XIV. évfolyam 11. szám - 2014. november

A Nagy Háború szemtanúi 6.

Lövészárok télen  Korabeli propagandakép

Lövészárok télen
Korabeli propagandakép

Sorozatszerkesztő: Fogarasy Attila

Bartalis János: Az, aki én voltam (részlet)

Világháborús sorozatunk nyitó írásának szerzője Bartalis János volt, aki 1936 és 1938 között a vörösvári polgári iskola tanáraként dolgozott. A háború kitörése Kolozsvárott érte, önéletírásában hű képet rajzolt arról a mai ésszel szinte felfoghatatlan háborús hisztériáról, ami azokat a napokat, hónapokat jellemezte. Önéletírásának mostani részletében az orosz front mindennapjaival, kegyetlen valóságával, megpróbáltatásaival ismerteti meg az olvasót. Ebben már nincs szó pátoszról, hősi hisztériáról. Itt már a hó, a fagy, a vas és a vér a kulcsszavak…

(1915. február, Zubovic-erdő, a Vereckei-szoros túloldalán)

Dél felé járt az idő, mire elértük az erdő túlsó szélét. Várt a rajvonal, melyet el kellett foglalnunk és ki kellett töltenünk. Előttünk az erdő szélén kis patak kanyargott, magas fák szegélyezték. Azon túl csupasz, méteres hóval fedett hegyoldal emelkedett, annak a tetején húzódtak az orosz állások. Meresztettük a szemünket. Íme, itt vagyunk, megérkeztünk. Nagyon közel voltunk az oroszokhoz, a távolság háromszázötven és ötszáz lépés között váltakozott, ahogy a hegyvonulat haladt. Az orosz állásokat a hegy tetején többszörös kecskebakos drótakadályok védték.

Az ágyúzás megszűnt, csak egy-egy gyalogsági lövedék süvített el a fülünk mellett, lehasítva valamelyik fenyőfa kérgét.

Elhelyeztük a szakaszokat. Minden szakasz megkapta a kijelölt részt, melyet védenie kell, ha támadás éri. És a fák leple alatt azonnal munkához láttunk, hogy fedezéket ássunk magunknak éjszakára. A nagy hóban és a fagyott földön nehezen boldogultunk. Primitív szerszámaink voltak: gyalogsági ásó és kis csákány. Pár napba telt, míg elkészültek fedezékeink. Addig árkokban, fák tövénél húztuk meg magunkat. A nagy hó miatt a harcok szüneteltek, csak éjszaka élénkült meg a lövöldözés, mikor a felállított őrszemek céltalanul pufogtattak bele a vaksötétbe.

Néha egy-egy gránát húzott el a fejünk felett nagy magasságban.

Állóharcra rendezkedtünk be. Nappal a fedezékben tartózkodtunk, csak az őrszemek álltak a figyelőrésnél. A fedezékekben tűrhető volt az élet. A két méter mélyre ásott gödröt a kicsi rajkályha kellemesen bemelegítette. Friss fenyőgallyat hordtunk a fából összerótt priccsre, sátorlappal leterítettük – a király se aludhatott jobban.

Igaz, minden két órában fel kellett kelni és megvizsgálni az őrszemeket – akkor volt az őrszemváltás –, bevenni a szakaszvezető jelentését a helyzetről és a jelentést továbbítani a század felé. Az egész művelet 15 perc alatt lejátszódott, és a következő 15 percben már aludtunk tovább. Ugyan miféle alvás volt ez? De mégis jobb volt a jó meleg fedezékben, mint kint topogni a sanyarú szélben.

Március vége felé rokkanni kezdett a hó a hegyoldalon. Akkor láttuk: temetetlen holttestek ütköznek ki alóla. Szabályos sorban feküsznek egymás mellett a halottak, ahogy a géppuska lekaszálta őket. Megtudtuk, február 9-én volt a véres ütközet, mikor az egész zászlóalj megsemmisült. A halottak nagy részét az erős tűz miatt nem lehetett összeszedni, eltemetni. A temetést elvégezte akkor a hó. Még azon az éjjelen erős havazás indult, és reggelre nem látszott semmi: embert, fegyvert, mindent befedett a méter vastagságú szép fehér hó. Az elvérzett zászlóalj helyébe új egységek jöttek, és elfoglalták az üresen maradt állásokat. És minden ment tovább.

