Jégszekrény

Erinnerungen an die Werischwarer „Eeskruam”

3. rész

Hova hordtak jeget?

Müllerék kezdetben csak a vörösvári igényt szolgálták ki, ehhez az egy kis jégverem mellé építettek egy nagyobbat is. A két jégvermet akkor egyesítették, amikor Óbudáról [ojgyoufa] is érkeztek már a megrendelések. Ekkor a jégverem 1400 m3-es volt. 

Télen a vermet négy oldalán felnyitották, és csúszdákon csúsztatták le a jégtömböket. Így egyszerre több lovaskocsival is szállíthattak, gyorsabban ment a munka. Óbudára már nagy, zárt fa lovaskocsival hordták a jeget, így védve azt az olvadástól.  Egyszer bányatelepnél beszakadt az út [franz-sutn] bányaomlás miatt… Ekkor csak a főút melletti földúton, a bányaistállók mellett tudtak közlekedni. Mivel ez meredek és szűk volt, a két ló nem tudta felhúzni a dombon a kocsit, így további két lovat kellett a jármű elé kötni [zwaá raouss voaschpange].  

Volt a közelben egy meddőhányó [sifaehafae], végül ebből töltötték fel a mélyedést. A hányóban vörös salak volt [raoudae lájsch], melyet a teniszpályákra is hordtak talajnak. 

A jéggel ellátott vendéglők: Szarvasnál egy-egy kosár jég a Steininger vendéglőbe, aztán a Schäffer kocsmába a vámnál, a Koller vendéglőbe a téglagyárral szemben, a Héberger vendéglőbe a volt orosz laktanyával szemben, a Thaler vendéglőbe, majd a Gröschl, Schlosser, Három Huszár, rajtuk kívül a libakereskedőkhöz is szállítottak. 

Háború után megjelentek a műjéggyárak, ekkor kezdett visszaszorulni a természetes jég, azonban ezek után Marci bácsiék műjég-árusítással is foglalkoztak. Édesapja szerződést kötött a Dreher Sörgyárral, és a cég kőbányai jéggyárából szállítottak jeget a Dreher vevőinek. Marci bácsi bátyjai pedig az Óbudai Jéggyárból szállítottak Óbudára és Csillaghegyre. Ebben az időben a Müller család után ötven vörösvári lakos ment a jéggyárba, hogy ott különféle pozíciókban dolgozzanak. 

Vittek jeget Érdre, Budakeszire, Budaörsre és Törökbálintra is. A Pest Megyei Népbolt Vállalattal szerződést is kötöttek, így ezekbe a boltokba is hordtak jeget, ezen túl a jég bevermeléséért, a jégverem használatáért és a jég kiszállításáért a vállalat fizetett nekik. A mennyiséget köbméterben állapították meg a szerződésben, így ez alapján szállítottak a különböző üzletekbe.

A „jégszegény” időszakban az óbudai, jégszekrénnyel rendelkező polgárokat nem tudták kiszolgálni, csak a vendéglősöket. Ekkor esett meg, hogy a „Jeget-jeget!” kiabálása helyett Marci bácsi halkan elsuhant az ablakok alatt. Nemsokára feljelentés érkezett ellene, hogy „mi az, hogy nem kiabál a jeges”. Ugyanez az ember valamivel később ismét feljelentést tett, de most azon a címen, hogy „miért kiabál ennyire a jeges?”. Marci bácsi beszélt az illetővel: „Egyszer az a baj, ha nem kiabálok, aztán az a baj, hogy kiabálok, hát mi legyen?”. Ekkor az úr kijelentette, itt többet ne kiabáljon, mert neki már elektromos hűtőszekrénye van. Nagyjából ezzel a keserédes történettel kezdődött a jeges, műjeges szakma leáldozása, ugyanis egyre több helyen vettek már elektromos hűtőszekrényeket, így többé nem volt szükség a jégre.

Itt szeretném köszönetemet kifejezni Marci bácsinak a segítségért és a visszaemlékezésért. Álljon itt ez a cikksorozat tisztelettel ezen kihalt szakma és az „Öliz” jegesdinasztia előtt.

Zsámboki Szabolcs