XIV. évfolyam 9. szám - 2014. szeptember

Tutaj vagy bárka?

Egy „Schachtel” 200 kivándorlót is tudott szállítani fejenként 1 forint 30 krajcárért.

Egy „Schachtel” 200 kivándorlót is tudott szállítani fejenként 1 forint 30 krajcárért.

Néhány hónappal ezelőtt küldte el lapunknak a híres Ulmer Schachtelek témájában folytatott kutatómunkája eredményeit Botzheim István volt polgármester úr. A „Schachtel”-nek gúnyolt jármű ugyanis valójában egy bárka volt, míg a betelepülők közlekedési eszközeként gyakran emlegetik a tutajt is. Mészáros Ádám múlt havi cikke után – melyben a svábok betelepülésének történetét foglalta össze röviden – most érkezett el az idő, hogy Botzheim Istvánnal megnézzük közelebbről, mi is a helyzet a 17-18. századi dunai közlekedési eszközökkel.

Avagy hogyan közlekedtek elődeink a Dunán

Hajók a Dunán

A „Zillen” (latinul: navicella) elnevezést Felix Fabri, az ulmi krónikás említi először 1488-89 évi, a dunai hajósokról szóló jelentésében. Egészen a 19. század végéig ezek a hajók határozták meg a hajóközlekedést a Dunán. Ezek nagyon egyszerű felépítésű bárkák voltak, legtöbbször vörös- vagy erdei fenyőfából, hegyes orral és/vagy tattal kiképezve, függőleges palánkokkal és lapos fenékkel, amely lehetővé tette a lapos kavicspadokon való kikötést. Ezeket a közel 5 m hosszú hajókat eredendően elsősorban a halászok használták, miközben a portékaszállítást az uszályokkal oldották meg.

Az uszályoknak az volt a hátrányuk, hogy rengeteg fára volt szükség az összeállításukhoz, ráadásul ezeken az óriásokon való utazás a Dunán lefelé tovább tartott, mint a hajókon. Éppen ezért a bajor Duna-vidék hajóépítő mesterei már 1570-ben az ún. „Schopper”  típuson dolgoztak. (A „schoppern” a hajó fugáinak száraz, a vízben megdagadó mohával való tömítését jelentette, ami leggyakrabban az asszonyok dolga volt.) A Schopperek építésében szerzett tapasztalatok  tették lehetővé egy nagyobb hajótípus, az ún. „Platte” (latinul: platta navis) megkonstruálását. Ezek a hajók kezdetben 22 m hosszúak és 3 m szélesek voltak, majd a 19. század végére érték el a 30 m hosszat és 7,5 m szélességet, 200 tonnás vízkiszorításig. Ezt a hajótípust – a sodrással lefelé utazva – túlméretezett hosszúságú evezőkkel irányították, amelyeket a hajó négy sarkában helyeztek el. A hajó közepén egy kunyhó volt az értékes rakomány számára, ami hajlékként is szolgált az utasoknak.

vorosvari-ujsag-2014-09-052

Ulmi skatulya

Szétszedni vagy újrahasznosítani?

Ezeket a dunai hajókat – kevés kivételtől eltekintve – csak folyásirányban való hajózáshoz használták. A célállomáson azután a hajó faanyagát 40-60 forintokért adták el az úgynevezett „Plattenschindler”-nek (platnirombolónak, tutajszétszedőnek) gúnyolt kereskedőknek, építőfa vagy tűzifa gyanánt – miközben egy ilyen hajó építési költsége 1830-ban 300 forintot tett ki.

Az Ulmtól Bécsig tartó utazás – az áramlási viszonyoktól függően – 8-10 napig is elhúzódhatott. Bécs az utazás fontos csillagpontja volt, mert itt kaptak útlevelet a bevándorlók a magyar királyságba, és itt fizették ki az útiköltség  további részletét. (Ez a momentum fontos a családjukat kutatóknak, akik Werner Hacker listáiból keresték őseiket. Én megérdeklődtem, feliratkozott-e Ádám vörösvári ősapám, de a bécsi állami archívumban nincs nyoma.) Bécsben tehát újra kellett szervezni az utat. A továbbutazás vagy szárazföldön, kocsival történt, vagy különalku után volt lehetőség vízen tovább utazni, ha megegyeztek az úszó alkalmatosság és a személyzet tárgyában. Ilyenkor gyakorlatilag ki kellett fizetni az eredeti ulmi tulajdonosnak a beépített faanyag árát, és új személyzetet kellett bérelni. Tehát elsősorban a kereskedelmi teherforgalom volt az, amibe elvándorló őseink utasként belecsöppentek, az eredeti üzlettulajdonosokat  további haszonnal gazdagítva.

