XVI. évfolyam 9. szám - 2016. szeptember

Egy svéd királyi testőr Vörösváron

Idén 495 éves a Svéd Királyi Testőrség. És hogy ez miért érdekes a Vörösvári Újságban? Azért, mert itt, Vörösváron született és él az a férfi, aki maga is tagja volt a nagynevű szervezetnek. A festményeiből nyílt kiállításról már egy korábbi számunkban írtunk, most érdekességképpen egy másik oldalát ismerhetjük meg. Ő Feldhoffer Johannes, akivel a Szent Erzsébet Otthonban lévő lakásában beszélgettem.

Feldhoffer Johannes Vörösváron született, és 1973-ban disszidált Svédországba, mert úgy gondolta, Magyarországon hosszú-hosszú ideig nem fog változni a politikai helyzet. Svédországban kezdett új életet, megnősült, három gyermekük jelenleg is kint él. A 90’-es évek elején lett a nagy múltú Svéd Királyi Testőrség tagja. De erről már meséljen ő.

vorosvari-ujsag-2016-09-00078A Svéd Királyi Testőrség a világ legrégibb testőrsége, amely még mindig harci egységként létezik, azaz harcban ma is bevethető – meséli beszélgetőtársam. Sokszor összetévesztik a palotaőrséggel, ami a palotát és a királyt közvetlenül őrzi, de a palotaőrséget sorkatonák alkotják, a királyi testőrséget pedig arra képzik ki, hogy háború vagy nagy veszély esetén megvédjék a királyi családot és a kormányt. Ez a magasan képzett harci egység képes harcolni erdőben, városban, szembe tud állni fegyverekkel, tankokkal, bevethető bármilyen harcban. Ebbe az alakulatba csak önkéntesek tartoznak, akik egyéves próbaidő után válhatnak végleges taggá, ettől kezdve azonban örökös tagok, életük végéig. És hogy került ide egy magyar férfi?

„Voltak svéd barátaim, akik tudtak erről a testőrségről, ők hintették el nekem a lehetőséget. Mivel akkoriban ebben az országban terveztem leélni az életem, arra gondoltam, hogy, én is hozzá akarok járulni az ország létéhez.”

Magyarországon hosszú ideig teljesített katonai szolgálatot, így volt katonai alapja. De ez nem volt elég ahhoz, hogy felvételt nyerjen az egységbe. „Amikor jelentkeztem, alaposan megvizsgálták a hátterem, nem vesznek fel ugyanis senkit, aki akár a legkisebb bűncselekményt vagy jogsértést elkövette. Pszichikai vizsgálaton is átestem. Egy évig rengeteg gyakorlaton és kiképzésen vettem részt, és egy év után írtunk egy szerződést. Azután rögtön elküldtek különböző kiképzésekre, majd átestem egy parancsnoki kiképzésen is” – meséli Feldhoffer Johannes, aki lemondott magyar állampolgárságáról, és felvette a svéd állampolgárságot, hogy a testőrség tagja lehessen.

„Egyszer több mint 3 és fél órát buszoztunk zsákkal a fejünkön, majd kidobtak minket, és adtak egy ócska térképet, hogy körülbelül hol lehetünk. Onnan kellett visszatalálnunk egy adott találkozási pontra, miközben ellenséges csoportokat kellett leküzdeni, akik vadásztak ránk.” Ez csak egy gyakorlat volt, de éles helyzetekben is volt része, komoly harcokban is bevetették a testőrséget. „Egy csoport orosz ejtőernyős vadászt dobtak le Svédországba „véletlenül”. Mi kaptuk a feladatot, hogy fogjuk el őket – meséli lelkesen. – Svédország óriási nagy ország, de mi elkaptuk őket. Az orosz ejtőernyősök egységben dolgoztak, és tudtuk, hogy ha együtt maradnak, akkor komolyabb tűzharc keletkezett volna. Ezt el akartuk kerülni, ezért szétzavartuk, és egyenként elfogtuk őket. Így egyesével tudtuk őket kihallgatni” – meséli.vorosvari-ujsag-2016-09-00077

A kiszolgált testőr élete végéig tagja marad a testőrségnek. Feldhoffer Johannes is, amikor több mint 10 év után leszerelt, veteránként még évekig nyomon követte a hadtest életét, egészen addig, amíg el nem költözött Svédországból.

És hogy hogyan jött el abból az országból, amelyben korábban le akarta élni az életét? Feldhoffer Johannes röviden erről is beszámolt. Utolsó feladata kiképzőtisztként a svéd királyi testőrségben 2002-ben volt. Ezután feleségével több alkalommal visszalátogattak Magyarországra, és mindketten beleszerettek a budapesti kulturális életbe. De végül Vörösváron kötöttek ki, nem a fővárosban. „Hallottuk, hogy ebben az otthonban lenne egy szabad ház. Rögtön idejöttünk, én nem is tudtam róla, de a feleségem megrendelte a repülőjegyet, és azt mondta, holnapután utazunk. Nem értettem az egészből semmit, de idejöttünk, megnéztük, megszerettük. Vörösváron és itt, a Ligetben szeretettel fogadtak minket. Nagyon jó kapcsolatot építettünk ki az emberekkel, rengeteg embernek köszönünk, köszönnek nekünk, megállítanak, és beszélgetünk erről-arról. Itthon vagyunk, és nem bántuk meg.” 

Palkovics Mária