XVI. évfolyam 9. szám - 2016. szeptember

Nincs szombat piac nélkül!

Hol szoktak hétvégén vásárolni? A helyi kisboltban, mert fontos önöknek a személyes kapcsolat? Netalántán a hipermarketekre esküsznek, mert ott minden egy helyen megtalálható? A helyi vásárokat próbálták már? Helyszíni riportunkban arra derítünk fényt, hogy milyen az élet a pilisvörösvári piacon.

Szombat van, és mint majdnem minden szombaton – karácsonyt leszámítva – reggel öt órakor élénk közösségi élet folyik a Solymári és a Széchenyi utca kereszteződésnél helyet kapó piacon. Az árusok elfoglalják megszokott helyüket, és ahogy a nap egyre magasabbra kúszik fel a horizonton, a korán kelő városi polgárok is megjelennek a standok között.

Szakavatott piacra járókat kérdeztem arról, hogy mikor érdemes kilátogatni a térre, ezért épp, hogy nyolcat üt az óra, amikor a Bányász emlékpark irányából érkezve meglátom a vásári forgatagot. Egyből feltűnik, hogy a Solymári utcában kisebb dugó alakul ki a piacra kocsival érkezők és az amúgy ügyes-bajos dolgaikat intéző polgártársak között. Kevéske dudálással és az egyik árus hathatós segítségével azonban egy perc alatt rend lesz az úton, a „dugónak” pedig már nyoma sincs, amikor elérem az első árusok vonalát. Ekkor még a parkolónál járok, ahol egy utánfutó platóján különféle jószágok néznek rám vissza kíváncsi tekintettükkel rácsaik mögül. Libák, kacsák, kakasok és nyulak. Gazdájuk, Kancsal György összefont karral felügyeli őket, miközben a napfényben sütkérezve nekidől a kocsijának. Az árus Solymárról érkezett, és már jó egy éve jár rendszeresen a vörösvári piacra. Általában a hónapban csak két szombaton lehet őt itt megtalálni, ugyanis úgy véli, hogy az emberek ezekre az állatokra leginkább csak a fizetésük kézhez kapása után áldoznak, hiszen a többség nem levágni viszi haza a jószágokat. 

– Melyik állat iránt a legnagyobb a kereslet? – faggatom a solymári árust.

– A tyúkok iránt – hangzik a határozott válasz – Ám én őket nem árulom, csak a kakasaimat.

Üzletemberhez való, férfias kézfogással búcsúzunk el egymástól, én pedig belevetem magam az egyre sűrűsödő forgatagba. Balra tőlem éppen a teherkocsinak támasztott szőnyegeket mustrálja egy házaspár, míg jobbra az egyik zöldséges próbálja kiszolgálni a vásárlók egyre sűrűsödő seregét. Végül egy különféle háztartási tisztítószerekkel és édességekkel rakott pult előtt állapodok meg, ahol úgy látszik, hogy éppen egy pillanatnyi „szünet” van, és megszólítom a kiszolgáló hölgyet. Horváth Mihályné Dunabogdányból érkezik minden héten Vörösvárra, immár tíz esztendeje. Szakavatott árusoktól hallottam, hogy a piac középső régiója – ahol éppen az árus asszonnyal beszélgetek – kevésbé kedvelt hely, mert a kereskedők úgy tartják, hogy a legjobb üzletet a szélső sorokban lehet nyélbe ütni. Horváth Mihályné viszont nem panaszkodik. Miközben beszélgetünk, legalább három vevőt szolgál ki, és egészen délelőtt tíz óráig nem is fogja megbontani az asztalait.

Piacra járni azért is jó, mert az ember lépten-nyomon ismerősökbe botlik. Nem messze tőlem utcaszomszédom, Mirk András – avagy, ahogy gyerekként ismertem, Bandi bácsi – áll egy hentespult mögött, amelyet feltűnő kék színű ponyvával árnyékol le. Tizenkét éve jár ide, ha éppen van elég portékája, mert a helyiek bizony szeretik a húskészítményeit. A „slágertermék” a kolozsvári szalonna, amiből pont akkor vásárol egy fiatalember magának két ujjnyi darabot, miközben Bandi bácsival az üzletről beszélgetünk. 

– Minden finom, minden jóízű, és minden Vörösváron készül! – mondja az ős-, egyben kistermelő.

