XV. évfolyam 7. szám - 2015. július

A feketefenyők felemelkedése és bukása – a kopárfásítás

Katonai térképeken jól kivehető, hogy 1785-ben Vörösvár és Piliscsaba között még összefüggő, őshonos erdő állt a dombokon. Aztán a 19. század eleji felmérésen már kitűnik, hogy a korábban teljesen zöld, fás terület cserjés-bozótossá vált. Innen datálódik a máig húzódó, meglehetősen energia- és költségigényes kopárfásítási probléma.

A kopárok születése

A 18. század végén az elszegényedő Karácsonyi család birtokolta a Vörösvár környéki erdőket. Míg a családnak pénzre volt szüksége, addig a főváros kiváló tűzifafelvevőnek bizonyult, így a tulajdonos letermelte a domboldalakról az erdőt, és a mindig éhes Pest-Budára szállíttatta. A kivágott fákat szinte egyáltalán nem pótolta. Ráadásul a településeknek legelőkre is szükségük volt, így a lombos erdő ment, a juhok pedig jöttek. 

Az állatok kitaposták a füvet, és fellazították a talajt a patáikkal. Közben a lezúduló esőnek és a belőle keletkező patakoknak semmi nem állta útját, hiszen fák már nem voltak a területen, így a víz egyre jobban lemosta a talaj felső rétegét. „Először csak apróbb árkok keletkeztek, majd ezek meredek oldalai is lemosódtak, s a támasz nélkül maradt felső termőtalaj a nedves altalajon a mindinkább mélyülő, szélesedő s hosszabbodó árkokba csúszott, s a lerohanó víz egyre nagyobb területről sodorta le azt, majd a kőtörmeléket is, végül azután a felszínre került a takaró nélkül maradt szikla” (Erdészeti lapok, 1949). A fakitermelésnek, a túllegeltetésnek és az emiatt kialakult eróziónak hála, 1872-re már kopáran álltak a pilisi domboldalak. A folyamat visszafordításában nem segítettek a 19. század végén nyitott kőbányák sem.

vorosvari-ujsag-2015-07-00022Mivel Európában nem volt egyedülálló ez a probléma, a Monarchia bekapcsolódott a nemzetközi trendbe, amely a kopárrá tett területek újraerdősítését tűzte ki célul. Ehhez igazodva 1879-ben és 1894-ben is elrendelték a kopárok összeírását és az erdősítést, de a hitelek fokozatos lecsökkentésével a munka mindkétszer leállt. Pedig a korabeli szakemberek több negatív következményre is felhívták a figyelmet. Az egyik a turizmusra gyakorolt hatás, mivel a csabai, vörösvári kopárok olyan forgalmas út mellett feküdtek, ami a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság összekötőjeként szolgált. A másik a környezeti és egyben társadalmi-gazdasági probléma, hiszen a lezúduló víz sárral és sziklákkal együtt egész a településekig tudott rohanni, újra és újra jelentős kárt okozva, és veszélyt jelentve a lakosokra.

Kizöldül a hegyoldal

Végül 1926-ban Őrhegyen kezdődött meg az elkarsztosodott és kopár területek újraerdősítése. Az ültetésnél gödrös módszert használtak, és egy gödörbe 2-3 feketefenyő csemetét raktak. Érdemes itt idézni Héder Istvánt, aki 1949-es tanulmányában azt javasolja: „Egy gödörbe lehetőleg két, dús- és épgyökérzetű, zömöktörzsű, 1 lomb- és 1 fenyőcsemete ültetendő, hogy a fenyő netaláni pusztulása esetén az állománysűrűség biztosított legyen. Ha mindkettő megmaradna, egyik később, a tisztítások folyamán kitermelhető” (Erdészeti Lapok, 1949).

A Pilis mellett közben a Balaton-felvidéken is teleültették a kopárabb oldalakat feketefenyővel, ezt azonban a kezdeti több sikertelen próbálkozáson kívül a világháború is hátráltatta, illetve részben tönkretette. Így a háború után, 1954-ben még nagyobb lendülettel kellett elkezdeni a kopárfásítást (ami egyébként nem túl szerencsés szóösszetétel), innentől a Csaba fölötti rész erdősítését Dévényi Antal erdészetvezető, valamint Szénási Ferenc és Bertán József kerületvezető erdész irányította. A piliscsabai kopárokon padkázással segítették az ültetést. „A padkát úgy képezzük ki, hogy felső lapjuk néhány fokot a hegy felé dőljön. Így a tenyésztésre oly fontos mikroklímát kedvezőbbé tesszük, mert megváltozik a napsugarak beesési szöge és ezáltal különösen a déli, meredek lejtőn a felmelegedés erősen csökken, s egyben a terület vízgazdálkodása is kedvezőbbé válik. Az erős szélhatásnak kitett, alom- és aljnövényzet nélküli, valamint a mozgó, kőtörmelékes talajokon, ahol a padkák betakarása a mobilitás következtében bekövetkezik, egyszerű rőzsefonások nélkül eredmény nem várható. Ezzel nemcsak még kedvezőbbé tesszük a mikroklímát, hanem egyúttal csökkentjük a szél kiseprő erejét és szárító hatását is gátoljuk. A lehulló alom visszatartásával elejét vehetjük a kilúgozódásnak és a talaj táperejét, a humuszképződést fokozzuk.” (Erdészeti Lapok, 1961). 1957-ben Dévényi Antal meg is kapta a Bedő Antal-díjat, főleg azért a tevékenységéért, hogy munkatársaival 300 hektáron sikerre vitte addigra a kopárfásítást.

