XV. évfolyam 7. szám - 2015. július

Szeretet, következetesség, őszinteség

Szarvasné Körmendi Katalin, a Templom téri Német Nemzetiségi Általános Iskola pedagógusa Németh László-díjat kapott, amelyet pedagógusnap alkalmából vehetett át június 4-én. A díj azoknak „az oktató-, nevelő-, gyógypedagógiai munkát végző pedagógusoknak adományozható, akik a gyermekek harmonikus személyiségformálásában huzamosan kiemelkedő munkát végeznek”. A díj apropóján megpróbáltuk ellopni a receptet a sokak által szeretett, becsült tanítónőtől arról, hogy hogyan kell megtartani a hivatástudatot, hogyan lehet kiégés nélkül a pályán maradni, és hogyan érdemes a gyerekekhez közeledni.

• Hogy került a pedagóguspályára?

Már nagyon kicsi koromtól pedagóguspályára készültem. Amióta az eszemet tudom, mindig is pedagógus szerettem volna lenni, így hát egyenes út vezetett oda, hogy Esztergomba pedagógusképző főiskolára menjek. Ott mi voltunk az első olyan évfolyam, amelyik már főiskolaként indult.  Iszonyatos létszámmal kezdtünk, mert akkoriban pedagógushiány volt, és így próbálták ezt betölteni. Amikor elkezdtem a tanítóképzőt, akkor még nagyon érdekelt a nevelőintézet. Rettenetesen megütött mindig, amikor ezeket az elesett gyerekeket láttam. A pedagógus szakkollégium egyik területe ugyanis az volt, hogy kijártunk intézményekhez. De az az igazság, hogy amikor ott testközelből láttam, ahogy a fóti gyerekvárosban rohantak velünk szembe a gyerekek, és azt kiabálták, „engem vigyél haza, engem vigyél haza”, akkor szembesülnöm kellett azzal, hogy ezt én nem tudom vállalni, mert nem tudnék túllépni rajta, pedig ezen egy bizonyos szinten érzelmileg felül kell tudni emelkedni. Ekkor döntöttem az iskola mellett. ’79-ben végeztem, és ’79-ben itt kezdtem Pilisvörösváron.

• Ön vörösvári?

Nem, én esztergomi vagyok, és pályázat útján kerültem ide. Akkoriban csak meghirdetett állásra lehetett jelentkezni, és nekünk pályázni kellett. Egészen addig számomra Pilisvörösvár csak egy átutazó település volt Budapest felé, teljesen ismeretlen község, de nagy örömömre megválasztottak. Azóta is Esztergomban élek, de most már több a kapcsolatom Vörösvárral, mint Esztergommal, hiszen onnan eljövök reggel, és késő délután érek haza. Legfeljebb a nyári szünetben csodálkozom rá, hogy itt nyílt, ott pedig bezárt egy üzlet. Az emberi kapcsolataim inkább már Vörösvárhoz kötnek.

• Változott a tanári pálya, a kihívások ahhoz képest, mint amikor elkezdett dolgozni?

A kihívások nagymértékben változtak, én úgy érzem, nagyon nehézzé vált az életünk. Egészen mások a gyerekek, és mások a szülők elvárásai is. 

A szülőkben, úgy tapasztalom, kétféle véglet van: az egyik, aki nagyon meg akar felelni, és görcsösen próbál minden feladatot elvégezni. A másik véglet, aki kicsit lazábban foglalkozik a gyerekével. Tőlük kevesebb segítséget kapunk. 

Újabb jelenség, amit persze lehet, hogy csak én tapasztaltam, hogy a szülőkben egyfajta bizonytalanságot érzek. Mint hogyha nem mernék következetesen, kicsit szigorúbban, szabályokat felállítva nevelni a gyerekeket. Állandó kétség bennük, hogy nehogy valami bajt csináljanak, nehogy valamit elrontsanak. Nem tudom, hogy a sok pszichológiai előadás, a sok nevelési tanácsadás zavarta-e meg a gondolatokat, de jobban fel kéne vállalni, hogy a gyerekek számára normális, érthető szabályokat kell felállítani, mert azokhoz aztán sokkal könnyebben tudnak igazodni. Ha ezeket a szabályokat a szülők következetesen betartatnák, akkor talán kevesebb konfliktus alakulna ki. Eleinte valószínűleg nehezebb, de utána kialakul a rend. Az autópálya mellett és a szakadék mellett is korlát van, de ez a korlát védelmet és biztonságot ad. És a szabályoknak is védelmet, igazodási pontot kéne biztosítaniuk a gyerekek számára.

• Mit javasol a pályakezdőknek, vagy azoknak, akik csak gondolkodnak a tanári pályán? Válasszák-e ezt a hivatást, és milyen irányelvekhez tartsák magukat?