Egy kis szelet sonka megízlelése után tovább „szaladok”, mert még a piac felét sem jártam végig. Ekkor futok bele Szilvási Károlyba, aki egy szatyor kenyérrel a kezében sétál arra, amerre én is indulok. Károly minden héten kijár ide, és a mindennapi élelmiszerek egy részét itt szerzi be. Néhanapján egy-egy elektronikai eszközt is megvásárol, ha éppen meglát valamit, amire egyébiránt szüksége lenne.

Egy kis zöldséges pult előtt köszönünk el egymástól, én pedig nem megyek tovább, mert egy kis táblára írt felirat azonnal megragadja a képzeletem. „Vegyszermentes zöldségek” – hirdeti a megállító tábla. Ravasz Édua és férje Piliscsabáról járnak a vörösvári piacra immár három éve, hogy itt árulhassák saját termesztésű zöldségeiket. Szabadföldi műveléssel dolgoznak, és a vegyszereket nagy ívben elkerülik.

– Évről-évre változik a kínálatunk. A kezdetekben csak tökféléket árultunk, de most már a legkedveltebb termékünk a hagyma, a burgonya és a sárgarépa, hiszen ezekre minden háztartásban szükség van. 

A zöldségkereskedők kocsija mellett majd száz kiló alma pihen.

– Gyümölcsöt is árulnak?

– Nem, ezt a szomszédunktól vásároltuk, aki Szabolcsból szokott ide feljárni, de ő már egy órával ezelőtt eladta minden termékét, ezért már haza is ment.

Újfent ismerős arcba „botlok”, ugyanis Kovács Zsolt, a Pilisvörösvári Önkéntes Tűzoltó Egyesület elnök- és parancsnokhelyettese sétál el mellettem. Megszólítom és elkísérem őt a piac szélén parkoló robogójáig. Sokan köszönnek rá, kicsit nehéz így beszélgetni, de legalább ízelítőt kapok, hogy milyen az, amikor az ember tényleg lépten-nyomon ismerősbe botlik a piacon. 

– Amikor az időm engedi, ellátogatok a vásárba, akár esik, akár fúj… – mondja. – Van néhány dolog, amit jellemzően itt szerzek be. Ilyen a savanyúság, a füstölt hentesáru és a vegyi termékek, alkalmanként egy-egy ruha, vagy a virág. Leginkább azért szeretek ide járni, mert jók az árak, és a minőségre sem panaszkodhatok. 

Miután a tűzoltótól elköszöntem, egy ruhákat felvonultató hosszú pult előtt állok meg, ahol az önkormányzat munkatársai éppen a szokásos munkájukat, a közterületi díjak beszedését végzik. Drávai Zsuzsanna és Baranyai Gábor már évek óta dolgoznak itt a piacon, minden hétvégén, rajtuk kívül még ketten tevékenykednek heti váltásokban ebben a munkakörben. Egyedül karácsonykor pihennek, de egyébként hóban, szélben, esőben itt vannak, mert a zöldségesek, pékárusok, húsárusok szolgáltatásaira ilyen időben is igény van Vörösváron. Ők felelnek az árusokkal való kapcsolattartásért, a standhelyek kiosztásáért és a piac végi szemétszedésért is. 

– Az állandó árusaink aránya eléri a nyolcvan százalékot – meséli Zsuzsanna, akit láthatólag mindenki ismer, mert beszélgetésünk közben többen jönnek oda hozzá egy-egy kéréssel vagy észrevétellel. 

– Télen jellemzően állandóak az árusaink, nyáron viszont akár hatvan kereskedőnk is szokott lenni – teszi hozzá.

Újabb ismerős arc suhan el mellettünk, Kimmelné Sziva Mária alpolgármester asszony, akit kapva az alkalmon meg is szólítok:

– Én viszonylag ritkábban fordulok elő errefelé, de a férjem minden héten kilátogat a piacra. Szereti itt megvenni őstermelőtől a tojásokat, számára ez egy kulturális élmény, mert annyi ismerőssel tud beszélgetni a piac utcáit járva…

Igen, azt hiszem, ennél én sem találhattam volna jobb lezáró gondolatot: piacra járni élmény, és ehhez nem is kell pénzt költeni, elég, ha egy-egy ismerősbe botlik az ember, vagy csak elbeszélget az árusokkal…

Kókai Márton