XVI. évfolyam 1. szám - 2016. október

Szeretek problémákat megoldani…

Április óta új vezetője van a Napos Oldal Szociális és Gondozó Központnak, Péntek Beáta személyében. Nagyjából fél év telt el azóta, hogy megnyerte az intézmény vezetésére kiírt pályázatot. Alábbi interjúnkban így már olvashatnak kezdetekről, tapasztalatokról, kihívásokról. 

• Meséljen magáról egy kicsit: hogy került erre a pályára?

Szociális munkát, szociálpolitikát végeztem az egyetemen. Úgy kezdődött a pályám, hogy célcsoportot kellett választani, és én az időseket  választottam, mert már akkor azt láttam, amit ma is látok, hogy nem igazán jönnek fiatal, szakképzett emberek erre a területre. Az egyetem után célirányosan választottam munkahelyet, a szakterületemen sikerült állást kapnom, és Pesterzsébeten kezdtem mint szociális munkás. Akkor is alapellátási intézményhez kerültem, amely nagyjából hasonló feladatokat látott el, mint a Napos Oldal.

Ez az egy év nekem pont jó volt arra, hogy testközelből tapasztaljam meg magát a szociális munkát idős emberekkel. Olyanokkal, akik bizony nem szívesen vesznek igénybe segítséget, megvan a saját belső világuk, abba nehezen engednek be idegeneket. Meg kellett küzdenem azzal, hogy elfogadjanak, fiatal korom ellenére segítő, támogató szakembernek tekintsenek. Meglátásom, hogy az idős embernek is nagyjából annyit kell segíteni, amennyit ő kér, sem többet, sem kevesebbet. Annyit, amennyivel az ő önálló életvitelét és a saját döntési szabadságát meghagyjuk. Fontos, hogy elfogadjon partnerként, hogy tanácsot adjak neki, de ne én döntsek helyette. Ez nagyon nehéz egy idős ember esetében. Ezt a szerepet kellett megtalálnom.

• Itt szerzett vezetői tapasztalatot is?

Egy éve dolgoztam szociális munkásként, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy egy egész szolgálatot vezessek. Nagy lendülettel ­ ahogy a fiatalok szokták megváltani a világot ­ kezdtem neki az intézményvezetésnek. Gyakorlatilag kellett egy év ahhoz, hogy egy jól működő csapatot tudjak kiformálni. Akkor még voltak olyan pályázatok, és a csapattal elértük azt, hogy két sikeres pályázatot végigvittünk, amivel fizikailag is meg tudtuk újítani a szolgáltatások hátterét.

Amikor elértem az ötödik évet a vezetésben, akkor szétnéztem, hogy mi az, amit nekem itt még csinálnom kell. Nemigen találtam magamnak több feladatot, úgy gondoltam, hogy amit lehetett, azt a magam  eszközeivel megtettem, és szeretnék továbblépni. Ez a továbblépés akkor az volt, hogy teljesen más szegmensét ismerjem meg a szakmai munkának. Minisztériumi hivatalnok lettem. Úgy gondoltam, hogy ha olyanok alkotják a jogszabályokat, akiknek van már gyakorlati tapasztalatuk, akkor az hatékonyabb lesz. Ebben az illúzióban elég sokáig ringattam magam, mire beláttam és elfogadtam, hogy ez nem így működik. 13 évet dolgoztam hivatalnokként, amikor feladtam, és elkezdtem más lehetőségek után érdeklődni. Akkor láttam meg a pályázatot, hogy keresnek vezetőt ide, Vörösvárra.  Azért is volt ez vonzó számomra, mert Ürömön lakom, és azért is, mert azt gondoltam, hogy itt szakmailag ismét ki tudok majd bontakozni. Ezt a pályázatot nyertem meg év elején, és április 15-től kezdtem el itt dolgozni.

• Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembe kellett néznie?

A legnagyobb kihívásnak azt tartottam, hogy kívülről jött, nem vörösvári emberként minél előbb megismerjem, amennyire csak lehet, a helyi viszonyokat, és minél közelebbi ismeretségekre tegyek szert a kollégákkal. Hogy megtapasztaljam, a munka területén kire miben tudok számítani, kinek mi az erőssége, mi a gyengesége. Csapatban tudok csak gondolkozni, és csapatban tudok dolgozni. Meg kell találnom azt az eszközt, amivel motiválni tudom a kollégákat arra, hogy együtt dolgozzunk. Ő szép lassan megismer engem, hogy hogy működöm vezetőként, én pedig megismerem őt mint beosztottat, és talán egy-két éven belül lesz olyan ütőképes a csapat, akikkel nem túlzás azt mondani, hogy értjük egymást, és hatékonyan tudunk együtt dolgozni.

