XIV. évfolyam 3. szám - 2014. március

A kis dolgoknak örülni

A Manhertz-testvérek

A Manhertz-testvérek

Interjú id. Manhertz Mátyás díszítőszobrász-mesterrel

Ha legközelebb a Zeneakadémián járunk, alaposan nézzük meg a nagyteremben a magyar címert, mert szépsége két vörösvári mesterember – idősebb és ifjabb Manhertz Mátyás – keze munkáját dicséri. A Vörösváron köztiszteletben álló idősebb Manhertz Mátyást munkáról és boldogságról, az élet kis és nagy dolgairól kérdeztük.

• Milyen emlékeket őriz a szüleiről?

Édesapám részéről földművelő családból származom. Úgy alakult az édesapám sorsa, hogy már 13-14 évesen ő vitte a gazdaságot. Akkoriban ez sajnos nem volt ritka. Az édesanyámat Müller Teréziának hívták. Négyen vagyunk testvérek, három fiú, egy lány. Én vagyok a legidősebb, én 1936-ban láttam meg a napvilágot. Nagyobbik öcsém, István 1938-ban született. Kisebbik öcsém, József 1942-ben jött a világra. A sort Mária húgom zárja, aki 1945-ben született.

Manhertz Mátyás és Zsuzsanna gyermekeikkel és unokáikkal

Manhertz Mátyás és Zsuzsanna gyermekeikkel és unokáikkal

Gyermekkoromból, amire már vissza tudok emlékezni, az a második világháború volt. Emlékszem a német és az orosz katonákra. Amikor az oroszok 1944 karácsonyán bevonultak a faluba, mi a pincébe bújtunk. Mindenki nagyon félt, nem tudtuk, hogy mi fog történni, mit fognak csinálni a katonák. Nem volt ellenállás. A háború alatt nem csak a férfiak kaptak behívót, hanem a lovak is, így a mi lovainkat is be kellett szolgáltatni. Soha nem kerültek hozzánk vissza.

Ló nélkül nehéz volt. Végül a szüleim szereztek egy nagyon sovány lovat, annak segítségével műveltük a földet. Édesanyám nagyon nagy munkabírású asszony volt. Amikor kapálni mentünk hárman, a napszámos és én 11 évesen egy-egy sort vittünk, anyám viszont két sort vitt egyedül, és a végén nekem is segített. 97 évet élt, Isten nyugosztalja. Soha nem hallottam tőle, hogy fáradt.

A földből nehezen tudtunk megélni. Akkoriban ez sem volt ritka. Ezért édesapám kiegészítésképpen fuvarozott: kőport, piktortéglát vagy Szentivánról, Dorogról szenet szállított. Kívülről ez könnyű feladatnak tűnik, de igazából hajnalban kelt, nehéz dolgokat rakodott fel-le, és este ért csak haza.

• Hogyan lett díszítőszobrász?

Nyolcadik osztályban még esztergályosnak készültem. A nagybátyám, Szontágh Péter révén 1950-ben a budapesti szobrászipari vállalathoz kerültem. Az egész országban hatan voltunk 1945 után az első díszítőszobrász-tanulók. Az iskola elméleti és gyakorlati oktatásból állt: 6 hónapot tanultunk, azután 6 hónapot dolgoztunk. Szépen-lassan minden munkát, mesterségbeli fogást meg lehetett ismerni. A nagybátyám vidéki megbízásokra is magával vitt. Orosházára például vasárnap este indultunk vonattal, az éjjelt a vonaton töltöttük, hétfő reggel megérkeztünk Orosházára, és elkezdtünk dolgozni.

• Milyen típusú munkák voltak az 1950-es évekre jellemzőek?

A személyi kultusz miatt mindenféle méretű kültéri és beltéri szobrokat készítettünk a kor vezető politikusairól és tipikus szimbólumairól, mint például „a kohász” vagy „a munkás” szobra. De nemcsak a műhelyben dolgoztunk, hanem épületek restaurációs munkálataiban is részt vettünk. A háború után sok épületet kellett rendbe hozni, munka volt bőven.

• Mely megbízások voltak a legemlékezetesebbek?

