A titokzatos Nepál
Nepál a földgolyóbis egyik legérdekesebb országa; a lélegzetelállító természeti szépségek, a Himalája hegycsúcsai-völgyei, a különleges kultúra, a buddhista kolostorok, sztúpák káprázata, a vendégszerető, kedves emberek mágnesként vonzzák a turistákat. Ugyanakkor Nepál a világ egyik legszegényebb és legellentmondásosabb országa is, ingatag és időnként zűrzavaros politikai helyzettel. Aztán ott van a mérhetetlen távolság is, ami elválasztja a világ „naposabb” oldalát, így minket, magyarokat is ettől a hazánknál mindössze másfélszer nagyobb hegyi országtól. Így aztán nem csoda, ha kevés honfitársunk – legnagyobb részt hegymászó – szánja rá magát arra, hogy ellátogasson ide. (E lap hasábjain már többször is olvashatták Erőss Zsolt úti beszámolóit. Legutóbb 2007 januárjában.) Ezúttal Barát István és barátja úti élményeiből és fotóiból adunk ízelítőt Olvasóinknak.
 |
Barát István Godawari falu egyik kis templomocskája előtt. (A felvételt dr. Czeke András készítette.) |
Barát István 2008 tavaszán töltött három hetet Nepálban. Egy orvos barátja, dr. Czeke András hívta útitársul. ő már többször járt ott, s jó ismerőse a Katmanduban élő, tibeti születésű Tanpai rinpocse, tanítómesternek, aki meg is hívta őket az általa alapított Fehér Királyi Kolostorba. Ez a nepáli főváros egyik legnagyobb kolostora, amelyben idős és fiatal szerzeteseket – sőt szerzetesnőket! – egyaránt befogad, ingyenes lakhatást, étkezést és a vallásos tanulmányokban való elmélyülést biztosítva számukra. Tanpai rinpocse „arra ösztönöz mindenkit, hogy védelmezzék az összes embert, és segítsenek abban, hogy a türelem és a megbocsátás gyakorlásával a világ megtalálja az egyetemes tartós békét és megszabadulást. A Mester az összes vallás és az egész emberiség egységét hangsúlyozza.”
(Idézet Tanpai rinpocse honlapjáról. Címe: www.omahhum.com.)
 |
A volt királyi palota faragott istenalakjai. A királyság megszűnését 2008 májusában mondta ki a nemzetgyűlés. Az utolsó király önként távozott trónjáról. A palota hónapokig le volt zárva. Most múzeumként működik. (Fotó: Barát István) |
A maoista hatalomátvétel nem kedvezett a vallásos életnek, a kolostorok működésének. Barát István és orvos útitársa látogatása idején jó, ha száz szerzetes volt már csak a kolostorban. (Régebben 5-600-an is éltek itt.) Az országban másutt is egyre inkább konganak a kolostorok, s vele együtt pusztulnak, enyésznek a buddhista építészet remekművei.
Először a kolostor egyik szerény szobájában laktak, az utolsó hetet azonban – miután Tanpai rinpocse visszaérkezett külföldi útjáról –, az elnöki lakosztályban tölthették el. Hiába mondták, hogy már megszokták a korábbit, vendéglátójuk ragaszkodott hozzá, hogy a legjobbat kapják.
A Katmanduban töltött hat hét alatt módjukban állt töviről hegyire megismerni a hindu és buddhista kultúrával átitatott várost, látni a fényt és az árnyékot, megismerni a gazdag kulturális hagyományokat, építészeti értékeket, ugyanakkor megtapasztalni a város mindennapi problémáit.
 |
Vallási ünnep Katmanduban. Ilyenkor olyan nagy a tömeg a szent helyek környékén, hogy szinte mozdulni sem lehet. (Fotó Barát István) |
– Katmandu egy nyüzsgő, kaotikus város, ahol nincsen vízvezeték, szemétszállítás, és az elektromos vezetékek is kibogozhatatlan kuszaságban lógnak szanaszét az utcákon – meséli István az általa készített fotókat mutatva. – A füstölők illata ebben a városban összekeveredik az égő szemét és az emberi ürülék szagával. A város újabb részei kimondottan csúnyák, jellegtelen kockaépületek ezreivel. Az óváros régi épületeit, csodálatos ornamentikáját szemlélve azonban az embernek elakad a szava. Lépten-nyomon több százéves műemlékekkel, káprázatos szobrokkal, faragványokkal találkozhatunk. Sajnos azt tapasztaltuk, hogy a nepáliak többsége nemcsak, hogy szenvtelenül elmegy ezek mellett, de egyáltalán nem törődik velük. Szomorúan kellett megállapítanunk azt is, hogy a műemlékek egy része le van zárva, elhagyva-elhagyatva árválkodik a város közepén…
A negatív jelenségek, tapasztalatok ellenére is a három hét Nepálban óriási élményt jelentett a Vörösváron élő Barát Istvánnak (a Szív Útja Központ tulajdonosának). „Sokkal többet kaptam ettől az úttól, mint amire számítottam” – mondja, s még órákig elmesélne nekem az épületek ornamentikájának, díszeinek jelképrendszeréről, a vallási szimbólumokról, a buddhista tanításokról, a nepáli emberek közvetlenségéről, jósá-gáról…
Talán majd máskor… Egyelőre ez a néhány mondat és kép is megteszi, hogy megsejtsünk valamit ennek a távoli országnak a nagyszerűségéről, értékeiről.