• A Napos Oldal régebbi munkatársaival kezdte a munkát?

Ugyanazzal a stábbal kezdtem el dolgozni, akik már itt voltak. Ez nagyon fontos volt számomra, a legelső megbeszélésen elmondtam, hogy nem azért jöttem, hogy bárkit elküldjek, vagy új embereket hozzak. Nem mentek el azóta kollegák, amit elismerésként értékelek: megnyugodtak, és úgy gondolják, érdemes és lehet velem együtt dolgozni.

• Mit tart a környék legnagyobb problémájának?

Inkább azt mondanám el, hogy minek örülök. Az eddigi tapasztalataim során máshol sokkal hátrányosabb helyzetben élő  emberekkel találkoztam. Itt, Vörösváron a helyi közösségnek, illetve a családnak van egy olyan erőssége, hogy a  gyermekeket megfelelőbb módon gondozzák és nevelik, valamint az, hogy felelősséget éreznek az idős  szülők és hozzátartozók iránt. Még mindig nagycsaládban élnek, nem teszik könnyen intézménybe az idős családtagot, inkább igénybe veszik akár a házi segítségnyújtást, akár a nappali ellátást. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy van sok olyan hozzátartozó, aki még a klubszállítást sem kéri, hanem maga hozza be kocsival az idős embert. Máshol nem nagyon tapasztaltam ezt a fajta összetartást és egymásra figyelést, ez itt erős. 

• Mi vonzotta erre a pályára, mit tart benne szépnek ma is?

Nagyon szeretek  problémákat megoldani, és általában a legegyszerűbb prob­lémamegoldási módokat keresem. Ami szokványos megoldás, azt lehet, hogy rögtön elvetem, és egy teljesen más szemszögből közelítek. Ez általában azért szokott sikeres lenni, mert meglepem vele azt, akinek a problémáját meg akarom oldani. Én  úttörő típus vagyok, nagyon szívesen taposok ki új ösvényeket és keresem meg azokat az embereket, akik fogékonyak ilyesmire.

• Ez a terület különösen alkalmas erre?

Igen, nagyon alkalmas. Problémahegyek tudnak gyakorlatilag egy fél óra alatt is feltornyosulni, és mivel elég sok szolgáltatásunk van, mindegyik élén áll egy szakmai vezető, és vele együtt találjuk ki a megoldást. A kreativitás elengedhetetlen. Itt lubickolhatok olyan helyzetekben, amiket nagyon szeretek.

• Napi szintű kapcsolatban van az ellátottakkal?

Igen. Naponta ott vagyok mellettük, hallom, mit beszélnek a folyosón, és rögtön tudok rá reagálni. A klubokba is naponta bemegyek. Szeretek időt szakítani arra, hogy akár le is üljek az idősekkel, meghallgassam a problémáikat. Szívesen beszélgetek velük. A gyerekekre is van időm, ezt is fontosnak tartom.

• Lelkileg mennyire megterhelő munka ez? Hiszen sok szenvedést, rosszat is lát…

Ezt meg kell tanulni kezelni. Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. A probléma megoldásában kell tudnunk  segíteni, de vélhetően vannak olyan helyzetek, például egy gyerekbántalmazás, ami rám, ránk is hatással van. Épp erre találták ki a szupervíziót. Ez arról szól, hogy legalább havonta le tudnak ülni a kollégák, és kis csoportokban külső, úgynevezett szupervizor szakember segítségével meg tudják beszélni, fel tudják dolgozni az élményeket, érzéseket. Nem az az igazi segítség, ha együtt zokogunk a klienssel. Meg kell találni saját határainkat, ezen belül kell tudni kiválasztani azt a módszert, amivel segíteni tudunk, és ehhez következetesen tartani kell magunkat. Azt kéne megtanulni sok szakembernek – ami nagyon nehezen megy –, hogy ha kilépek az ajtón, akkor amennyire lehet, hagyjam ott a munkát, és koncentráljak a magánéletemre. És itt jön az  egyik hitvallásom: az embernek van munkahelye és dolgozik, de gondoljon arra, hogy az életét a saját élete fogja végigkísérni. Ne áldozzuk fel a magánéletünket a munka oltárán, fontos, hogy magunkra is tudjunk és merjünk időt hagyni.  Én erre ösztönzöm a kollégáimat is. 

Palkovics Mária