A mi szakaszunknak is megvolt már az első halottja. A lőrésen jött be a golyó, és homlokon találta egyik tiszttársunkat. Azonnal meghalt. Szeme kifordult, száján, orrán szivárgott a vér. Megrettentünk: íme, ez a háború! Eddig csak a nyomorúságait: a fázást, az éhezést, a piszkot, mosdatlanságot éreztük, s most élénken vágott belénk az élet féltésének gondolata. Ifjúság, vágyak, álmok… mindennek vége lehet egy perc alatt. Kezdtünk alkudozni a halállal. Mit adnánk cserébe az életért, ha meg lehetne váltani? Kart, lábat, szemet – könnyen, akár ebben a pillanatban. Vagy egy tüdőlövést is – talán? Mennyire irigyeltük azt, aki könnyű sebesüléssel hazakerülhetett. Annak élete pár hónapra meg van mentve.

Minden jöjjön, csak a halál ne! Jöjjön betegség, hosszú szenvedés, fázás, piszok. Egyenek tetűk, marják véresre húsunk, csak az élet megmaradjon. Ó, élet, élet!

Szerettünk volna a jövőbe látni – bárcsak egy pillanatra. Látni magunkat öt-tíz esztendő múlva, vagy csak egy év vagy egy hónap múlva, mert akkor biztos, hogy még vagyunk, élünk. Őrjítő pillanatok voltak ezek…

De aztán elmúltak ezek a percek. Az állóharc mindennapos teendői, az állandó figyelem, a résen állás elmosták ezeket a vívódó perceket, és ment minden tovább.

A halottakat lassan leloptuk a hegyoldalról, és a megfeketedett holttesteket huszonötösével-harmincasával közös sírba hantoltuk az erdő szélén. A nadrágzsebekből kifejtettük a „halálcédulát”, melyet a nála talált egyéb értékkel (óra, bicska, gyűrű) zsebkendőbe kötözve beküldtük a zászlóaljparancsnokságra.

És mentek haza ezek a kicsi „halálcsomagok”, hogy hírül vigyék a falvakba, városokba, valaki „hősi halált halt” az északi harctéren.

Az állóharcnak a húsvéti barátkozás vetett véget. A „bratyizás” – ahogy a katonai parancsnokság nevezte. Ezen a napon a katonák mindkét oldalról parancsszó nélkül elindultak egymás felé, és összeölelkeztek a hegy közepén, ahol találkoztak. Húsvét ünnepe, melyet ez alkalommal először töltenek a harctéren, távol szeretteiktől, idegen földön, a Kárpátok vad hegyei között, megmozgatta lelkükben a testvériesség, szeretet és emberiesség ősi érzését. Gyilkos fegyver helyett csokoládé, keksz, cigaretta és húsvéti kalács volt a kezükben. A szép „húsvéti csoda” önkéntelenül virágzott ki az egyszerű katonák szívében. De a parancsnokságok nem nézték jó szemmel ezt.

Mint mikor jeges szél jön és lehervasztja a korán kelt virágszirmokat, estére már észbontó ágyúzás kezdődött mindkét oldalon, majd az orosz gyalogságot támadásra indították.

A sokszoros túlerőben lévő ellenség áttörte ezredünk jobb szárnyát, hátunk mögé került, úgyhogy mi csak nagy bajjal és sietséggel tudtunk a szorító karokból idejében kimenekülni. Az erdő túlsó széléig futottunk vissza, ahol védelmi állásba fejlődtünk. És ott vártuk puskavégre azokat, akikkel néhány órával azelőtt ölelkeztünk a hegy közepén. Tenyerünkben még benne volt a baráti kézfogások melege, de a kéz már ölő fegyvert szorongatott.

Három napba telt, míg megerősített csapatainkkal jeges hóviharban, fától fáig menő szuronyos harcban ki tudtuk űzni őket az erdőből, és vissza tudtunk menni elhagyott állásainkba. Ők a hegytetőig futottak, ahonnan elindultak azon az éjszakán. És aztán csend lett… Az inga, amely veszettül kilengett nyugalmi állapotából, újra visszatért eredeti helyére. De mennyi vérbe került…