XVI. évfolyam 5. szám - 2016. május

A KAPTAFÁTÓL A BRJANSZKI ERDŐIG

Nem is gondolnánk, milyen kevesen vannak ma már életben azok közül, akik hiteles képet tudnának festeni számunkra a gulagok borzalmairól, s arról, hogy milyen volt az élet a második világégés előtt. A pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthon harmadik emeletén él egy ilyen ember…

Wenczl György idén volt 95 éves. 1921. február hetedikén született Pilisvörösváron, szülőháza a mai Petőfi Sándor utcában áll. Édesapja – Vörösváron nem szokatlan módon – bányában dolgozott. Amikor az édesanyja foglalkozásáról faggatom, Gyuri bácsi hamiskásan elmosolyodik és így felel: „Akkoriban az asszonyoknak még nem kellett dolgozniuk, maximum az aratni járó férjüknek mentek ki segíteni a földekre összeszedni, amit a férfiak lekaszáltak.”

Ekkortájt körülbelül hétezren lakhattak errefelé, nagyjából feleannyian, mint napjainkban. Gyermekkorából szívesen em­lékszik vissza az emberi kapcsolatokra, mert ahogy ő mondja: „Ma már csak a pénz beszél, akkoriban viszont az emberek időt szakítottak egymásra, összejártak beszélgetni, s ezzel egyidejűleg kikapcsolódáshoz is jutottak.” Egy szemléletes példával illusztrálja számomra a hangulatot. Akkoriban a településen 22 kocsma működött. A férfiak minden vasárnap bementek meginni egy pohár bort, de ez csak ürügy volt a beszélgetésre. Az asszonyok a házak kerítése előtti padoknál gyűltek össze. Persze azt nem szabad elfelejteni, hogy az első világháború utáni években járunk, amikor az emberi kapcsolatok ápolására talán nagyobb szükség volt, mint addig valaha. Természetes, hogy egy ilyen közhangulatban több gyermek is született; Gyuri bácsinak a példának okáért öt testvére volt, a nagybátyjáéknál pedig tizenegy gyermek született. Ennyi „lurkó” számára bizony több iskolára is szükség volt, ezért építette például Schön Matyi bácsi 1938-ban azt a polgári iskolát, amelyet ma a Vásár téren találunk.

Gyuri bácsi iskolai tanulmányai mellett cipésznek tanult egy helyi kisiparostól – bizonyos Bádel Józseftől –, akinek a műhelye a Pilisszántóra vezető úton állt. 1938-ban cipészsegédnek állt a már említett mester szolgálatában, ám a szakmát csupán két évig űzte; nem tetszett neki a sok ülés, ezért váltott. A budapesti Rico Kötszergyárban helyezkedett el, amely a Váci út azon pontján állt, ahol ma az OTP Bankra lelnénk. Egészen pontosan a gyár raktárában kapott munkát. Többek között a feladatai közé tartozott a különféle áruk szabad kikötőben való kiváltása, elhozása és a megrendelő számára való elkészítése. Rövid idő alatt csoportvezető lett, tíz esztendő után pedig a raktár vezetőjévé léptették elő.

vorosvari-ujsag-2016-05-00031Ám nem minden zajlott le ilyen idilli módon, mint ahogy azt ebből a gyors karrier-ízelítőből elképzelhetnénk, ugyanis a háború közbeszólt. Huszonegy évesen – 1942. október ötödikén – bevonult. Miskolcra került a hetedik hadtestbe, a tüzérek közé. Egészen pontosan a fogatolt (lóval mozgatott) vonatosztályhoz kapta a behívóját, ami számára azért is volt igen kellemetlen – meséli nevetve –, mert félt a lovaktól. Ennek ellenére már az első napon a négylábú jószágokkal kellett dolgoznia… A kiképzés után a hadtest műhelyébe került, s szíjgyártó lett, egészen 1944 márciusáig ott dolgozott. Ekkor áthelyezték a Kárpátok tetején megbúvó Perecsenybe, ahol favágók ölfáit kellett elszállítania. Olykor előfordult, hogy tizenkétezer köbméter ölfa várta a vonatállomáson az elszállítást. Amikor aztán megjelentek az oroszok, a többi magyar vitézzel (akkoriban így hívták a katonákat) Miskolcra menekült. Mivel a bőrszerszámok újak voltak az osztagnál, ezért munka híján futárrá avanzsálták. Neki kellett beszereznie az átvonuló parancsot, majd ezzel elindulva helyet szereznie a társainak, akik körülbelül százan lehetettek, plusz a lovak. Először egy Miskolctól nem messzi faluban állapodtak meg, nagyjából két hónapra. Itt viszonylag jó soruk volt, Gyuri bácsi például a helyi erdésszel összebarátkozva járt ki a határba vadászni, hiszen nem volt értelme kímélni a vadat, mondván az oroszok majd úgy is válogatás nélkül el fognak ejteni mindent. Végül Kárpátalja felé vezette őket a sors…

