XIV. évfolyam 11. szám - 2014. november

Segítség a gyászban

Aki veszített már el számára fontos embert, tudja, hogy mivel jár a gyász. Mintha kizökkenne a világ, minden átértékelődik, és minden gondolatunkat a szeretett személy hiánya tölti be. Az életünk átalakul, néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy soha nem jönnek rendbe a dolgok. Segíthet a vallás. Segíthetnek a családtagok, barátok. De van olyan is, amikor az ember egyedül már nem boldogul. Ezekre az esetekre találták ki az önsegítő gyászcsoportokat. Major Vilmos pilisvörösvári mentálhigiénés szakember, gyászcsoportvezető évek óta foglalkozik gyászolókkal. Őt kértük, hogy beszéljen erről a nálunk még ismeretlen fogalomról.

• Ön sokat találkozik gyászolókkal. Hogy látja: hogyan viszonyul a mai társadalom a halálhoz?

A legtöbb ember kórházban hal meg, utolsó óráiban nem találkozik a hozzátartozókkal. Mire a hír eljut a rokonokhoz, addigra elviszik a halottat a kórteremből. Ha nincs alkalom az elbúcsúzásra, egy utolsó kézszorításra, ölelésre, akkor nehezebb a gyászolónak elfogadnia a halál tényét. Olyan hihetetlennek tűnik a halál végérvényessége, és a gyászolónak sokszor még bűntudata is van, hogy nem volt ott, amikor szüksége lett volna rá a haldoklónak. (Bár mostanában van néhány kórház, ahol búcsúszobát alakítanak ki, ahová a hozzátartozók bemehetnek elbúcsúzni a halottól.)

A mai társadalomban jellemző, hogy mindenen gyorsan túl akarunk lenni. Ha valami eltörött, elveszett, veszünk egy újat. A gyerekünket sem hagyjuk, hogy meggyászolja kedvencének elvesztését, rögtön felajánljuk, hogy kap egy másik kiskutyát. Azt gondoljuk, hogy nem kell erre sok idő, pedig a régi hagyományok szerint egy év a gyászidő.

• Az lenne a lényeg, hogy több időt hagyjunk?

Az is, de ez nem elég. Az a közfelfogás, hogy az „idő majd mindent megold”, pedig az idő önmagában nem segítség. A gyászmunkára szükség van. A gyászmunkához pedig van, akinek segítségre van szüksége. Az emberek általában nem tudják, hogy mit mondjanak a gyászolónak, ezért vagy nem mondanak semmit, és inkább elkerülik a gyászolót, vagy rossz közhelyekkel zaklatják: „Nem szabad sírni!” „ Az élet megy tovább…” Pedig annak, aki segíteni szeretne, jobb lenne, ha bevallaná, hogy nem tud ebben a helyzetben mit mondani, és kérné, hogy segítsen neki a gyászoló, mondja el, mire van szüksége.

• Régebben könnyebb volt gyászolni?

A tradicionális közösségek nemzedékek jól bevált tapasztalatai és rítusai szerint búcsúztatták halottaikat és támogatták az életben maradt hozzátartozókat. Mára – a tradicionális közösségek gyengülésével, a modern létforma terjedésével – a gyászolók egyre gyakrabban maradnak társas támogatás nélkül. Ilyenkor könnyen megrendül a gyászoló egészsége, vagy legalábbis heves érzelmi hullámzásai megnehezítik normál életvitelének folytatását.

• Hogyan tudnak segíteni a gyászcsoportok?

Az önsegítő gyászcsoportok hatékonyan és eredményesen pótolhatják azt az érzelmi támogatást, amire a tradicionális közösségek különböző okok folytán esetleg már nem képesek – ez a most már több évtizedes külföldi és hazai tapasztalatok alapján elmondható.

• Miért hívják önsegítőnek?

A résztvevők sorstársakkal találkoznak. Azt hallják a többiektől, amit ők maguk is éreznek. A csoporttagok a tükör szerepét töltik be, önmagukat látják másokban, így a saját problémájuk már nem egyéni és elszigetelő, hanem megosztható, egyetemes és univerzális fájdalom. Egymásnak segítenek, megküzdési technikákat tanulhatnak egymástól. És kialakulhat egy közösség is, mely megtart és felemel.

• Létezik ilyen csoport Vörösváron is?

A környéken, Solymáron már működik egy ilyen csoport, és szeretnénk, ha a közeljövőben itt, a városban is elindulhatna egy csoport. Ezért kérjük is, hogy aki úgy érzi, segítségre van szüksége, keressen meg engem (Major Vilmos (70)286-3378 holonetix@gmail.com) vagy Zelenainé Budai Éva kolleganőmet (zebuev@gmail.com).

• Hogyan kell elképzelni egy összejövetelt?

Általában kéthetente van egy-egy találkozó, ideális esetben 6-8 fővel. A csoport a második találkozó után zárttá válik, azaz nincs jövés-menés, ugyanazokkal az emberekkel vagyunk végig, és mindenkit titoktartás kötelez. A csoportot koordináló személy csak támpontokat ad, vezeti a beszélgetések fonalát, kérdéseket tesz fel, és mindenkit a másik meghallgatására buzdít. A találkozásokat egy adott tematika szerint építi fel, melynek végső célja a megnyugvás és a továbblépés.

• Pénzbe kerül a részvétel?

A Napfogyatkozás Egyesület kiképzett gyászcsoport-vezetői ingyenesen, önkéntes, társadalmi munkában vállalják az önsegítő csoportok szervezését és vezetését.

• Eddig csak a halálról volt szó, de sokféle veszteség létezik. Másban is tud segíteni a gyászcsoport?

A gyász sokkal tágabb fogalom, mint a közeli hozzátartozó elvesztésekor előálló élethelyzet. Bármilyen nagyobb veszteség elszenvedésekor gyászolunk. A halálesetek mellett a gyász leggyakoribb okai: a munkahely elvesztése, a család szétesése és az egészség megrendülése. A gyász pedig mindenki számára egyedi. Függ az elvesztett korától, nemétől, a gyászolóval való kapcsolatának minőségétől, a halál okától, várhatóságától illetve váratlanságától, és nem utolsó sorban a gyászoló személyiségétől is. A csoportok a tapasztalatok szerint akkor tudnak jól működni, ha hasonló veszteséggel küzdő sorstársak vesznek benne részt.