XVII. évfolyam 1. szám - 2017. január

Egy szégyenmentes faluért – Portré Stéhli Mátyásról

„Köszönjük, de betegség miatt nem kérünk több fémdobozt!” – hirdeti a laminált tábla Stéhli Matyi bácsi házának kapuján. Matyi bácsit a lakosság egy jelentős hányada áldozatos környezettisztító munkájáról ismeri. Az öregúrról – aki jobb időket is megélt motorbiciklijével a település utcáit járva összegyűjti az eldobott üvegeket, műanyag flakonokat, fémdobozokat – legutóbb tíz esztendővel ezelőtt írtunk lapunk hasábjain. Bár az utóbbi hónapokban sokat betegeskedik, mégis fogadott, hogy mesélhessen kemény munkával telt életéről és a vörösváriak szemetelési szokásairól.

Stéhli Mátyás a két világégés között, 1932 áprilisának végén látta meg a napvilágot Pilisvörösváron, egy római katolikus, sváb családban. Tizennégyen voltak testvérek, de már csak négyen élnek közülük. Matyi bácsiék szegényebbek voltak, mint a templom egere (még rántott levesre sem futotta a családi költségvetésből), ezért igen korán munkába állt. Mindössze tíz esztendős volt, amikor némi élelemért cserébe eljárt a Braun, majd a Müller szódáshoz a szódásgépet hajtani. Gyerekkorában először a németek, majd az oroszok szállták meg az országot. Sosem felejti el, ahogy az előbbi nációhoz tartozó katonák megengedték neki, hogy a Rózsa utcában parkoló Tigris tankba beszálljon, sőt néha még „Hitler-szalonnával” – magyarán lekvárral – is megkínálták. Az oroszokkal is megtalálta a közös hangot. Míg azok az egykor volt gyermekotthonban tanyáztak, Matyi bácsi a ház egyik termébe beköltöztetett lovaikat tartotta rendben. A szolgálatért cserébe levest, teát vagy kockacukrot kapott. Amikor a katonák kivonultak, az egyik csikót nem tudták magukkal vinni, ezt pedig az ifjú Stéhli fiúnak adták köszönetképpen.

– Nagyon szegények voltunk, ezért mindig éheztünk. Ez lett szegény lónak is a veszte, mert az édesapám végül levágta, mi pedig végre nem éheztünk egy darabig – mesél Matyi bácsi.

A háború után – mivel nem volt mit enniük – tizenévesen az Alföldre került cselédnek egy parasztcsaládhoz. Három évig szolgált Hajdúnánáson. Ezután Vörösváron Fetter István hentes és mészároshoz került, ahol nagyon sok munkája volt. Szinte minden teendőt rábízott Pista bácsi, aki később az apósa is lett. A földeken dolgozott, majd mikor államosították az apósa földjeit, lovas kocsival szenet fuvarozott.

Az évek során aztán számos nehézséggel kellett még szembenéznie. Fiatalon, 1950-ben nősült, felesége viszont meghalt, amikor a kislányuk kilenc hónapos volt. A gyermek felnevelésében apósa és anyósa segített, ám apósát a későbbiekben internálták. Dolgozott a helyi mészégetőben, majd a szénbányában, végül 1964-ben átkerült az ásványbányába, onnan ment nyugdíjba a kilencvenes évek elején. Szerényen meséli csak, hogy Amerikában is dolgozott három hónapig az egyik testvérénél.

Az évek során újraházasodott, és az új frigyből még egy lánya született. A második felesége harmincévi házasság után, de még így is fiatalon, 54 évesen hunyt el.

Motoros gyűjtögető „őrjáratát” 1996-ban kezdte meg, és még tavaly is aktívan dolgozott, ameddig egészségi állapota engedte. Arra a kérdésre, hogy miért vágott bele ebbe az önként vállalt misszióba, mosolyogva csak így válaszol:

– Rendben akartam tudni a falut, tudtam, hogy ezzel a munkával tisztábbá tehetem az utcákat, és a környezetet is óvom. Lehet, egyesek kinevetnek mindezért, de ez legyen az ő gondjuk. Az eldobált dolgok mellett sokan szemrebbenés nélkül elsétálnak, én viszont ezt a szemetet a város szégyenének érzem, ezért dolgos ember lévén nem mehetek tovább úgy, hogy ne szedjem össze. 

Az alumíniumdobozokat összenyomja és zsákokba szedve beszállítja egy fémhulladék-átvevő telepre, ahol pár forinttal „jutalmazzák meg” fáradságos munkáját. A visszaváltható üvegeket az egyik városbeli üvegvisszaváltó pontra szállítja, az itt „visszapattanó” darabokat pedig valamelyik szelektív hulladékgyűjtő szigeten teszi a megfelelő helyre. 

Adja magát a kérdés: mennyire szemetelnek Matyi bácsi szerint a vörösváriak?

– Nagyon! Nehéz elképzelni, de van olyan polgártársunk, aki egész zsáknyi csontot hagyott egyszer szanaszét, sőt olyan is, aki az egyik nyilvános kuka mellett helyezte örök álomra négylábú házi kedvencét. Engem ugyancsak meglepett minden esetben, amikor teljesen jó ruhaneműkkel szembesültem a nyilvános kukák környékén, olyanokkal, amelyek a szegényebb emberek számára bizonyosan örömet nyújtottak volna. Számos ilyen ruhát vittem haza, amelyeket olyan családok számára adtam tovább, akikről tudtam, hogy rászorulnak a segítségre.

A szemétszedés során mindig elkíséri valamelyik „hűséges paripája”, amelyekből az elmúlt húsz év alatt már a hatodik áll a szolgálatában. A motorozásra már felnőttként talált rá, huszonöt esztendősen vásárolta meg az első gépet, egy egysebességes Babettát. 

Matyi bácsinak az elmúlt években a legtöbb dolga a szabadságligeti Bocskai utcában volt, de véleménye szerint mostanában már nem volt annyira gyászos a helyzet, mint korábban. A legtisztább környék véleménye szerint a városháza előtti rész és a Csobánka utca vonzáskörzete. Halkan teszi hozzá, hogy ez nem azért van így, mert ő is errefelé lakik, egyszerűen ez tisztább környék.

Mindezek után gondolom, olvasóink számára sem kétséges tehát, hogy Matyi bácsi munkája teljes mértékben megérdemelte a szorgalmas jelzőt. Ezt a mondatot sajnos már múlt időben kell leírjuk, ugyanis Matyi bácsi már nem élhette meg ennek a cikknek a publikálását, mert január közepén elveszítette a betegségeivel való küzdelmet… Legyen számára könnyű a föld!

Kókai Márton