A háború borzalmait felidézve Gyuri bácsi arcán egy nem létező árnyék suhan át a tavaszi napsütésben: „Tisztán emlékszem, amikor egy asszony behívott a házába, húslevessel kínált, majd miközben ettem, elsírta magát. Nem értettem a dolgot, ő pedig csak annyit mondott: remélem, a fiamnak is ad valaki egy tányér levest…”

Vágfarkasd mellett állomásoztak, amikor Gyuri bácsi már hiába ment az átvonulási parancsért, mert azt bizony nem kapta meg. Az oroszok ekkor utolérték őket, és rögvest foglyul ejtették. „Éppen uzsonnáztam, amikor az ajtóban megjelent egy bekötött fejű katona. Hangosan ismételgetett valamit, nem volt mit tegyek, ezért a megadás jeleként mindkét kezemet felemeltem. Ő elvette a zsebeimben lévő néhány lőszerem, valamint a díszes övemet, amelyet egyből a saját derekára csatolt. Maga előtt taszigálva indultunk a falu irányába, ahol még németek állomásoztak. Ezek egyből lőni kezdtek ránk, szóval az oroszokkal együtt menekültünk vissza oda, ahol elfogtak, itt egy spájzban tartottak fogva. Nem voltam egyedül, több leventét és civilt bezártak mellém.

Gyuri bácsi végül a komáromi gyűjtőtáborba került, ahol harmincezer ember raboskodott. Napi két-három alkalommal indultak zsúfolásig telt vonatok Oroszországba. Őt – s erre a dátumra is kristálytisztán emlékszik – 1945. május huszadikán rakták a vagonba. Hat napig utaztak fel s alá Európában, végül a hírhedt brjanszki erdőnél kötöttek ki. Gyakorlatilag egy 400 kilométer hosszú, 100 kilométer széles egybefüggő erdőről volt szó, ahol a rabok nyáron csalánlevest, télen pedig káposztalevest ehettek. Néha kaptak egy-egy élő halat is, de ezeket undorukban inkább az orosz katonáknak adták. Persze ezt a luxust nem sokáig engedhették meg maguknak a rabok, hamar megtanulták hát levágni a hal farkát és fejét, majd elfogyasztani az étket…

A munkatáborban aztán több elfoglaltságot is végzett, például ácsként épületeket épített, majd fűrésztelepen lett brigádparancsnok. Mindeközben fabódékban laktak, ahol milliónyi poloska kóstolt beléjük nap-nap után. Egy évig a földön aludtak a deszkákon, ezért sok társa oldala folyamatosan kék színben „pompázott”. Olyan kevés helyük volt, mint a heringeknek a dunsztosüvegben, ha egyikük megmozdult, akkor mindenkinek vele együtt kellett fordulnia. Hetente egyszer mehettek fürdeni, akkor is csak egy medvesajt darabka nagyságú, kis szappant kaptak.

A borzalmaknak 1948. október tizedikén lett vége. Saját bevallása szerint minden indok nélkül engedték haza, de ezen akkoriban nem gondolkozott, örült a szabadságnak. Visszament a gyárba dolgozni (munkája elismeréséül kormánykitüntetést is kapott), ahol megismerte második feleségét (korábban volt egy félresikerült házassága), Mezei Ilonát, akivel több mint negyven esztendőn át éltek boldogan. Budapesten szereztek lakáscsere révén egy összkomfortos otthont. Ekkoriban már mindketten túljutottak életük delelőjén.

Gyuri bácsi nyugdíjas korában is igazi nagyvárosi életet élt; ha tehette, minden áldott nap ultizni és beszélgetni ment a barátaival, jó időben a Kosztolányi Dezső térre, télen pedig a Dajka Gábor utcában lévő kollégiumi büfébe. A boldogság, az emberekkel való beszélgetés és foglalkozás a mai napig erőt ad a számára. Két évvel ezelőtt, amikor felesége elhunyt, úgy döntött, hogy visszaköltözik Pilisvörösvárra, azóta él az otthonban. Kedvenc elfoglaltsága az olvasás. Főleg a régi regények, a vadnyugattal kapcsolatos történetek és a Nők Lapja újság tartoznak a kedvencei közé. Amikor a hosszú élet titkáról faggatom szerényen csak így válaszol: „Erre csak a Jóisten tudna válaszolni!”

Kókai Márton