1957-ben a fertődi Eszterházy-kastélyon kezdtünk el dolgozni. A kastélyt több ütemben állították helyre, én eddig ötször dolgoztam Fertődön – viccesen fogalmazva többet éltem és dolgoztam a kastélyban, mint az Eszterházy-család számos tagja. Dolgoztunk Győrben, a székesegyházon, a budapesti Operaházban, a keszthelyi Festetics-kastélyba tíz éven keresztül jártunk vissza, néha több hónapot is ott töltöttünk. Szép feladat volt a Szent István Bazilika külső és belső felújításában részt venni. Esztergomban, a várdombon áll Víg Tamás „Alapító” nevű szobra. A művész a szobrot 30 cm-es modellként alkotta meg, mi nagyítottuk fel 3 méteresre. Külföldön is sokat jártunk: 1978 és 1981 között a bécsi magyar nagykövetséget díszítettük, Strassbourgban a magyar konzulátus épületét hoztuk helyre. Brüsszelben a királyi palota s egy köztéri szobor is a kezünk nyomát őrzi.

• István öccse is díszítőszobrász lett.

Igen, egy idő után István vállalkozó lett, én meg segítettem neki. Közel 60 éve dolgozunk már együtt.

• Nem adódik néha vita?

Hogyne adódna. Minden feladatot többféleképpen lehet megoldani, különbözőek vagyunk, ezért szükségszerűen néha másképp gondolkodunk. Minden munkát megbeszélünk, és aztán megegyezünk. Úgy látom, az öcsém vezetésre termett, jól be tudja a munkát osztani, és a munkatársakkal is megtalálja a közös nyelvet. Vitáink vannak, de haragunk sosincs.

• Nehéz volt a szakmában egyről kettőre jutni?

A családban én voltam az első, aki díszítőszobrász lett. Mondhatni, az eke szarva mellől csöppentem ebbe a világba. Mátyás fiam már több és hosszabb felkészítést kapott, mert képzőművészeti iskolába járt, ahol a rajztudását fejlesztették, megismertették a különböző művészeti korok, építészeti stílusok jellemzőivel, motívumvilágával, felhasznált alapanyagaival. Örülök, hogy komoly megbízásokat kap, például a Várbazárba kerülő szoborkompozíció formázása, egy hatalmas, díszes váza rekonstrukciója, egy Andrássy úti műemlék épület belső díszítése, a Margit híd egyik pillérszerkezetének a javítása. A Margit-hídon – még 1978-ban – én is dolgoztam.

• A vörösvári római katolikus egyházközségben is szerepet vállalt.

Először édesapám, aztán én, végül a fiam is egyházi képviselő lett. Én 1973 óta voltam egyházi képviselő, 70 éves korom óta pedig tiszteletbeli képviselő vagyok. Ez nagy megtiszteltetés számomra.

• A képviselőség minden bizonnyal munkával is jár.

A szokásos egyházközségi feladatokon kívül adódott az is. Csak hogy néhányat említsek: közreműködtünk a templom külső felújításánál és a plébánia felújításánál, a kerítés-fedlapok elkészítésénél, a stációk felújításában, a templom főbejárata felett található ablakdíszítések, párkányok és oszlopfejek felújításában, a Templom téri öreg fák kivágásában és a gyermeksír-emlékhely megvalósításában.

• Van valami, amit – munkában vagy magánéletben – nem kedvel?

A tétlenséget és a pazarlást.

• Mitől lehet boldog ma egy ember?

Attól, hogy például van egy olyan gyönyörű családja, mint nekem. Hogy a feleségemnek köszönhetek három szép gyermeket: Zoltán a saját cégét vezeti, Mátyás díszítőszobrász lett, Zsuzsanna pedig kozmetikus. Általuk nyolc unokámnak örülhetek. Boldog vagyok, mert nyugodt családi hátterem van. A feleségemmel, Zsuzsannával mindig megbíztunk egymásban, tudtam, hogy úgy mehetek el dolgozni, hogy itthon minden rendben van. De örülök az almafának a kertünkben, hogy már meg lehetett metszeni, és az unokáknak meg tudom mutatni a metszést, hogy hogyan kell oltani és szemezni. Hogy ők továbbvihessék ennek a tudását. Elégedett vagyok, a kis dolgoknak is tudok örülni.

Müller Márta

vorosvariujsag_2014_03_050