XVII. évfolyam 4. szám - 2017. április

A medicinától nem lehet elválni

Tehetséges atléta, tehetséges énekes – bármelyik pályát választhatta volna, mégis orvos lett. Ő dr. Fekete Sándor, városunk egyik háziorvosa, aki 28 év után megválik vörösvári praxisától. Ennek kapcsán beszélgettem doktor úrral a pályájáról, a hivatásról, a családról és az elkövetkező évekről.

• Lehetett volna sportoló vagy énekes. Miért lett mégis orvos?

Szatmárnémetiben érettségiztem 1952-ben, és kitűnő osztályfőnökünk, Tereh Géza bácsi többünknek azt tanácsolta, hogy menjünk orvosira. Így mentünk. Kiváló tanáraink voltak, akik Budapestről jöttek jó hazafiként, hogy Marosvásárhelyen magyar orvosi egyetemet alapítsanak. Az egyetem elvégzése közben már futóbajnok voltam 400 méteren, és operai basszust énekelve léptem fel Udvarhelyen. Aztán 1958-ban végeztem az orvosi egyetemen, és tudtam, hogy ez a hivatásom. Feleségem, leánykori nevén Bodor Erika ugyanott végzett gyermekgyógyászati karon. Ezután 30 évet dolgoztunk Erdélyben. 10 évet a Székelyföldön, 10-et a Szilágyságban, az utolsó 10 évet pedig Nagybányán. Sokan jöttünk el akkoriban onnan.

• Hogy került Vörösvárra?

Fiunk nem kapott megfelelő állást Nagybányán, lányunknak pedig a Nagybánya környéki hegyekben kellett volna dolgoznia, egyedül. Így aztán a gyermekeink jövője miatt jöttünk el mindannyian Erdélyből, az egész család. Én ’89-ben jöttem át. Egy orvos barátom dolgozott Tinnyén, ő ajánlott be itt. Mindjárt kaptam munkát és lakást is Vörösváron. A környező táj szépsége, az itt lakók kedves segítőkészsége is megfogott. Feleségem, aki a hegyek és erdők szerelmese, ’90-ben jött utánam, aztán sok éven át Piliscsabán dolgozott. Erika lányunk Dunaalmáson és Neszmélyen háziorvos, Tamás vejünk szintén háziorvos, ő Tatán dolgozik. Sándor fiunk elektromérnök, Ildikó menyünk pedig építészmérnök, mindketten a fővárosban dolgoznak. Itt mindenki állásba került. Három unokánk is van: Nóra, Mátyás és Ágnes. Mindegyikük egyetemre jár, egyikük orvos lesz. Össze is számoltam, hogy hány orvos van a családban, 10 legalább összejön. Feleségem és én összeadva majdnem 100 évet dolgoztunk orvosként.

• Mit tart a legnehezebbnek a pályán?

A sürgősségi ellátást, leginkább a belgyógyászati-sebészeti sürgősséget. Dolgoztam így is, Erdélyben. Kommandón, a régi déli határon, ahol feleségemmel az első munkahelyünk volt, ott volt szülőotthon, fektető, mindenféle. Feleségem keze alatt a csecsemőhalandóság minimálisra csökkent. Nagyon sok baleseti sérültet láttunk el – ott folyt az erdőben a fakitermelés, sok volt a fejszés baleset. Onnan nagyon nehézkes volt a beszállítás a kovásznai kórházba. Egy úgynevezett siklóval szállították a betegeket: ez úgy működött, hogy fentről, Kovásznáról a rakomány húzta fel az üres csilléket… Ezekben utaztunk és a betegeket is ezekben szállítottuk. Nagyon kalandos élet volt.

• Mi a hivatás legszebb része? Mi az, ami ennyi éven át hajtotta, hogy nem vesztette el benne a hitét, az energiáját?

Nagyon sok szépsége van ennek a szakmának. A medicinától nem lehet elválni, folyamatos tanulás még mindig, rengeteg újdonságot nyújt a mai napig. Talán a legszebb benne ez. És persze maga a gyógyítás! Itt Magyarországon 30 éven át nagyon sok orvosi előadáson, továbbképzésen vettem részt, büszke vagyok rá, hogy szinte minden meghívásra elmentem. Majdnem 59 éve dolgozom, már rég elmentem nyugdíjba. Miért maradtam a rendelőben mégis a nyugdíj után? Szeretem ezt a munkát. A családom szerint már 10 éve abba kellett volna hagynom. Május 15-én leszek 82 éves, én akkor szeretném befejezni. Most még addig dolgozom, amíg júniustól át tudja venni a praxisomat a doktornő
(dr. Szender Ildikó – a szerk.).

• Milyen tervei vannak azután, hogy befejezi a munkát?

Vannak terveim… Feleségemmel és leányunkkal közösen van egy kis házunk Dunaalmáson, ott rengeteg lehetőség van az aktív pihenésre. Most épp egy tűzrakó helyet alakítok át. Szeretek sütni-főzni a szabadban. Olyan típus vagyok, hogy nem dobok el semmit, főleg a papírokat nem. Újságoktól elkezdve orvosi papírokig, fotós anyagokig minden van ott, amit szeretnék majd áttanulmányozni. Nem fogok unatkozni egyáltalán. Még mindig vannak olyan orvosi írások, amiket nem olvastam el.

• Furcsa lesz ennyi év után ennyi szabadidő…

Furcsa lesz, de alig várom. Most már kell egy kicsit a saját dolgaimmal törődnöm. Például nagyon szeretem a szójátékokat, rímeket. Néha verseket is írok. Nagyon szeretek fotózni, ez a fő hobbim. Dunaalmás is gyönyörű hely, csodaszép ott is a táj, kertünkből kilátással a Duna vizére. Nagyon szeretem a természetet a maga sok ajándékával, a virágokat, az állatokat, főleg a madarakat.

• Hogy érezte magát itt, Vörösváron?

Szerettem itt lenni. Rengeteg olyan ember köszön előre, akikről sokszor azt sem tudom, hogy hívják. Több páciensem is megkönnyezte, hogy abbahagyom a gyógyítást. Nagyon jól éreztem itt magam, szeretem az itt élőket, és azt is, hogy közel a főváros. A táj pedig itt is gyönyörű, szeretem a hegyeket, a vízpartot. És nagyszerű könyvesbolt van Vörösváron, sokszor szoktam odajárni. Jó volt a viszony a kollégákkal is, Erzsivel (Mátrahegyi Erzsébet, a doktor úr asszisztense – a szerk.) már 11 éve dolgozunk együtt. Nagy szerencsém volt vele. Úgyhogy jó és szép volt minden. De elég is volt most már.

Palkovics Mária