Ulmer Schachtel

Mivel ezek a hajók a szétszedhetőség miatt egyszerű felépítésűek voltak, a Neckar menti hajósok lekicsinylően „Schachtel”-nek azaz skatulyának, doboznak csúfolták, és mivel az Ulmi városi színekhez hasonlóan fekete-fehér csíkozásúra voltak festve, idővel az „Ulmer Schachtel”, azaz Ulmi Skatulya, „Ulmi doboz” név honosodott meg ennek a hajótípusnak az elnevezéseként.

Ezeket a hajókat „Ordinari-Schiffe” névvel is illették, mivel 1712 óta – a telet kivéve – menetrendszerűen hetente egyszer indultak Ulmból, és Regensburg, Passau, Linz érintésével Bécsbe közlekedtek, illetve tovább Budára vagy Belgrádba. Főleg lenvásznat, a keresett ulmi barchertet és bort szállítottak, de vittek játékkártyákat, ostyát ugyanúgy, mint éti csigát, ami Ausztriában keresett ünnepi étel volt. Azonban mindenekelőtt – a 18. századdal kezdődően – a dunai németek ezreinek kivándorlásában játszottak szerepet, akik Dél-Európába tartottak, a török uralom megszűnésével elnéptelenedett vidékek benépesítésére.

Tutajok

Midőn a majd öt évtizeden át tartó újkori népvándorlási hullám tetőzött, az egyre növekvő tömeg elszállítására be kellett állítani a korábban tisztán faáruforgalmat szolgáló tutajokat is. Mert amíg egy hajónak nevezhető tákolmány – legyen az Zille, Platte vagy Ulmi Schachtel – legfeljebb 200-300 kivándorlót tudott szállítani, addig az utasforgalom napi 1500 továbbítandó személyre duzzadt.

vorosvari-ujsag-2014-09-050

Kelheimi Platte

Kezdetben csak ötszáz főt befogadó nagy tutajokat állítottak össze, majd mikor a rajnai tutajosok és hajóépítők hírét vették a szükségnek, a Rajnáról a Dunára telepítették azokat a hajóépítőket és tutajosokat, akik elég tapasztaltak és bátrak voltak ahhoz, hogy egy tutajon akár ezer-ezeregyszáz kivándorlót juttassanak Bécsbe.

Egy „Kehlheimer Plätte”-nek nevezett tutajon már egy nagyobb többszobás kunyhó vagy faház állott, amelyek egyik része a kivándorlók számára nyújtott hajlékot. Külön barakkja volt a tutaj személyzetének és a hajómesternek. Két konyha állt még a hajón utazók szolgálatára a vele járó fedett tákolmányokkal, volt még helyiség öt vágóökör és néhány tehén számára és egy beálló a kivándorlók által magukkal hozott lovaknak. A kocsikat szét kellett szerelni a kevés hely miatt. 

Mivel ennyi utazó között fegyelmet kellett tartani, nem hiányzott a fogda sem a tutajon. Hat megvasalt tetejű cölöp nyúlt ki szorosan egymás mellett a fedélzetből, láncokkal ellátva, és aki a fedélzeten megbontotta a fegyelmet, vagy bizonyítottan lopott, azt a hajómester addig hatástalanította ezen a módon, míg a legközelebbi bíróságnak át nem adta.

„A budai hegyek sváb falvai régi települések, Pilisvörösvár német lakóit 1692-ben a Majthényiek hozták be” – írja Hóman Bálint. Ekkor még az ezres nagyságrendű utast szállító tutajok nem voltak forgalomban, tehát a Vörösvárt benépesítő német telepesek minden bizonnyal a Schachtelnek nevezett bárkákon utaztak Ulmból Bécsig.

Botzheim István kutatásai és jegyzetei alapján összeállította:

Sólyom Ágnes