XV. évfolyam 5. szám - 2015. május

Málenkij roboton Ukrajnában

Kimmel Ferencné Visinger Ezsébetet huszonegyéves korában vitték el egy „kis munkára” az oroszok: két és fél év „málenkij robot” várt rá ukrán területeken kiépült lágerekben. A bűne az volt, hogy beleesett a 16-55 éves korosztályba, és német hangzású névvel született.

1. rész

Ez ugyan nem volt feltétel, de első körben ez alapján válogatták ki elhurcolásra a civileket. Később már nemcsak németül nem tudókat, de teljesen magyar nevű férfiakat és nőket is vittek, ahogy azt a létszámra vonatkozó előirányzat megkívánta. Az éhezés, a járványok, a nehéz munka, a folyamatos fázás és legyengülés miatt sokan soha nem tértek vissza a hazájukba. Erzsi néni (Lisbeth, Liza) azonban túlélte az embert próbáló kényszermunkát, és Vörösváron él évtizedek óta. Ő mesélt most nekünk az elhurcolásról, a lágervilágról és a szabadulásról:

Én Szendehelyet nem szerettem, nem tehetek róla. Édesanyám apja ott dolgozott mint községi kovács. Akkoriban nagyon szegény világ volt, és Szendehely olyan maradi kis község volt. Vácra jártak be az emberek piacra, és a földből éltek. Édesapám molnár volt, elszegődött Felsőpeténybe, én ott is születtem. Aztán hazajöttünk Szendehelyre, és egy darabig megint ott laktunk. Egy idő múlva Nagyorosziba költöztünk, édesapám bognár volt a grófnőnél. Nyolc évig ott laktunk, ott nagyon szerettem lenni. ’42-ben jöttünk vissza Nagyorosziból Szendehelyre. Ez volt a baj.

Hatvan vagy kétezer?

Apám, bátyám német katonák voltak. Öcsém tizenhét éves volt, én huszonegy, mikor az oroszok 1944. december 9-én bejöttek Szendehelyre, 1945. január 2-án már hajtottak el bennünket. Mondták, hogy jelentkezzünk 16 éves kortól egy bizonyos épületben. Két orosz katonatiszt ült ott, és egy tolmács. Azt mondták, Hatvanba visznek bennünket vasutat építeni. Két heti étel, két heti öltözék, ez legyen mindenkinél. Jelentkeztünk, mert kidobolta a kisbíró, hogy aki nem megy, annak megölik a családját. Tehát január 2-án hajtottak el bennünket.

Jöttek emberek Katalinpusztáról, Kismarosról, Nagymarosról, Zebegényből, őket is hozzácsatolták a csoporthoz, és orosz katonák kísértek minket Nőtincs felé. Éjjelente elszállásoltak. Tél volt, hideg, nagy hó. Elöl, jobbról-balról puskás orosz őrök voltak, ők hajtották a csoportot. Ahogy mentünk az úton, ott feküdtek az árokban a tankok, mellettük pedig halott, megfagyott német katonák. Ez így folyt három napig. A legelső éjszakai állomás Ősagárd volt, másodszor Visontán aludtunk. Odaértünk Hatvanba, és mondtuk az orosz katonáknak, hogy itt vagyunk, megérkeztünk. Mire ők: „Davaj! Davaj!” [Gyerünk! Tovább!], és továbbtereltek bennünket. Hamarosan Kál-Kápolnára érkeztünk, ott már láttuk, mi a helyzet.

Hó és szárított hús

Egy utcasoron a népet kitelepítették a lakásaikból, és oda szállásoltak el bennünket. Akkor tudtuk meg, hogy Oroszországba visznek. A házakban üres szobák voltak, csak kis szalma a padlón, fűtés nem volt. Alá kellett írnunk, hogy magyar svábok vagyunk. Ez volt ugyanis a bűnünk. Aztán odahajtottak az állomásra, bevagoníroztak bennünket, és kitoltak vakvágányra. Nem tudom, hány napig álltunk ott. Kompótiak is oda kerültek, akiknek sváb nevük volt, de nem tudtak svábul. Ők közel laktak Kál-Kápolnához, így tudtak párnákat, dunnát hozni, de mi nem tudtunk. Olyan szegénység volt, ételünk sem volt.

Egyik éjjel aztán elindult a vonat. Bennünket Romániának vittek. Mikor megálltunk, leszállítottak, és egy iskolában helyeztek el, nem tudom, hány napig. Aztán továbbvittek. A vagonokat több helyen kinyitották az állomásokon, hogy vehessünk vizet. De tél volt, a kútból nem folyt víz, ezért havat vettünk a kezünkbe, és azt nyalogattuk. Enni szárított, füstölt kecskehúst kaptunk. Végül megállt a vonatunk Sztalinóban, kinyitották a vagont, és mint a szarvasmarhát osztottak szét csoportokra. Aztán elkezdtek minket hajtani Makijevkába, ami 18 kilométerre volt. Itt négy férfibarakk és egy női épült. A konyhába magyar lányokat küldtek. De a gyaloglástól olyan izomlázunk lett, hogy másnap nem tudtunk lábra állni. 

Keserves napok

A lágerből első nap kihajtottak bennünket, kalapácsot nyomtak mindenkinek a kezébe, és odaállítottak egy fehér rakáshoz. Tégla volt, romokból lehullott tégla, azt kellett megpucolni. Mindannyiunknak majd lefagyott a keze. Keserves volt. Csak egy félcipőnk vagy magasszárú cipőnk volt, egész télen fázott a lábunk, nagyon. Kerestük, hol lehetne melegedni. Az őrök orosz nők voltak.

Tavasszal reggel kihajtottak bennünket, délben be. Ebédre kaptunk egy káposztalevest és két kanál burist [hántolt árpát – a szerk.]. Reggelire volt, hogy csak egy marék savanyúkáposztát és egy bögre teát. Meg hatvan deka csirízszerű feketekenyeret. Éjjel-nappal égett a villany. Ablak nem volt a barakkokon, csak szellőzőlyukak.

Egy vasárnap délután mindenkinek ki kellett mennie az udvarra, kivinni minden cuccát, ami volt. De nekünk, szendehelyieknek nem volt semmink. A kompótiak tudták, hogy ide hoznak bennünket, ezért ők készültek: volt fehér blúzuk, fehér kötényük, könnyebben el is helyezkedhettek a konyhán. Vasárnap délután tehát kitakarították a barakkot. Megállt egy teherautó, kiszállt a tiszt, és azt mondta, harminc lány kell neki. Ki is választott harmincat, talán azokat, akik jobban voltak öltözve. Én is közéjük kerültem.

Baumann Viola

(Folytatása következik.)

A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékének szenteli a 2015. évet egy kormányhatározat. A hírhedt 0060-as parancsot 1944. december 22-én adták ki, és 1945. január 31-ig nagyjából 60 ezer civilt hurcoltak el kényszermunkára. A foglyok harmada nem élte túl a szovjetunióbeli málenkij robotot.