Amikor nehéz helyzetbe kerül az ember, akkor sokszor felteszi magának a kérdést, hogy mi az, ami esetleg jobb választás lett volna. De nekem mindig ugyanoda kanyarodik vissza az agyam, hogy ennél jobbat nem tudnék kitalálni, és teljes mértékben a helyemen vagyok. Annyira sokrétű ez a pálya, és annyi pozitív élményt ad. Nem tudok olyan területet, ami ehhez fogható lenne. A gyerekek szeretete, a szülők elfogadása, a pozitív visszaigazolások. Hogy azt érzem, vagyok tanító néni, vagyok egy kicsit pszichológus, vagyok a szülő tanácsadója, bekerülök családokba. Van, ahol tanítottam az anyukát, és most már tanítom a gyermekét. 

Én első osztályt kaptam az első évemben, és ezért nagyon-nagyon hálás vagyok. Akkor az igazgató úr bedobott a mélyvízbe. Nem is tudtam, mit vállalok, de életem legnagyobb élményei mindig az első osztályokhoz kötődnek. Amikor egy kisgyerek kilép az óvodából, akkor következik a csodavárás. És ha azt a csodát tényleg meg tudja adni az ember, az nagyon pozitív.

 Többször előfordult, hogy a gyerekekkel elmélyedtünk a munkában, és az egyik hirtelen odakiabált, hogy „Anya!” – és ez nekem nagyon jó érzés volt, mert ez azt fejezte ki, hogy a gyerek itt a helyén van, és jól érzi magát. Mert ha azt látja bennem, hogy én olyan biztonságot adok neki, mint otthon az anyukája, akkor ez olyan eredmény, ami nagyon jó érzéssel tölt el.

Nagyon szép pálya, nehéz pálya, de én nagyon örülök, hogy ezt a hivatást választottam.

• Mi lehet az, amit az Ön után jövő tanárnemzedéknek érdemes lenne követni a pályájából?

Az első a gyerek szeretete, anélkül nem megy. Én gyakran vagyok szigorú. Mert hogyha szeretem őket, az nem azt jelenti, hogy elengedem őket. De a gyerek nagyon jól érzi, hogy én most szigorú vagyok, de jogosan vagyok szigorú, és attól függetlenül szeretem őt. Mert eltelik az az öt perc, és keresi a társaságomat. Ha a gyerek meg lenne sértve, akkor inkább kerülne. Tehát az biztos, hogy a szeretet az első.

A másik a következetesség. Szerintem az a legfontosabb, hogy következetesen neveljünk. Ez azt jelenti, hogy amit kimondok, azt előtte gondoljam át, de ha kimondtam, akkor következetesen ragaszkodjak hozzá.

A harmadik az őszinteség. A gyerekek rettentően megérzik, ha az ember nem azt mondja, amit gondol.

És negyedikként megemlítem a pozitív szemléletet is. Arra koncentrálunk, hogy minek tudunk örülni, mert így a nehézségeken is könnyebb átjutni.

Az óvónőkkel való kapcsolattartást is mindig fontos feladatnak tekintettem, mert így lehet kicsit megkönnyíteni azt az átmenetet, amíg a gyerekek az óvodából átszoknak az iskolába. Ez ugyanis az egyik legnagyobb változás egy gyerek életében. Az egyik a születés, a másik viszont a jó esetben „gondtalan” gyerekkorból bekerülni egy felelősségteljes, követelményekkel szembesítő világba, ahol mindenki elvárja tőlük, hogy nagyon jók legyenek. Elvárja az anya, az apa, a nagymama, a keresztmama, de még a szomszéd néni is azt kérdezi, hogy „hány piros pontod van”. És akkor ott a tanító néni, aki szintén szeretné, hogy a gyerek okos és ügyes legyen, amennyire csak lehetséges.

• Számított a díjra?

Nem, nem számítottam, nem gondoltam, hogy én erre jogosult vagyok, talán ezért is érint most ennyire pozitívan, ezért látod, hogy állandóan fülig ér a szám. Nem gondoltam, hogy a közösségnek eszébe jutok.

Maga a díj is a megfogalmazása miatt esett igazán jól: a gyermekek személyiségének harmonikus fejlődéséért – ha a személyiségükre pozitívan tudok hatni, az az igazi kitüntetés.

Igazából annyira nem számítottam rá, hogy nagyon meglepődtem, mikor felhívtak a minisztériumból. Kaptam egy telefont, és rá egy hétre már át is kellett venni a díjat. Ímélben küldték el a meghívót, de azon is csak annyi szerepelt, hogy jelenjek meg az ELTE-n, mert szakmai díjban részesülök. És ott derült ki, hogy ez egy Németh László-díj. Az igazság az, hogy nem újságoltam el, csak a szűk családi-baráti kör tudja, a legtöbben a Pedagógusnapon fogják megtudni, csak azok tudják, akiknek hivatalból el kellett mondanom.

Baumann Viola