában, Gyerünk haza!, A bátyám zseni. 2000-ben az IBBY, a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa az év legjobb ifjúsági könyvének járó díjjal tüntette ki PetePite című gyermekkönyvét.

Fetterné Denk Éva
könyvtáros

Jó kézben a karmesteri pálca

Az ifjú zenészek képzése régóta kiemelkedő szerepet tölt be városunkban. Ezúttal Tóth Csaba tanár úrral beszélgettünk zeneiskolánk életéről, s az ő munkájáról, terveiről.

A zeneiskola egyik kis szobájában ülünk. Körülöttünk „ugrásra kész” hangszerek: nyitott fedelű pianínó, harsona a padlóra állítva, trombita egy kis asztalon, gitár függ a falon. Otthonos rendetlenség körülöttünk.

– Tanár úrról tudjuk, hogy az ifjú rézfúvósok oktatása a fő feladata.

– Igen. A Zeneakadémián harsonásként végeztem, de kedves hangszerem a tuba is. Ezekhez értek leginkább, s természetesen e hangszereket tanítom legszívesebben. De például a trombitát – csak ha kell! Minden tanár arra törekszik, hogy azt a hangszert tanítsa, amelyhez igazán ért.

– Mindemellett az iskola ifjú növendékeiből álló zenekarnak is vezető karnagya. Mióta?

– A Zeneiskolában jelenleg működő zenekar, a Big Band négy éve alakult azzal a céllal, hogy az együtt muzsikálás élménye hozzájáruljon a profi zenésszé váláshoz.

– Úgy tudom, az „A tempo”-ban is zömmel itt tanult diákok játszanak…

– Igen, itt is, de a város és a környék zenekaraiban is számos volt és jelenlegi tanítványainkkal is találkozhatunk.

– Hány tagú jelenleg az iskolai zenekar?

– Pillanatnyilag huszonöten vagyunk, de a létszám változik, alakul. Gyakran előfordul, hogy a zenekarvezetők eljönnek, és a tehetséges fiataljaink közül válogatnak, melynek során azért az én tanácsaimat is meghallgatják. Zenészeket képzünk, természetesen nem magunknak! Mostani tanítványaim közül is van, aki az „A tempo”-ban, s van, aki a „nagyzenekarban” (a Pilisvörösvári Német Nemzetiségi Fúvószenekarban) játszik.

– Kérem, beszéljen eddigi pályafutásáról. Kezdettől fogva tanít?

– Ó, dehogy! A pályám zenekarban indult. Leghosszabb időt, 26 évet az Operettszínház zenekarában töltöttem. Itt volt alkalmam az Akadémián tanult klasszikus zenei alapokat elsősorban musicalelemekkel kiegészíteni, fejleszteni, de évekig dogoztam klasszikus zenét játszó zenekarokban is. Egyszóval mindig voltak a zenei műfajok közt „vándorlásaim”.

– Az itteni zenetanítás során is törekszik e sokarcúságra?

– Ez érdekesen vetődött fel! Az első néhány hónapi tanítás után megkérdezték a gyerekek: „Tanár úr! Mindig csak polkát, valcert meg indulókat játszunk?” Elgondolkodva tettem fel magamnak is a kérdést: akkor hogyan tovább, mit tegyünk? Hála a fent említett zenei előéletnek – azért kellett egy kis bátorság is –, elkezdtünk játszani swing, rock&roll, blues és egyéb dalokat is. A gyerekek nagyon élvezték, örömmel és ügyesen váltogatták a különféle stílusokat, mikor mire volt szükség.

Másrészt nagyon korán, akár tízéves koruktól kezdve kezdek el a gyerekekkel foglalkozni. Ennek eredménye, hogy néhány év tanulás után, de még mindig nagyon fiatalon a „kisujjukban” van a sváb zene, és az sem okoz gondot, ha később pl. a koncertfúvósokhoz kerülve bonyolultabb stílusú és technikájú zeneszámot kell játszaniuk.

– Fordítva is igaz ez – különös tekintettel városunk zenei hagyományaira? Tehát ha egy eddig csak sváb népzenét játszó fúvósnak hirtelen „bigbendezni” kell, vajon könnyen tud váltani?

