XV. évfolyam 11. szám - 2015. november

HETVENHAT ESZTENDŐ

Ennyi idő telt el azóta, hogy Zs. Dobozy Erzsébet – avagy, ahogyan a többség ismeri: Tuti néni – „irodalmi pályára” lépett. Az évek során számtalan verset, illetőleg novellát írt, amelyekből idén „Régi és új utak” címmel megjelent egy válogatáskötet. Már önmagában ez a tény is elég lenne egy interjúhoz, ám ennek a mostani beszélgetésnek van még egy apropója, mégpedig az, hogy október 23-án Pilisvörösvár Város Önkormányzata Tuti nénit a több évtizedes helytörténeti értékű költői és írói munkájának elismeréseképpen a Pilisvörösvárért emlékéremmel tüntette ki.

• Kérem, meséljen kicsit arról, hogy miként lett Tuti néniből író…

SZERETET

Gromon Istvánnak
a város polgármesterének

Mig a szíveinkben ég a szeretet,
ne félj a jövőtől. Ne féltsd az életet.
Ma olyan szép órákat élhettem át,
mint még soha, hosszú életemen át.
A Művészetek Háza ragyogásban állt
tele padsorokkal, szeretettel várt.
Nem tudom, szívemben szólt-e a zene,
vagy a levegő volt dallammal tele.
Kedvesen sugárzó mosoly vett körül
mintha ünnep lenne, s mindenki örül.
Pedig egy rossz korszak idézése volt,
erről szólt a szónok, a tánc is erről szólt!
De felülmúlt mindent az a szeretet,
mely áthatotta a kitüntetéseket!
Öröm poharából sok jutott nekem,
úgy éreztem, hogy meg sem is érdemlem.
Hiszen én nem tettem semmi egyebet,
csak egyszer kitártam a szívemet…
Mintha a „Sors-függöny” lebbent volna szét
s megmutatta volna, mi lenne a SZÉP:
Ha ez uralkodna mindenek felett
ÖRÖKKÉTIG tartón; 
csak a SZERETET!
Mert rajtunk múlik, az EMBERISÉGEN,
hogy a JÖVŐ pokol lesz-e, vagy ÉDEN.

Pilisvörösvár, 2015. október 25.

Zs. Dobozy Erzsébet

Tizenhat éves kislány voltam, amikor az első verseim sorait papírra vetettem, s mostanra, hogy kilencvenkét éves vagyok, egész sok írásom – versem és novellám – gyűlt össze itthon. Mindig magamnak írtam. Ha boldog voltam, azért, ha valami nyomta a lelkemet, akkor azért, így megszabadulhattam a bántó gondoktól. Az irományaim egy jó részét még a saját családom sem olvasta. Aztán, amikor megismerkedtünk Fogarasy Attilával, minden megváltozott. Egy gróf Bánffy Miklós-könyv kapcsán találkoztunk a könyvesboltban. Én a szóban forgó nagyurat személyesen ismertem, ezért Attila felkért rá, hogy csináljunk az újságba egy interjút a régi időkről. A barátságunk és az együttműködésünk a későbbiekben is megmaradt. Ha karácsonyi versre volt szüksége az újságba, akkor küldtem neki, ha éppen a Fő út új világításáról kellett írni valamit, akkor megírtam.

• Hogy lett ezekből a versekből és novellákból könyv?

Több interjúval később az Attila egyszer kitalálta, hogy csinálna egy válogatást a munkáimból. Bátorítottam, hogy fogjon bele, ha úgy gondolja, hogy érdemes velük vesződni. Neki adtam a négy dossziényi irományom közül kettőt. Másnap reggel felhívott, és csak annyit mondott: „Tuti néni, végigbőgtem az éjszakát.” Sosem gondoltam volna, hogy az írásaim valaki számára meghatóak lesznek, de ezek szerint csak van bennünk valami…

• Beleolvasott a fizikai formátumot öltött könyvébe?

Bele, hát! Ha jól emlékszem, pont egy szüleimről szóló versnél nyitottam ki a kötetet. Elkezdtem olvasni, pedig még most is fejből el tudnám szavalni minden sorát, teljesen olyan benyomásom volt a könyv formátumtól, mintha akkor és ott olvastam volna első ízben. Nagyon meghatódtam… a saját versemen. Számomra nagy dolog, hogy egy könyvben ott vannak azok a firkálmányok, amelyeket én évtizedek alatt jegyeztem le.

• Milyen visszajelzéseket kapott a könyve kapcsán?

Elsősorban rengeteg telefont. Kis túlzással állíthatom, hogy – napokon keresztül – egész nap szólt a telefonom. Természetesen sokan a volt kollégáim, ismerőseim közül kerültek ki, de akadt a telefonálók között olyan is, akit nem ismertem. Például Pilisszentkeresztről hívott egy bácsi, aki megköszönte nekem, hogy a bányászokról írtam, mert valamikor ő is dolgozott a pilisi szénbányában, ahol én húsz évet titkárnőként dolgoztam.

• Leszűrt valamiféle tanulságot a visszajelzésekből?

Van egy rövidke, kurta vers a kötetben, amelyet – főleg az idősebb hölgyek közül – szinte mindenki kiemelt. Ennek az az érdekessége, hogy én ezt a szerzeményemet nem tartottam valami kellemes versnek, mert fájdalmas dolgokról szól. A címe, amely sokat sejtet, így hangzik: „Ki nem mondott szavak”. Sokan e miatt az irományom miatt emelték fel a telefont… Ez számomra nagyon érdekes tapasztalat volt.

• A novellái között akadt olyan, amelyet ugyancsak többen megemlítettek Önnek?

Az, amelyiket az iskoláról írtam. Ebben az esetben nem igazán mondták meg, hogy miért emelték ki a többi írás közül, viszont csodálkoztam rajta, hogy olyanokat is megérintett ez a novella, akik nálam sokkal fiatalabbak, és harminc évvel később jártak ebbe az intézménybe.

• A könyv megjelenése után is aktívan ír még, ha éppen úgy hozza a kedve?

Igen. Például az emlékérem átvétele után, már hazafelé a fejemben zsongott két sor a bennem kavargó hálás érzések révén, amelyeket egyből le is jegyeztem. Ebből lett később a „Szeretet” című versem.

• Ön szerint működik úgy a versírás, hogy valaki leül az asztalhoz, és ír egy verset?

Lehet, hogy valakinél működik, de esetemben ez nem így történik. Van, hogy jön két sor, aztán az ihlet csak másnap segít hozzá a folytatáshoz. Ilyenkor viszont van, hogy a vers teljesen elkészül; sokszor gyorsírással kell legépeljem a rímeket, hogy ne felejtsem el őket. 

• Miként fogadta, hogy a város önkormányzata önnek adományozta a Pilisvörösvárért emlékérmet?

Örültem, de egyből arra gondoltam: én ezt nem érdemlem meg. Utána eszembe jutott Fogarasy Attila, aki az én írásaimból végül könyvet „faragott”. Akkor még nem tudtam, hogy neki is ilyen elismerést szánnak, csak azt, hogy bizony megérdemelné. 

Kókai Márton