A ló túloldalán

Csakhogy, az egyre sikeresebb kísérletek után az állam úgy vélte, a fenyő gazdasági haszonnal is kecsegtet majd, így igen sűrűn és igen sok helyen ültettek feketefenyveseket. Sok helyen elegyetlen (azaz egyetlen fafajból álló) erdők keletkeztek a korábban előirányzott elegyes, részben lombos erdők helyett.

A feketefenyőre azért esett a választás, mert ez a fajta nagyon igénytelen, megél sziklás, kopár tájakon, jól tűri a szárazságot, és hosszabb időegység alatt humusz keletkezik alatta, ami már megfelelő táptalaj lehet kocsánytalan tölgyeknek, csertölgyeknek vagy más lombos fáknak. De a feketefenyő eredeti élőhelyén ritkásan, ligetesen nő, elegyesen lombos fajokkal, így gazdag cserje- illetve gyepszinttel rendelkezik. A kopárfásítás nagy hulláma előtt az akkori szakemberek úgy tervezték, hogy a sikeres ültetés után egy viszonylag rövid vágásidejű fenyves stádiumot követően e termőhelyeken nemesebb fafajokból ültetnek erdőket, az állam a gazdasági haszon reményében azonban felülírta a korábbi terveket. Így sűrű, sötét fenyvesek nőttek a karsztokon. 

A feketefenyvesek végevorosvari-ujsag-2015-07-00023

A feketefenyő ipari nyersanyagként való termesztése alapvetően elhibázott lépésnek bizonyult, mivel a túl magas gyantatartalom és a nehezen feltisztuló törzs ággöcsös szerkezete miatt fája jóval kevésbé értékes, mint például a luc- vagy az erdeifenyő fája. Emellett a meredek domboldalakról a kitermelése is rendkívül költséges. Tehát gazdasági haszna nem túl jelentős, ugyanakkor a természetvédelmi, ökológiai hatása elég kedvezőtlen.

Az összefüggő, elegyetlen fenyőerdők azt okozták, hogy a korábbi dolomitsziklagyep és minden próbálkozó aljnövényzet vagy cserje visszaszorult, elveszítette az esélyt az életre és a térnyerésre. Pedig a sziklagyepek ritka, bennszülött fajokat és ún. reliktumokat is őriztek. A flórához pedig gazdag fauna is kapcsolódott, ami az élőhelyének eltűnésével szintén elhagyta a területet, így az állatközösség leépült, ahogy a feketefenyők elterjedtek az adott helyen. Ráadásul, mivel a gazdasági haszon reményében a rövid vágásidőt évtizedekkel meghosszabbították az illetékesek, a fenyves összezárt, és olyan hosszú időre elnyomta a korábbi társulások magbankját, hogy az nagymértékben elszegényedett.

A nagyrészt elegyetlen feketefenyvesek pedig elég kiszolgáltatottak. Már a negyvenes években elvitte a tűzvész az addigi kopárfásítás jó részét, de a telepítés újrakezdődött. 1993-ban Piliscsabán (is) száraz volt a nyár, és augusztusban meggyulladt a fenyőerdő. Az oltás tíz napig tartott, és ezalatt 17 ezer m3 értéktelen faanyag keletkezett, amit le kellett termelni. Ezután sajnos ismét feketefenyőket telepítettek a leégettek helyére, kivéve ott, ahol vastagabb termőréteg volt, mert oda molyhos tölgy és cser került. De a tűz csak az egyik ellensége a monodomináns feketefenyveseknek. A kártevők és a gombák hasonlóan veszélyesek az elegyetlen, homogén csoportra, így olyan gombafajok is megjelentek hazánkban, amik korábban nem voltak jellemzőek.

A kutatások azóta ráadásul azt találták, hogy a feketefenyveseknek nincs is kimutatható talajjavító hatásuk, tehát az egyik legfontosabb szempontnak, ami miatt flóraidegen elemként ide kerülhettek, nem is felelnek meg.

Ezek után nem meglepő, hogy az illetékesek állásfoglalása szerint a cél az elegyetlen feketefenyvesek helyén a lombos fákkal kevert erdő, a fokozottan védett területeken pedig a fenyő teljes visszaszorítása.

Baumann Viola

Felhasznált irodalom:

  • Fejér István: Beszámoló a piliscsabai kopárfásításról. 1961, Erdészeti lapok, 545–548.
  • Héder István: Kopáraink befásításáról. 1949, Erdészeti lapok, 25–31.
  • Istvánffy József: Kopárfásítási eljárások. 1949, Erdészeti lapok, 183–185.
  • Feketefenyveseink kutatása Csontos Péter (szerk.) MTA-ELTE Elméleti Biológiai és Ökológiai Kutatócsoport Budapest, 2007.:
  • Cseresnyés Imre, Bózsing Erika és Csontos Péter: Erdei avar mennyiségének változása dolomitra telepített feketefenyvesekben, 27–38.
  • Halbritter András, Csontos Péter, Tamás Júlia és Anton Attila: Dolomitsziklagyepek és feketefenyvesek talajainak összehasonlító vizsgálata, 15–26.
  • Tamás Júlia: A feketefenyvesek telepítése Magyarországon, különös tekintettel a dolomitkopárokra 5-14.
  • Tamás Júlia, Csontos Péter: Dolomitterületek vizsgálata a Budai-hegységben – milyen a növényzet az erdőtűz után tíz évvel?, 90–100.
  • http://www.parkerdo.hu