– Bizony, ez már sokkal nehezebb. Példa is volt erre, nem is egy! Lejátssza, mert gyakorlott muzsikus, de játékából hiányoznak az e stílushoz nélkülözhetetlen, ám nagyon is észrevehető finomságok. Más az íz, más a lüktetés…

– Zenetanári munkája során miben igazán szigorú és következetes?

– Az említett stílusbeli igazodásban. Azaz már az ifjú zenésznek is tisztán kell látnia-tudnia: most jazzt, hagyományos sváb zenét vagy barokkot, esetleg reneszánsz zenét játszunk, s természetesen ehhez azonnal alkalmazkodnia is kell.

– Régen itt tanít már, de egy kis mátrai helységben, Rózsaszentmártonban él családjával együtt. Nem fárasztó heti két alkalommal oda-vissza utazni?

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy Pilis-vörösvár zeneiskolájában taníthatok. Szeretek bejönni ide! A két kezemen összeszámolhatom Budapestet is beleértve, hogy az ország hány ilyen magas képzettségű zenepedagógusokkal dolgozó intézménnyel rendelkezik. Nagyon ritka például, hogy a mély és a magas fúvósokkal más-más, felsőszintű képesítéssel rendelkező tanár foglalkozik. No, és persze a vörösvári hagyományok következtében nagyszerű és bőséges a „gyerekanyag” is…

Ragaszkodásom másik oka a jó hangulat. A kollegákkal mindig és mindent barátok módjára meg tudunk beszélni, segítjük egymás munkáját. A színvonalról elég annyi, hogy itt bármelyik pillanatban összeállítható egy másfél órás tanári koncert. (És milyen szintű!? A Zeneakadémián érezheti magát a hallgató. – P. J.)

– A sokféle játszott és tanított zenei stílusból, előadásból tudna egyet említeni, amely a kedvence?

– Igen, az egyveleget az Operaház fantomjából! Két éve történt. Szinte kierőszakolták a gyerekek, hogy ezt tanuljuk meg és adjuk elő. Nagyon szeretem, és jól ismerem is ezt a darabot, úgyhogy nem kellett sokat kérlelniük, de figyelmeztettem őket: nagyon nehéz a darab, beletörhet a bicskátok! Ragaszkodtak hozzá, nem lehetett eltántorítani őket. Megszereztem a partitúrát, szétosztottam a zenészek közt. A betanításhoz több tanár kollégát is segítségül kértem, s végül összeállt az előadás.

Hogy mekkora sikere volt, mutatta, hogy mikor az utolsó hang is lecsengett, előbb nagy csend lett a nézőtéren, majd elemi erővel tört ki a taps. A hallgatók közt könnyező embereket láttam... Óriási élmény volt a gyerekeknek és nekem is.

– Tanár úr! Utolsó témánk bevezetőjeként csupán ennyi: nyári zenei táborok…

– Rendben! Rózsaszentmárton egy tündéri kis falu a Mátrában, itt születtem, itt éltem tanulásom alatt és jelenleg is a családommal. Ez ad otthont már két éve ennek a zenével és gondtalan kikapcsolódással eltöltött két hétnek. Már folynak az előkészületek az idei táborozásra is.

– Honnan jött a gondolat ennek elindítására?

– Már nagyok a gyerekeim, saját életüket élik, s valójában itt a csodálatos táj, a nyugalom. Miért ne oszthatnám meg azokkal, akikkel egész évben együtt dolgozunk, azaz az együttesben muzsikáló vörösvári gyerekekkel?

– Hol laknak a gyerekek, és hogyan zajlik a tábori program?

– A szállás a helyi turistaházban van. Sokat beszélgetünk, bográcsozunk, kirándulunk, zenélünk is természetesen, majd a végén koncertet adunk a falu lakosainak, az otthonban élő öregeknek, tehát mindenkinek, aki szereti és örömmel hallgatja zenénket. Az eddigi két nyár zárókoncertjein a szülők is velünk voltak, együtt ettünk-ittunk remek hangulatban.

– Mi volt a zenei program?

– Nagyon változatos. A barokktól a My way-ig sokféle irányzat és stílus elhangzott szép sikerrel.

– Tanár úr! Sok tehetséges gyereket és mindannyiunk élvezetére szép előadásokat kívánunk!

Pócsi János