XVI. évfolyam 7. szám - 2016. július

Tanítani nyitottsággal, szeretettel

Pedagógusi munkája elismeréseként Németh László-díjat vehetett át június 7-én a Vásár téri iskola tanára, Mirkné Nick Anikó, vagy ahogy mindenki hívja: Anna néni. A díjat Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere adta át. A kitüntetés kapcsán beszélgettünk Annával a pedagógusi pályáról, a tanításról és a gyerekekről.

• Hogyan lett tanár, pedagógus?

Ez nagyon érdekes dolog. Mert nem akartam pedagógus lenni, egyáltalán nem. Nyolcadik után cukrásznak jelentkeztem, de Lieber Otti néni, az én nagyon kedves osztályfőnököm megbeszélte a szüleimmel, hogy menjek gimnáziumba, mert nagyon jó eredményekkel végeztem. Úgyhogy széttépték a felvételi lapomat, és beírattak ide, a gimnáziumba. A gimnázium végeztével pedig Kutas Gyula volt az, aki továbbküldött engem, mert akkor sem akartam jelentkezni sehova. És azt mondta – mert jól tanultam –, hogy próbáljam meg a tanítóképzőt. Nem volt ilyen jellegű indíttatásom, de jelentkeztem, és felvettek.

Az első évet nappali tagozaton végeztem. Igazából a főiskolán sem éreztem azt, hogy én tanítani fogok, vagy hogy egyáltalán van ennek értelme. Majd az első év után férjhez mentem, és a következő évben itt, Pilisvörösváron kezdtem el matematikát tanítani, még képesítés nélkül. És itt kezdődött a nagy szerelem, abban a pillanatban, ahogy beléptem az ötödikesekhez – pedig csak néhány év korkülönbség volt köztük és köztem. Szerelem a matek iránt – jelenleg is azt tanítok: matematikát és testnevelést 3-4. osztályban – és a gyerekek iránt is. 

Nem sokkal ezután megszületett a lányom, és Pilisszántón napköziben folytattam a tanítást. Itt dolgoztam 11 évet. Utána megszületett a fiam, azután jöttem ide, Vörösvárra tanítani, 2002 óta tanítok a Vásár téren.

• Mit tart a pálya legnagyobb nehézségének?vorosvari-ujsag-2016-07-00075

Sokan azt mondják, hogy nehéz ez a pálya. És igen, van, amikor az embernek olyan napja van, és a gyerekeknek is olyan napjuk van, hogy nehéz… 

Kezdetben azt gondoltam, hogy az a legnehezebb, amikor a pálya legelején belépsz a tanterembe, és egy év főiskola után azt sem tudod, mit kéne kezdeni a gyerekekkel. De nem. Ma már azt gondolom, hogy amíg a gyerekek között vagyok, addig nincs baj. Vannak problémák, amiket meg kell oldani, de az nem baj. Inkább az nehéz, hogy kicsit családterápia is ez az egész tanítás…

• Családterápia?

Igen, mert az igazán „nehéz” gyerekek mögött mindig egy olyan családi háttér van, amitől nem függetleníthető a gyerek viselkedése, és nem függetleníthető az a probléma, amivel ilyen esetben meg kell küzdenünk. Ritka az olyan eset, amikor a gyerek csak az iskolában problémás, és otthon nem az. Az évek során egyre több válással, gyermekét egyedül nevelő szülővel, elhanyagoló magatartással találkozunk, és erre nem vagyunk felkészítve a főiskolán.

Közel 10 éve gyermekvédelmi felelős is vagyok az iskolában, úgyhogy különösen látom ezeket a problémákat, és azt is látom, hogy nagyon nehéz megoldást találni rájuk. Nem mindig az anyagi segítség a megoldás. Nagyon sokszor kell az osztályfőnöknek pszichológusnak, családterapeutának is lennie. Nagyon fontos a szülőkkel a kapcsolatot tartani, sokat beszélgetni.

• Mi a legszebb ebben a hivatásban? Mit szeret benne a legjobban?

A legszebb minden nap, amikor bemegyek a gyerekekhez. Apróságok… hogy találkozom volt diákkal, és úgy köszön az utcán, hogy „szia, Anna néni”. Ugyanúgy, mint gyerekként. Megismer, odajön és köszön. Vagy bejön, és elmeséli, hogyan alakul az élete, és hozzám akarja íratni a gyermekét. Azoknak az ötödikeseknek, akikkel kezdtem, már tanítottam gyereküket. És olyan jó érzés volt rájuk nézni.

•  Mennyire változott a tanári pálya az évek során?

Muszáj változnunk. Muszáj az oktatásunknak is változnia, mert ezek a gyerekek egészen mások, mint a pár évtizeddel korábbiak. Nem lehet kiállni a tábla elé, és lenyomni egy 45 perces órát a torkukon, még bohócsipkában sem. Sokkal változatosabb munkaformákat kell használni. Van digitális táblánk, amit minél többször próbálunk használni, mert ezek a gyerekek digitális világba nőnek bele. Igaz, hogy még most is előfordul, hogy ők jönnek ki, és segítenek nekem használni a táblát.  De a módszerekben mindenképpen fejlődnünk kell, mert lépést kell velük tartani. 

És változni kell egy csomó más dologban is. Olvasni kell, amiket ők olvasnak, nyitottnak kell lenni az internetre, mert ők ebben élnek. Úgy vélem, aki nem hajlandó velük lépést tartani, annak nagyon nehéz dolga van a pályán. Munkát kell ebbe is fektetni. Használni kell az internet adta lehetőségeket: e-mail, a facebook stb. De jó lehet egy kis mozgás vagy egy kis zene is az órán. A zenében is tartani kell velük a lépést. Ez a nagyobbakra még inkább igaz.

A mai gyerekek pedig nagyon korán kamaszodnak. Harmadikos szülők jönnek olyan magatartási problémákkal, amilyenek eddig ötödikben voltak jellemzőek. Ami eddig a nyolcadikosokra volt jellemző, most már hatodikban eljön. Hamarabb érnek. 

• Mit szólt a díjhoz?

Igazából tudtam arról, hogy felterjesztettek, mert le kellett adnom hozzá egy önéletrajzot meg egy motivációs levelet. De nem bíztam benne, hogy megkapom. Utána sem néztem, hogy mi ez pontosan. Aztán felhívtak a minisztériumból, hogy megkaptam. Nagyon örültem neki. Ez mindenképpen egy komoly elismerése a munkámnak, a másik oldalról is. Fontos a pályán, hogy azt érezze az ember, hogy van értelme csinálni. De a legfontosabb a gyerekek elismerése. Amikor tanév végén úgy köszönök el, hogy „aki szeretne, azért öleljen meg”, és mindig odajön, mindegyik, és megölel… Ez a legfontosabb. 

Palkovics Mária