XV. évfolyam 11. szám - 2015. november

Az alkotás szabadsága

Pilisvörösvár Önkormányzata Fogarasy Attila tanár, újságíró részére több évtizedes könyvszerkesztői, újságszerkesztői és helytörténeti munkájának elismeréseképpen Pilisvörösvárért emlékérmet adományozott október 23-án. A díj kapcsán beszélgettünk a tanár úrral többek között az utánpótlásról, irodalmi munkásságáról, illetőleg városunk eleddig még feltáratlan történelméről.

• Mire gondolt elsőnek, amikor megtudta, hogy önnek ítélték a szóban forgó elismerést?

Köszönöm

köszönöm a díjat
köszönöm a tapsot
szülővárosommal
a téphetetlen kapcsot
köszönöm a múltat
köszönöm a percet
az időbe hulltat
az elfeledtet
köszönöm a bántást
köszönöm a feddést
vetést és szántást
a jóra törekvést
köszönöm hogy itten
ismernek néhányan
és amiben hittem
nem kell hogy elhányjam
köszönöm a város
minden lélegzetét
gangos házait
utcáit sok csinos terét
nekem bölcsőm ez
s majdan sírom is
így lesz ez ha magam
ma még bírom is
mit tőletek kaptam
vissza még nem adtam
néhány könyvet
verset szót
megfogni próbáltam
a mulandót
még annyi mindent
tenni kéne
oly sok fontosat
fogy az idő évről évre
és Isten teszi ki
a pontokat
hát köszönök most mindent
tapsot jó szót érmet
hitet erőt méltatást
jóságot szemérmet
a tiszteletet amit adtok
hogy hibáimmal elfogadtok
hogy apám anyám földjén
hű társaim vagytok
köszönöm a díjat
köszönöm a tapsot
szülővárosommal
a téphetetlen kapcsot
a téphetetlen kapcsot

Először arra: már ilyen öreg lennék? Másodszor: sokan vannak, akik inkább megérdemelnék, mint én… Végül arra: ha már így alakult, megpróbálom a következő években tényleg megszolgálni…

• A diákjai hogyan fogadták a hírt? 

Nem hiszem, hogy tudnának róla… Nagyon el vannak merülve a maguk „Z” generációs világában, amihez viszont nekünk, idősebbeknek nincs sok közünk.

• Mit lát: a helybéli fiatalok mennyire vannak tisztában a „gyökereikkel”? Érdekli őket a környezetük múltja, a hagyományok megőrzése?

Vannak rá bíztató jelek: nemrégiben indítottunk egy honismereti klubot Zsámboki Szabolccsal a Művészetek Házában. Akik eljöttek az első foglalkozásra, többségében fiatalok voltak. Remélem, lelkesedésük megmarad és másokra is átragad. A klubon belül én adom elő a költészeti és helytörténeti témákat, Szabolcs pedig néprajzi anyagokat dolgoz fel, nemcsak elméletben, gyakorlatban is. Hadd dicsérjem meg e helyütt is ezt a derék fiatalembert: ritka nagy kincset jelent városunknak az ő tudása, tehetsége és elkötelezettsége. 

• Köztudott, hogy szervesen részt vesz a város életében. Azon felül, hogy tanít, előadásokat tart, publikál, zenél, kutatásokat végez… Miként fér bele ennyi minden az idejébe?

Úgy, hogy ötödik éve csupán egy állásom van, így bőven jut idő rájuk. A feleségem sokkal jobban elfoglalt, mint én, és a fiaim is. Szerettem újságot szerkeszteni is, de túlzottan lekötötte alkotó energiáimat. Mióta kiléptem a Vörösvári Újság szerkesztőségéből, elkezdtem verseket, színdarabokat írni, zenét szerezni, és nagyon élvezem. A korábbi görcsök megszűntek bennem, egy-egy rosszalló kritika, ajakbiggyesztés már nem térít el attól, hogy gondolataimat leírjam, érzelmeimet versbe vagy dalba öntsem.

• Több vörösvári témájú könyv szerzője, illetőleg szerkesztője. Ön szerint milyen felderítetlen területek vannak még a város történetében, illetőleg az ide kapcsolódó hagyományok között?

Keveset tudunk például a középkor történéseiről, arról, hogy hol voltak az Evlia Cselebi török utazó által leírt egykori várak, nem nagyon tudjuk visszaidézni azt a kort sem, amikor őseink megérkeztek ide, és megtették az első kapavágásokat. A régi korok kutatását az teszi szinte lehetetlenné számomra, hogy nem tudok latinul, a betelepülés idejét pedig – a források, dokumentumok hiánya miatt – leginkább csak regényszerűen, a képzelet segítségével lehetne visszaidézni. El is határoztam, hogy írok egy történelmi regényt, melynek hőse az első vörösvári bíró, az én ősöm, Christian Vötter (Fetter) lesz. A regény azt mesélné el, hogyan indul el Schrambergből, hogyan hadakozik a törökellenes harcokban Magyarországon, hogyan telepedik le végül 1689-ben Vörösváron, és hogyan alapít családot a rendkívül mostoha körülmények között. Olyan nehézségek közepette, amit mai eszünkkel el sem tudnánk képzelni…

• Készül majd a közeljövőben új, a vörösvári történelmet/hagyományokat feldolgozó kötete? Ha igen, akkor elárulná, hogy miről fog szólni?

„Megjártam a hadak útját” címmel egy háborús antológiát tervezek a Vörösvári Újságban két évtized alatt megjelent interjúkból, cikkekből. A kötet alcíme ez lesz: „Vörösváriak a XX. század vérzivataraiban”. Remélem, az önkormányzat méltónak fogja találni az összegyűjtött anyagot arra, hogy közzétegyük könyv formájában is. 

• Van egyébként példaképe?

Diogenész mellett talán még egy tucat is akad. Itt, Vörösváron is sok embert tisztelek vagy tiszteltem mélységesen. Ők is a példaképeim. De akit mostanában kezdek csak igazán példaképemnek tekinteni, az az édesapám. A fiú-apa ellentét, az örökös versengés korábban háttérbe szorította ezt a felismerést bennem. Most látom csak igazán, ahogy idősödöm: az ő útját járom, az ő munkáját folytatom, az ő magasztos és nemes erényeit szeretném magaménak is tudhatni, az ő filozófiáját követem. Tanítványaimnak már az ő életelvét tanítom, amit gyakran hangoztatott: „Leben und leben lassen!” Korábban nem lettem volna képes rá, de most annál nagyobb örömmel és büszkeséggel írom le e két szót: „Apám: példaképem.” Születésének 100. évfordulóján, 2017. május 21-én rá emlékezünk a Zeneiskola színháztermében. Már így jó előre is, szeretettel hívok mindenkit az emlékműsorra. Jöjjenek el, tiszteljék meg emlékét, ünnepeljünk együtt a szeretet és az emlékezés jegyében. Köszönöm!

Kókay Márton